A regényírót pályakezdése alkalmával nyilván elfogja valamiféle debütációs szorongás: hogyan fogadják első könyvét, felfigyelnek-e rá egyáltalán, lezajlik-e „íróvá avatása” (ahogy patetikusan mondani szokás). Pedig igazi szorongani valója második regénye megjelenésekor van a pályakezdőnek, különösen akkor, ha debütálása sikeres volt, első munkáját megdicsérték a kritikusok, és jelezték, hogy a jövőben hasonlóan jeles, sőt lehetőleg még jelesebb regényírói teljesítményeket várnak tőle. (more…)

Balázs Elemérnek

Apám a szívéhez kapott, fejhangon kiabálni kezdett, hanyatt vágta magát, és rángatózva feküdt a perzsaszőnyegen. A szeme kifordult, sipákolva szedte a levegőt.

– Nem jó! – mondtam neki. – Állj fel, és próbáld meg még egyszer.

Apám abbahagyta a hörgést. Felült. – A faszomat, azt! Mi az, hogy megint nem jó?

– Nem jó, és kész – mondtam kegyetlenül. – Próbáld meg újra.

– Csak szívatsz – mondta apám.

– Te jártál két évig az orvosira vagy én?

Apám erre nem szólt semmit.

– Na látod – mondtam. – És azért hívtál ide, mert értek hozzá. Úgyhogy csináld szépen azt, amit mondok.

Apám feltápászkodott, megigazította a kordbársony zakóját, ivott egy kicsit az asztalra tett vizespohárból.

– Jó van – mondta –, felkészültem, szólj, ha kezdjem.

Én erre megráztam a fejem. – Á – mondtam –, nem, inkább hagyjuk, ennek így semmi értelme. A hülye is látja, hogy nincsen infarktusod. Anya ezt az életben nem fogja bevenni.

Apám ivott még egy kortyot a pohárból. –Tiszta hülye vagyok – mondta –, hogy juthatott épp ilyen baromság az eszembe. Egy olyan kaliberű dobos, mint amilyen én vagyok, nem kaphat infarktust. A dobos, az a szívétől dobos, attól, hogy ott bent hibátlanul ketyeg a ritmus.

– Tizenöt éve nem fogtál dobverőt a kezedbe – mondtam.

– Az mindegy, azért is csak anyád a hibás. Felgyújtotta a dobszerkómat. Leöntötte grillgyújtóval, aztán rádobta a nyitott zippómat. Pont azt, amelyiket Wyntontól kaptam. Nem emlékszel?

A szoba sarkában álló dobok felé intettem a fejemmel. – Na de a válóper után vett neked egy teljes új szerkót. Még jobbat, mint az eredeti volt.

Apám legyintett: – Nem magától vette, a bíróság kötelezte rá – mondta. – Az nem ugyanaz. Ráadásul az én pénzemből.

– Na jó – mondtam. – Próbáljuk újra.

Apám nagy levegőt vett, már kapta volna a szívéhez a kezét, de rászóltam. – Várjál.

Apám leengedte a kezét, kifújta a levegőt. – Mi van? – kérdezte.

– Mondom, ennek így semmi értelme. Ha hétszer szar voltál, nyolcadszorra is szar leszel.

– Mész a picsába – apám megint belekortyolt a pohárba.

A dobokra néztem: – Figyelj, most komolyan mondod, hogy tizenöt évig nézted a cuccot, és egyszer nem ültél mögé?

– Hagyj békén. Nem értesz te semmit az egészből.

– Nem is voltál soha igazi dobos –mondtam. – Jöhetsz nekem a dumákkal Chik Koreáról, meg Wynton Marsalisról, meg arról, hogy egy kézfogásra vagy csak Charlie Parkertől. Ha tizenöt évig kibírtad dobolás nélkül, akkor nem is vagy dobos.

– Anyád a hibás. Megátkozott, nem érted? Azt kívánta, haljak meg, ha még egyszer dobverőt fogok a kezembe.

– Legalább adtad volna nekem a cuccot – mondtam. – Még tíz év, amíg egy ilyenre összerakom a pénzt.

– Minek? Lófasz az, nem dobolás, amit te csinálsz. Az egy nagy lófasz – apám olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben a földre köpne. – Ha valami normális zenét játszanál, de azt a fos regét, vagy mit, azt nem fogom támogatni.

– Nem rege, reggae – mondtam –. És nem fos zene.

– Nem a lófaszt. Umca-umca, tamtam-tamtam-tamtam-tamtam négy ütem, a harmadikat megtörni vagy megnyomni, azt annyi. Kurva nagy zenei kihívás.

– Én legalább zenélek. És élvezem. Nem a régi dicsőségből élek, hogy egyszer beugró zenésze voltam Wynton Marsalisnak, amikor a rendes dobosa kificamította bokáját.

– Most jár a pofád, de te is a régi dicsőségemből élsz. Ha nem úgy hívnának, mint engem, lófaszt érdekelnél.

– Dögölj meg!

Apám két kézzel védekezően felém intett: – Nyugi – mondta. – Mindjárt itt lesz anyád, próbáljuk el még egyszer.

Megráztam a fejem. – Minek? – mondtam. – Szar színész vagy, anya nem fogja bevenni. De majd én megoldom.

– Na hagyjál.

– Figyelj – mondtam –, ne ijedj meg – benyúltam a kabátom zsebébe, elővettem a sokkolót, aztán odamutattam apámnak.

– Hát ez kurva nagy ötlet –mondta apám. – Igaz, hogy mindig is utáltam a villanyborotvát, de attól, hogy sima a pofám, még nem lesz hitelesebb az infarktus – mondta.

– Ez nem villanyborotva – mondtam én, és közelebb léptem apámhoz.– Nem villanyborotva, hanem egy sokkoló. – Mielőtt még bármit is mondani tudott volna, oldalról a nyakához nyomtam az elektródákat, aztán keményen megnyomtam a gombot.

A sokkoló sistergő kék szikrákat szórt, apám felüvöltött, az arca egész fehérre sápadt, a szemei kifordultak, tényleg sokkal meggyőzőbb volt, mint a korábbi próbálkozásai, az arca is gyönyörűen rángatózott. – A reggae nem szar zene – mondtam, aztán elengedtem a gombot.

Apám összecsuklott, mozdulatlanul feküdt a földön.

Egy kicsit vártam, aztán finoman megbökdöstem a bakancsommal. – Jól van – mondtam –, ébredj fel!

Apám nem mozdult.

– Ébredj már fel, hallod! – mondtam.

Apám nem mozdult.

– Na ne szórakozzál, háromezer voltra volt csak állítva, attól nem lehet ilyen bajod.

Apám nem mozdult.

Szederjes szájjal, kifordult szemekkel feküdt a perzsaszőnyegen, sőt, mintha a mellkasa sem mozgott volna egyáltalán.

– Hallod, ébredj már fel – mondtam megint, apám még mindig nem mozdult, kirázott tőle a hideg. – Úristen – odaugrottam az asztalhoz, felkaptam a poharat, a tartalmát apám képébe fröccsentettem – Apa! – kiáltottam. – Ébredj fel, hallod, ébredj már fel!

Apám úgy ült fel, mint ahogy ezekben az nyúszkúl horrorokban szoktak a higanymozgású élőhalottak, és úgy is üvöltött hozzá, mint egy zombi, csak artikuláltabban. – A kurvaistenfaszátbasszamegalópicsa! Szemen öntöttél vodkával, bazmeg! Megvakulok bazmeg! Hülye vagy bazmeg! Hozzál már egy törölközőt, az anyád picsája! Hallod! Megvakulok! Azistenbasszameg – és így tovább.

Nem bírtam ki, sajnáltam, de muszáj volt röhögjek, persze rohantam közben törülközőért a fürdőszobába. – Bocs, basszus, nem tudtam, hogy vodka – de közben még mindig röhögtem.

– Megvakulok, bazmeg! A faszt kell ezen röhögni, ilyen állat fasz fiam is csak nekem lehet, bazmeg! Add már ide azt a kurva törölközőt! Az istenfaszát neki!

Odaadtam, az arcára nyomta, elkezdte törölgetni a szemét: – Basszam!, de csíp, belehalok – mondta –, segíts már felállni.

Segítettem.

Valahogy felállt, aztán kibotorkáltunk a fürdőszobába.

Megengedtem a csapot, apa a kagylóhoz hajolt, két kézzel elkezdte a szemére lögybölni a vizet,

– Basszam! –mondta. – Ez durva volt. Azt hittem, meghalok.

– Nem arról volt szó, hogy már évek óta nem iszol? – kérdeztem.

– Majd próbálj te vodka nélkül infarktust szimulálni – mondta, aztán leengedte a törülközőt. – Mi az istent csináltál velem, mi? Mi a francnak jöttél nekem azzal a zárlatos borotvával?

– Mondom, hogy nem borotva, hanem sokkoló – mondtam. – Gyere, megmutatom.

Visszamentünk a szobába, apám elővette a padlóvázából a vodkásüveget, meghúzta, felém kínálta. – Kérsz?

– Nem. – Felemeltem a kisasztalról a sokkolót, megmutattam neki. – Sokkoló. Ezek az elektródák, ezeket kell a nyaknak nyomni, a tekerőn beállítod, hogy milyen erős legyen, aztán megnyomod a gombot. Fasza, nem?

Apám kivette a kezemből, forgatta, nézegette. – Fasza – mondta, de láttam, hogy villan közben a szeme. Elkaptam a csuklóját, még mielőtt a sokkolót a nyakamnak nyomhatta volna.

– Nana! – mondtam – Nem én akarok infarktust szimulálni.

– Jól van, bassza meg – apám sóhajtott, leengedte a karját, hagyta, hogy kivegyem a kezéből a sokkolót. –De mi a terv? Ezzel fogom leteríteni anyádat? Megérdemelné a vén kurva.

Vállat vontam: – Nem. Az lesz, hogy a sokkolót szépen felszigetelőszalagozzuk a bal hónod alá, úgy, hogy a könyököddel meg tudd nyomni a gombot. Aztán amikor infarktust akarsz kapni, akkor jobb kézzel ne a szívedet fogd, hanem a bal felkarodat, a vállból sugárzó erős fájdalom amúgy is tipikus infarktus tünet, szóval odakapsz, és szépen ráhúzod a könyöködet a gombra. Úgy fogsz rángatózni, mint a sózott béka. Fasza lesz. Nem tudom, mit akarsz ezzel elérni, de az tuti, hogy jól fog kinézni.

Apám egy darabig a sokkolót bámulta, nem szólt semmit, aztán csak megszólalt.– Bassza meg. – mondta halkan, rám nézett: – Na jó. – Sóhajtott, megrázta a fejét, a faliórára mutatott: – Csináljuk. Anyád mindjárt itt lesz.

– Van szigetelőszalagod? – kérdeztem.

Bólintott: – Kint a konyhában.

Kimentünk.

A konyha tele volt mosatlan edényekkel meg tányérokkal, meg kibontott konzervdobozokkal. Apám odament a kredenchez, kihúzta a szerszámos fiókot, beletúrt, nem találta a szigetelőszalagot.

– Várjál – mondtam –, segítek. – Kiemeltem a helyéről a fiókot, a konyhaasztalra tettem, turkálni kezdtem a csavarhúzók, drótgombolyagok, szeges zacskók, lécdarabok és összegyűrt nejlonzacskók között.

– Azért most már elmondhatnád, hogy pontosan min is vesztetek össze – mondtam. – Ne adj isten, tényleg meghalsz, és sose tudom meg az igazat.

– Nagyon vicces – apám megrázta a fejét. – Anyád sose mesélte el?

– Nem – mondtam, közben az egyik zacskó alól előhúztam egy málladozó tekercs barnásfekete szigetelőszalagot.

– Hülye voltam – szólalt meg apám. – Megcsaltam anyádat. Egy kubai énekesnővel. Aztán megbántam és elmeséltem neki. Kértem, hogy bocsásson meg. Meg is bocsátott volna, ha nem jártatom annyit a számat. Ha csak egy sima akármilyen nő lett volna, akkor nem bánta volna. De mikor megtudta, hogy énekesnő, akkor elhatározta, hogy tönkreteszi az életem. Tudod, anyád is énekesnő akart lenni.

Bólintottam: – Tudom.

Apám bólintott.– Nem volt elég jó a hangja, meg félt a színpadtól – elhallgatott, maga elé nézett.

Olyan szomorú volt az arca, hogy egész megsajnáltam. – Meséld tovább, csak vedd le az inged –mondtam. – Felragasztom rád a sokkolót.

Apám bólintott, kigombolta az ingét, én elkezdtem csíkokat vágni a szigetelőszalagból, az egyik végüket az asztal szélére ragasztottam, ott lógtak szépen sorban.

– Anyád elhatározta, hogy bosszút áll rajtam. Elhatározta, hogy tönkretesz. – Beszéd közben apám felemelte a karját, én szépen a hóna alá nyomtam a sokkolót, elkezdtem a szigetelőszalag csíkokkal a bőrére ragasztani – Anyád szerzett magának egy jó ügyvédet, nagyon megkopasztott, tudod, akkor még keményen ittam, úgyhogy nem volt nehéz. Azóta is havonta kell fizessem neki az apanázst miattad, meg az öcséd miatt, ami kevés jogdíjam jön, az odamegy mind. Faszom gondolta akkor, hogy több lemezem nem lesz. Ráadásul kikötötte, hogy nem küldhetem postán, vagy banki átutalással, minden alkalommal személyesen jön el érte. Látni akarja, hogy szenvedek. Hogy sorvaszt az átok.

Épp az ötödik csíkot ragasztottam rá. – Hagyjál már ezzel átokkal.

– Asszed, berúgtam, és félrebeszélek. Akkor az se igaz, hogy felgyújtotta a cuccomat, mi?

Hát ez tényleg igaz volt, én is láttam a szétégett dobokat.

– Jól van, az tényleg kicsit túlzás volt, de azért túl lehetnél már ezen.

– Ha csak simán felgyújtja a dobjaim, azon túl is lennék. De anyád, az teljesen tönkre akart tenni, azt akarta, hogy soha az életben többet ne dobolhassak. Összeszedett valahonnan magának egy kubai fiút, aki itt orvosnak tanult, de igazából ilyen kubai vudu varázsló volt, vagy mi az isten, na az kitanította anyádat, hogy mit csináljon. Ha azt hiszed, hogy csak simán felgyújtotta a dobjaimat, akkor nagyot tévedsz, előtte ugyanis bezárt az állótamba egy kiszúrt szemű fekete macskát, hogy az is elégjen a dobokkal együtt, hogy megfoganjon az átok. Azt akarta, hogy álljon meg a szívem, ha még egyszer dobverőt veszek a kezembe.

A szigetelőszalagok elfogytak, a sokkoló szilárdan oda volt ragasztva apám hóna alá, úgy nézett ki, mint valami csúf fekete kinövés.

Ezt a macska dolgot apám még sose mesélte el. – Viccelsz, ugye? – kérdeztem, de láttam az arcán, hogy nem viccel egyáltalán.

– Nem nézed ezt ki anyádból, mi?

Eszembe jutott az a jelenet, amit anyám akkor vágott le, amikor hazavittem a jamaikai barátnőmet, és inkább nem mondtam semmit. Anya metszően kedves volt a lánnyal, de vacsoránál véletlenül pont úgy lökte fel a poharát, hogy szegény lány blúzát leöntötte borral, aztán kimentek a fürdőszobába, hogy gyorsan bekenjék foltkiszedővel, és mikor visszajöttek, a lány egészen szürke volt, végigette a vacsorát, engedte, hogy hazakísérjem, de csókot már nem adott, aztán másnap SMS-ben szakított velem, és nem láttam soha többet.

Most meg apám láthatott valamit az arcomon. – Ugye-ugye – mondta. – Anyád minden hónapban idejön, elveszi a pénzt, aztán előveszi a táskájából a régi kedves dobverőimet, meg a seprűt, amelyikkel Wyntonnak doboltam, és odakínálja, hogy fogjam meg, ha merem. És sose merem, és akkor mindig kinevet és kicsúfol. Azt is mondta, hogy ha akarná, akkor vissza tudná vonni az átkot, de nem akarja. Már térden állva is könyörögtem, de csak még jobban nevetett.

Apám beszéd közben elkezdte felvenni az ingét.

– Várjál, előbb próbáljuk ki – mondtam. – Minimumra állítom.

– Muszáj? – kérdezte apám.

– Menjünk biztosra.

Apám bólintott, jobb kézzel megfogta a könyökét, összeszorított a fogát, aztán a felkarját a sokkolónak nyomta.

A hóna alól sercegés hallatszott, láttam, hogy az egész teste megremeg.

– Jó lesz – mondtam. – Erősebbre állítom.

Szomorúan bólintott. – Állítsd – mondta.

Négyezerötszáz voltra állítottam, aztán segítettem neki felvenni és begombolni az inget. – Még mindig nem egészen értem, mit akarsz ezzel – mondtam.

– Figyelj, én ezt nem bírom tovább – mondta apám. – Már minden éjszaka a dobolásról álmodok, és a múltkor már álmomban se tudtam dobolni, borzalmas volt, ott ültem a Charlie Parker mögött, érted, Max Roach helyén, és mintha ólomból lett volna a két kezem, meg se tudtam mozdítani a karom, és Bird úgy nézett rám, hogy azt hittem ott halok meg. Szóval azt találtam ki, hogy ráveszem anyádat, hogy vonja vissza az átkot. Az se érdekel, ha belehalok. Amikor most majd megint cukkolni fog a dobverővel, úgy teszek, mintha megfognám, aztán infarktust kapok. Azt remélem, hogy anyád a szíve mélyén egy kicsit csak szeret még, különben mi a francnak kínozna ennyi éven át, és ha szeret, akkor csak nem hagy meghalni, ha látja, hogy a végemet járom, akkor visszavonja az átkot. – Elhallgatott, sóhajtott egyet. – Tudom, hogy nem valami nagy terv, de jobbat nem bírtam kitalálni. Na, jobb ha elmész, nem akarom, hogy téged is itt találjon.

Visszamentünk a nappaliba, felvettem a kabátom. Apám közben meghúzta a vodkásüveget, aztán visszarakta a padlóvázába. Egész öregnek látszott, öregnek és törékenynek, hirtelen nagyon megsajnáltam. – Szorítok neked – mondtam. – Ne felejtsd, hogy hangosan kell üvöltened, hogy elnyomja a hangod a sercegést.

Apám bólintott – Igyekszem – mondta. – Gyere ide.

Odaléptem hozzá, apám megölelt, én is visszaöleltem. – Ne félj –mondtam –, sikerülni fog.

Apám elengedett, hátralépett, rekedten megszólalt: – Figyelj – mondta. – Ha mondjuk mégis meghalnék, akkor rád hagyom a dobokat. Most menj!

Már az előszobában voltunk, amikor apám egyszer csak mozdulatlanná merevedett. – Anyád! Jön! – mondta, és tényleg, én is hallottam, hogy kopognak felfele a lépcsőn anyám cipősarkai. – Gyorsan – mondta apám –, gyere.

Visszamenetünk a nagyszobába, odaterelt a nagy szekrényhez, kinyitotta – Mássz be! – mondta.

Bemásztam. Apám rám csukta a szekrényt. A naftalin- és porszagú ruhák között nem volt egészen sötét, a szekrény ajtajának méhviasszal bevont deszkái megvetemedtek, a köztük lévő vékony réseken bejött valamennyi fény. Az egyik rés egy helyen annyira széles volt, hogy kiláttam rajta. Odatapasztottam a szemem, és épp láttam, hogy anyám besuhog a szobába.

A kedvenc fekete nadrágkosztümje volt rajta, a haja kontyban, a falon lógó nagy aranykeretes tükörben még a kontyát összefogó ezüst hajtűt is tisztán láttam. Az arcán valami különös kegyetlenség ült, ahogy végignézett apámon. – Megint iszol – mondta köszönés helyett, és én éreztem, hogy végigborsódzik a hátam, pont olyan volt a hangja, mint amikor a barátnőm vörösborfoltos ingére nyomta az asztalkendőt és azt mondta neki, „egyet se aggódj drágám, egy perc alatt kivesszük onnan azt a csúnya foltot”.

Apám erre azt mondta, hogy nem iszik, mért is inna, különben is anyámnak mi köze hozzá, anyám meg azt felelte, hogy ne hazudjon neki, kilométerekről érzi rajta a vodkaszagot, aztán megpördült a sarkán, és körbenézett a szobában, és egy pillanatra azt hittem, hogy engem is meglátott a szekrényben, de nem, hanem a padlóvázán állapodott meg a tekintete, odalépett, kivette belőle a vodkásüveget, diadalmasan odamutatta apámnak, és úgy kérdezte, hogy az mi, ha nem vodka, ráadásul a szagáról megmondja, hogy legalább hetven fokos.

Apám erre nem mondott semmit, elővett a zsebéből egy borítékot, odaadta anyámnak, és mondta, hogy itt van, vigye a járandóságát, aztán menjen, ne kínozza tovább.

Anyám elvette tőle a borítékot, kibontotta, lassan, a bankjegyeket zörgetve elkezdte számolni a pénzt.

Apám nézte, hallgatott, aztán megszólalt. Azt mondta, hogy ahogy eddig sokszor, most is el kell mondania, hogy tényleg szívéből megbánt mindent. Anyám tudja meg, hogy azóta is és akkor is csak őt szereti és szerette, az a nő csak a hangjával szédítette meg, becsületszavára nagyon megbánta, és szépen kéri anyámat, engedje, hogy újra doboljon.

Erre anyám azt mondta, hogy tőle apám annyit dobol, amennyit csak akar, hát nem vett neki ilyen szép, remek és drága dobokat?

Apám erre azt mondta, hogy ő már nem bírja tovább, tényleg nagyon megbánta ezt az Inezt, könyörögve kéri anyámat, hogy bocsásson meg neki.

Anyám erre azt mondta, hogy arról szó sem lehet, és különben is, tudja, hogy apám hazudik neki, nemcsak az az egy kurva volt, tudja ő jól, hogy összevissza csalta a grúpijaival, nincs olyan város a világon, ahol meg ne csalta volna, úgyhogy megérdemli, nagyon is megérdemli a szenvedést.

Apám erre elkezdett kiabálni, hogy anyám nem normális, hát milyen grúpikról beszél, ahhoz egy rock-zenekarban kellett volna dobolnia, a dobosoknak különben is csak a resztli marad, a jazzdobosoknak meg csak a resztli resztlije, például az olyan nők, mint az anyám.

Anyám erre kikérte magának, hogy ő grúpi lett volna, aztán azt kezdte kiabálni, hogy tudja meg apám, hogy ő a maga részéről mindig is utálta a dzsesszt, a vinnyogó szaxofonokat, a hülye széteső ritmuszongorázást, az idiótán brummogó bőgőt, de legjobban azt a szar összevissza dobolást, azt utálja, az apám helyébe örülne, hogy nem kell már azzal kínozza magát, különben is, ha apám akar, és mer, hát doboljon csak, zenéljen csak újra a büdös kurváinak.

Ahogy ezt kiáltotta, benyúlt a retiküljébe, és elővett onnan egy kis seprűs dobverőt, és apám felé nyújtotta, és közben azt kiáltotta, hogy megismeri, ugye, ez a kedvenc dobverője, az, amelyikkel annak a drágalátos Wyntonnak dobolt, itt van, fogja meg, ha meri, tessék, vegye el, és közben fenyegetően apám felé lépett, és felé döfött a dobverővel, és a dobverő végén a kis seprűszálak gonoszul remegtek és csillogtak, és anyám megint azt kiáltotta, hogy mi lesz már, fogja meg, ha meri.

És akkor láttam, hogy apám nagy levegőt vesz, és tudtam, hogy most következik az infarktus, és akkor apám azt kiabálta, hogy tudja meg, hogy nem fél tőle, és az átkától se fél, mert ő igenis még mindig szereti, és tudja, hogy anyám is szereti őt, azért, mert őket egymásnak rendelte a sors, és ahogy ezt mondta, kinyúlt és egy ujjal megérintette a dobverőt, és a karjához kapott, és felordított, hogy a szíve, a szíve, a szíve, és hanyatt vágta magát, úgy dőlt el, mint egy zsák, és közben nagyon hangosan üvöltött, és rángatózott, és az arca olyan fehér volt, mint a kréta.

Én akkor az anya arcát is láttam, hogy egy pillanatra kiül rá az aggodalom, de csak egy pillanat volt, mert ekkor apám zakója füstölni kezdett, és anyám azt kiáltotta, hogy ez meg mi az isten, apám meg megint pont úgy ült fel, mint amikor szemen öntöttem vodkával, és azt üvöltötte, hogy ég, az egész inge ég, és elkezdte letépni magáról a zakót meg az inget, de akkor az inge már nem is égett, csak füstölt, a sokkoló gombja viszont beragadhatott, mert még mindig szikrázott és sercegett.

Amikor anyám meglátta sokkolót, szinte elmélyültek a ráncok az arcán a haragtól, kéken ömlött végig rajta a méreg, azt kiáltotta, hogy apám csaló gazember, csaló és hazug, tessék, megint becsapta őt, ő meg egy pillanatra tényleg elhitte, hogy apám csak őt szereti, hogy mindig is őt szerette, de már tudja, hogy az hazugság, hazugság, hazugság, megérdemli, hogy beteljesedjen a sorsa. Azzal odaugrott apámhoz és az apám nyitott tenyerébe nyomta a dobverő seprűt.

Amikor a seprű az apám kezéhez ért, mintha valami zölden lobbant volna, zölden, mint a macskák szeme, és a sarokban megszólalt a dob, finoman, szépen, úgy, mint amikor apám fénykorában végighúzta a cinen a seprűt, és apám akkor összecsuklott, a dobverő seprűvel a kezében rángatózott, és tudtam, hogy meg fog halni, ha nem teszek valamit, akkor tényleg meg fog halni, és akkor feltéptem a szekrény ajtaját, és kiugrottam belőle, és közben hallottam, hogy anyámból feltör a sírás, hogy ő nem akarta, ő ezt nem akarta, olyan volt, mintha nem is sírna, hanem valami furcsa operaáriát énekelne jajongva.

Amikor engem meglátott, elhallgatott, és csak állt, és kapkodta a levegőt, de én akkor már tudtam, hogy mit kell tennem.

Felkaptam a vodkásüveget és odaugrottam a dobokhoz, és rájuk locsoltam a tartalmát, a tamokra és az állótamra és a cinekre, és az egész méregdrága dobszerkóra, és aztán letéptem az apám oldaláról a sercegő és szikrázó sokkolót, és odaugrottam, és rányomtam az állótam közepére, és a vodka meggyúlt és a dob lángolni kezdett, ropogva, zúgva, pattogva égett, és akkor láttam, hogy apám harmadszor is úgy ül fel, mint egy zombi, de most nem káromkodott, hanem csak ült, és a kezét nézte, benne a dobverő seprűvel, és aztán egyszerre nevetni kezdett, és akkor anyám meg megint sírni kezdett, hosszan, mélyen, zokogva, én meg a lángoló dobszerkóra néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor én sírjak vagy nevessek.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

Sokáig nem nyúlok apám szekreteréhez. Már egy hónappal túl vagyok a temetésen, de még mindig nem. Aztán egyszer csak nem bírom tovább. Bemegyek a szobájába, kiveszem a kulcsot onnan, ahol mindig is tartotta, a kispárnája alól. Simán elfordul a zárban, a szekreter ajtaja sem nyikorog. Három polc van, a legalsó üres, a középsőn egy törött fülű, narancsvirágokkal festett kínai porcelán teáscsésze, az aljába beleszáradt tealevelek. A legalsó polcon egy papírzacskó. Kibontom, tele van lapos medvecukor-tekercsekkel. Össze vannak ragadva, de kiveszek egyet. A számba veszem, poros és keserű, végighúzom a nyelvem a recés felületen. A szájpadlásomhoz nyomom a cukrot, a torkomba folyik az íze. Öklendeznem kell, a tenyerembe köpöm. Fekete, csillogó tekercs, rámarkolnék, elhajítanám. Elképzelem, hogy síkosan átpréselődne az ujjaim között. Nem markolok rá. Magam elé tartom a tenyerem, mintha egy tálca lenne, kiviszem a medvecukrot a fürdőszobába, hosszan szárítom a hajszárítóval, oldalról fújom, a bőröm kipirosodik, átforrósodik, fáj. A medvecukor lassan visszamattul, megkeményszik. Megvárom, hogy kihűljön, visszaviszem a szobába, visszateszem a zacskóba, a zacskót vissza a polcra. A szekretert becsukom, visszazárom, a kulcsot a helyére teszem. Kimegyek a szobából, a tenyerem a nadrágomhoz dörzsölöm, apám megbontott kézkrémes tégelye jut eszembe, a kupak alatt a visszahajtott védőfólia, alatta a fehér krém.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

Az öregasszony a liftajtó előtt a kerekes szék karfájába kapaszkodik, a villogó gyűrűktől az ujjai még csontosabbnak látszanak. A parókája félrecsúszott, kiabál. A reptéri hangosbemondó közben kapuváltozásokat és járattörléseket jelent be. Az öregasszony hangja éles, messzire hallatszik, ahogy azt kiabálja, nem akar még egyszer a lifttel menni, értsék meg, hogy fél a lifttől, fél a szűk helyektől, vigyék őt a mozgólépcsőn, nagyon szépen kéri, csak most még az egyszer, kivételesen.
A fiatal ápoló erőltetett kedvességgel, kicsit elmélyített hangon próbálja megnyugtatni, mondja, hogy nagyon sajnálja, de nem lehet, a biztonsági előírások nem teszik lehetővé, a lift gyorsabb is, biztonságosabb is, a néni ne aggódjon, egy perc, és már lent is lesznek, a néni nyugodjon meg, ne kiabáljon.
Az öregasszony tovább kiabál, azt kiabálja, hogy nem érti, mért kellett feljönni, ha utána megint le kell menni, nem érti, mi szükség volt erre az egészre, mit kínozzák őt megint. Kiabálás közben elengedi a karfát, lenyúl, megfogja a vastag gumikerekeket, lassan hajtani kezdi a széket el a liftajtótól, a mozgólépcső felé.
Az ápoló a kerekes szék elé áll, idegesen rövid, tejszőke hajába túr, senki se tehet arról, hogy rossz idő van, mondja, nagyon szépen kérem, asszonyom, ne csináljon jelenetet. Megfogja a kerekes szék karfáját, az öregasszony még mindig a kerekeket fogja, próbálja elfordítani a széket, az ápoló nem engedi, a szék nekimegy a combjának, az ápoló hangja felcsattan, hagyja abba, asszonyom, azonnal hagyja abba, kiáltja.
Az öregasszony elengedi a kereket, összehúzza magát, az ápoló elengedi a szék karfáját, az öregasszony közben egyik kezével elkezdi leráncigálni a gyűrűket az ujjairól, egyet, kettőt, aztán a harmadikat is, kérem, mondja, az ápoló felé nyújta a tenyerét, benne a három gyűrűvel, kérem, nagyon kérem, segítsen.
Az ápoló elvörösödik, szinte céklavörös az arca, nem néz a gyűrűkre, nem néz az öregasszonyra, a kerekes szék mögé lép, aztán szó nélkül tolni kezdi a mozgólépcső felé.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

A férfi bizonytalanul lépked, úgy nyit be a kávézóba, mint aki láthatóan nem egészen tudja, hogy hol van. Az ég felhős, de ő mégis hunyorog a reggeli fényben. Áll, két kézzel felnyúl, egy pillanatra eltakarja a szemét, aztán végighúzza a tenyerét az arcán és az állán, a bőre szinte kék a friss borotválástól. Körülnéz, meglát egy üres asztalt, arra fordul, lassan odamegy, amikor odaér, két kézzel elkapja a szélét, egy darabig csak áll, aztán egy székre zökken. Félregombolt, gyűrött inge nem illik a vadonatúj fekete öltönyéhez, a zakó ujján még ott az árcédula. Ahogy a karját az asztalra támasztja, az árcédula érdesen csúszik végig az asztal lapján, a férfi felemeli a kezét, az árcédulát nézi, még mindig hunyorog.
A tulaj a pult mögött ül, újságot olvas. Felnéz, a lapot nem csukja, be, odaszól a pincérnőnek. - Megint elengedtek egyet.
A pincérnő sóhajt, vizeskancsót tesz a tálcára, mellé egy nagy poharat. A férfi asztalához megy, nem kérdez semmit, az asztalra teszi a poharat, teletölti vízzel.
A víz hangjától a férfi megremeg, összehúzza magát, elfordítja a fejét.
A pincérnő megint sóhajt, a férfi elé teszi a poharat. Megérinti a férfi vállát, az férfi válla megfeszül, a keze az asztal szélére markol. - Semmi baj - mondja a pincérnő. - Csak víz.
A férfi oldalról, sandítva nézi a poharat, aztán hirtelen odafordul, elkapja, felemeli, két kézzel fogja, vad, nagy kortokban nyeli, szinte öklendezve iszik. A poháron keresztül felnagyítva és eltorzítva látszanak az árcédulán a számok, a márkajelzés, a vonalkód. A férfi leteszi az üres poharat, elengedi, nézi. - Ártatlan vagyok - mondja hirtelen.
A pincérnő bólint. - Hát persze hogy az - mondja, a hangja lágy, kicsit unott. Felemeli a kancsót, hogy megint teletöltse a poharat.

A Trabantból nem tűnt ilyen keménynek a föld. Próbálja belenyomni a kis tábori ásót, alig megy bele, nekifeszül, ide-oda mozgatja a lapját, lefele nyomja, végre kifordul a rög, a föld egészen sötét, majdnem fekete. Másodszorra már könnyebb, oldalról nyomja bele a földbe az ásó lapját. A földön térdel, úgy dolgozik, a bokrok eltakarják, kényelmesebb is így, az ásó nyele nagyon rövid. A lyuk már a könyökén felül ér, leteszi az ásót, beszívja a nedves földszagot. Keserű. Felemeli a lyuk mellől a nejlonzacskót, kiveszi belőle a papírtörlőbe csavart kést, a lyukba akarja dobni, nem dobja a lyukba, lehántja a késről a papírtörlőt, a törlőt dobja a lyukba, aztán a zacskót is. A kést a földre teszi. Nézi. Tisztának látszik, tudja, hogy nem az. Megfogja a hengeres fanyelet, még mindig jó érzés. Beledöfi a lyuk mélyébe, a földbe, át a zacskón, át papírtörlőn. El akarja engedni, nem engedi el, kihúzza, beledöfi újra, megint el akarja engedni, megint nem engedi el, megint kihúzza, megint a földbe döfi. Aztán elengedi. Otthagyja a lyukban. Felnéz. Liheg. A bokrok eltakarják előle a Trabantot. Körülnéz. A bokrokon túl az út üres, a mező üres. Az út felfut egy dombra, fent a domb tetején egy kopasz tölgyfa. Arról jött. Nézi. Két kézzel elkezdi visszatömni a lyukba a földet. Már nem liheg.

Ez egy hatrészes mini ciklus, a Népszabadság karácsonyi számában jelent meg.

1. A vaslétra

A vaslétra nagyon hosszú, felér egész a negyedikig. Feketére van festve. A tövében állok, segítek az öcsémnek, hogy elkezdjen felfele mászni. Az öcsém még csak négyéves, sokkal kisebb nálam. És sokkal könnyebb is. Meg kisebb növésű. Amikor én akkora voltam, mint ő, nehezebb voltam. Nagyobb és nehezebb. Tudom, hogy neki sikerülni fog. Mondom, hogy ne féljen, neki sikerülni fog. Azt mondja, hogy nem fél, de látom, hogy fél. Mászik felfele a vaslétrán, (more…)

A karácsony előtti napon, akkor, amikor a cukrokat szoktuk felkötni, akkor derült ki, hogy idén nem jöhet keresztapám és nem hozhat németből szaloncukrot. És minálunk nem lehetett sehol szaloncukrot kapni, és kockacukrot se, és savanyúcukorkát se, és kristálycukrot se, és porcukrot se, pedig ha kockacukrot vagy savanyúcukorkát lehetett volna, akkor azt becsomagolhattuk volna szalvétába és sztaniolba és csinálhattunk volna szaloncukrot saját magunknak és feltehettük volna azt a fára, a kristálycukorból meg a porcukorból meg főzhettünk volna karamellát vagy pergelt cukrot és becsomagolhattuk volna színes papírokba és felköthettük volna a fára, de egyik se volt, és nagymama az mondta, hogy most mi lesz, ez lehetetlen, és tűrhetetlen, ilyen még sose volt, valamit muszáj lesz csinálni, és mondta nagyapának, hogy találjon ki valamit azonnal.
Nagyapa erre azt mondta, hogy azt találta ki, hogy csomagoljunk kicsi kavicsokat a szalvétákba meg sztaniolba, mert az is szépen fog mutatni a fán, de nagymama erre azt válaszolta, hogy arról szó sem lehet, a fára szaloncukor kell, olyan, ami édes, és amit meg lehet enni, és ő, hogyha addig él is, szerez szaloncukrot, és a nyakába kötötte a selyemsálját, és felvette a fehér rókakucsmáját, amelyiknek oldalt hullott a szőre, és felvette a télikabátját, és a hóna alá csapta a kosarat, és elment.
Nagyon sokáig nem jött haza, (more…)

Egyperces. Vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

Néha az kell, hogy megtalálják, hogy mindenki lássa és megértse, hogy mi az üzenet. Máskor meg épp az a lényeg, hogy nyoma se maradjon, úgy eltűnjön, mintha nem is létezett volna soha. Van, amikor úgy kell intézni, mintha magától történt volna, van, amikor úgy, hogy balesetnek látsszon, vagy úgy, hogy az is legyen.
Olyan is van, hogy egy darabig tartani kell, olyankor arra kell vigyázni, hogy ne próbálkozhasson semmivel, és ne tehessen nagyobb kárt magában. Fontos, hogy ne gyűjthessen információt, arra az esetre, ha mégis el kéne engedni utána. Ez mondjuk nem annyira jellemző. Néha ki kell szedni belőle, hogy mit tud, máskor úgy kell tenni, hogy ha majd megtalálják, azt hihessék, hogy ki akartuk szedni belőle azt, amit tudott.
Tudom, elsőre bonyolultan hangzik, de nem az. Mindenre megvannak a megfelelő módszerek, mindenhez megvannak a szabályok, amiket be kell tartani. Ha az ember tartja magát ezekhez, nagy baj nem lehet. Vannak, akik szeretnek nagy feneket keríteni ennek az egésznek, a legtöbbször azért, hogy saját maguk előtt fényezzék magukat, de az igazság az, hogy végső soron ez is csak egy mesterség.

Egyperces. Vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

A padon ül, kicsit kényelmetlen, annyira tele vannak a zsebei, a tartalmuk nyomja a combját és a fenekét. A hidat nézi, vagyis inkább a szürkén áramló vizet a híd alatt. Jégkrémet eszik. Van, amire fel lehet készülni, és van, amire nem, gondolja. A jégkrém kívül csoki ízű, a belsejében sűrű málnavelő, gyerekkora óta nem evett ilyet, nem is tudta, hogy még gyártják. A büfébe telefonálni ment be, a mobilját már nem hordja magánál, annál több esze van, de mégiscsak mondani akart valamit a fiának. A büfében nem volt telefon, úgyhogy a hívásból nem lett semmi, viszont meglátta a jégkrémet. Még a csomagolása is egészen olyan volt, mint gyerekkorában. Az íze is olyan, talán egy kicsit édesebb.

Sokan hitték, hogy felkészülhetnek rá, gondolja. Még akkor is, amikor a padra szíjazva feküdtek, kipeckelt szájjal, még akkor is, amikor a padot az előírásoknak megfelelően úgy fordították, hogy a fejük lejjebb legyen, mint a tüdejük. Még akkor is, amikor az arcukra terített géz rétegein át elkezdett befolyni a víz az orrukba, elkezdte megtölteni a torkukat és a garatjukat.

A jégkrémbe harap, a szája megtelik a sűrű málnaízzel. Szimulált fulladás, gondolja. A géz alól felbukkanó arcokra gondol, ahogy mohón nyelték a levegőt. Arra, ahogy nyögtek, vonítottak, ahogy beszélni akartak.

A jégkrém harmada megvan még, de már előbukkant belőle a pálcika. Ráharap, ez már nem a régi, a kicsit érdes és sós, a végén kissé kiszélesedő fapálcika, ez már új és ismeretlen, túl síkos műanyag. Nem kér több jégkrémet. Ahogy a papírját ráhajtja a pálcikára, egy barna csepp a zakójára hull, letörli, a fekete anyagon akkor is jól látszik a nyoma.

Feláll, elindul a híd felé, a jégkrém maradékát az egyik pad mellett álló szemetesbe dobja. Az ujjai egy kicsit ragadnak. Nem törődik vele, a nadrágja zsebébe nyúl, mélyen belefúrja a tenyerét a kőzúzalékba.

Egyperces. Vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

A furgonban sötét van, de úgyse látná, a szemére húzta a fekete sapkát. Alatta lehunyja a szemét, a sapka anyaga a bőrére szorul. Az a jó, a legjobb, ha nem lát semmit. Egy ládán ül, két kézzel kapaszkodik, a furgon nagyokat rázkódik, egy földúton hajtanak jó gyorsan. A vékony gumikesztyűben izzad a keze, szédül is, azt kívánja, érjenek már oda. A többiek azt mesélték, az első a legnehezebb, de ha nem gondolkozol, az se nehéz, előtte kell gondolkozni, tudni, hogy akarod, tudni, hogy akarnod kell, tudni, hogy mit vállalsz és miért. Utána csak csinálni kell. Gép vagy, pontos és tökéletes. A furgon megáll. A motor elhallgat. Ez az, gondolja, kezdődik. Innen már csak számolni kell, gondolkozni nem. Felhajtani a szemről a sapkát, mély levegőt venni, beszívni, kifújni. Leszedni a láda oldalára ragasztott vegyi fénycsövet, elroppantani. A zöld fény nem bántja a szemet, gyorsan meg lehet szokni. Mély levegő. Kinyitni a ládát. Benne hungarocellzúzalékon a lefűrészelt csövű vadászpuska. A rövidre vágott puskatus szépen betekerve szövetszalaggal. Kiemelni két kézzel, ahogy tanították, a csöve nézzen végig a padló felé. A furgon ajtajához lépni, várni. Mégis remeg a keze. Lenéz, a gumikesztyűtől az ujjai vékonyabbnak látszanak, jobban megszorítja a fegyvert, a remegés nem múlik el. Mély levegőt venni, várni. Aztán kilökni az ajtót, kiugrani. Sötét van, de nem messze ég egy utcalámpa, az elég fényt ad. Elindulni, meglátni a házat. Kutya nincs. A kerti kapu nyitva. Bemenni, aztán át az udvaron. Odaérni a belső ajtóhoz. Megállni. A vadászpuska csőcsonkjával kopogni, hangosan és keményen, hogy felébredjenek. Hátralépni, ujjal a ravaszon, várni.

Eddig kétszer írtam az Elle Man magazinnak, először a házasságról, másodszor a hűségről. Most, harmadszor a bátorság volt a téma.

Ezt most nem egészen értem, mondd már el megint, de most az elejétől. Szóval hárman voltak, a pénztárcádat akarták. Egyiknél kés volt, a másik kettőnél nem tudod. A pénztárcád majdnem üres volt, két ezres volt benne meg az uszodabérlet, de azon nem volt már csak egy alkalom. Odaadtad nekik a tárcádat, ők leléptek. Ennyi a sztori. Azért ennél vadabbakat is hallottam már, ha nem haragszol.
Igen, de most nem erről van szó. Hanem azt akarod tudni, hogy akkor most te tényleg gyáva vagy-e. Hogy én mit gondolok. Mert (more…)

Lengyel Péter hetven éves. A Kalligram folyóirat őt ünneplő számában jelent meg ez a neki ajánlott írásom.

Lengyel Péternek

Apám borotválkozó dobozát a spájzban találom meg, két hónappal a temetés után. A legfelső polcon van, egészen a falig benyomva, egy kekszes bádogdoboz. Poros, rég nem nyitotta ki senki. Kinyitom. Zsírpapírba csomagolt szappan, becsukott csontnyelű borotva, borzszőr pamacs repedt porcelánnyélben, egy hosszú, összetekert fenőszíj.
A bádog tető aljára ragasztva egy recésre vágott szélű fénykép, (more…)

Senki sem tudta, hogy a vérmedvék és a húsevő vaddisznók háborúja hogyan is kezdődött. A vaddisznók szerint a medvék kezdték, a medvék szerint a vaddisznók. A vérmedvék azt mesélték, egy nagyon hideg télen, amikor olyan mély volt a hó, hogy a vaddisznók nem tudtak már a gyökerekig leásni, az éhség és a hideg behajtotta őket egy barlangba, ahol egy alvó medvére találtak, és felfalták. A húsevő vaddisznók azt mesélték, hogy egy tavasszal, amikor a medvék éhesen kijöttek a barlangból, egy csapat csíkos vadmalacra találtak, és megkívánták a gyenge húsukat, és szétszaggatták, és megették őket, és ettől olyan éhség vett erőt rajtuk, amit nem csillapíthatott többé semmi más, csak az eleven hús.

A többi állat közül sem tudta senki az igazságot. A nyulak között volt, aki úgy tudta, (more…)

Itt egy újabb miniciklus, a Népszabadságban jelent meg, ott csak az volt a címe, hogy Szkander, pucér nő, mert hosszabb cím nem fért ki, de itt most a rendes hosszú címén közlöm.

A mellényes bácsi

A mellényes bácsi délutánonként jön, mindig ugyanakkor. A mellényes bácsinak nyikorgós cipője van, a mellényes bácsinak dohány- és kölni- és gyomorkeserűszaga van, nem kell neki puszit adni, de mindig kezet fog velem, és mindig előveszi a duplafedeles zsebóráját, és mindig elém tartja, és azt mondja, fújjak rá, hogy kinyíljon, de én tudom, hogy az óra igazából nem attól nyílik ki, hanem attól, hogy megnyom rajta egy gombot, de azért mégiscsak ráfújok, hogy örüljön. A mellényes bácsi nagyapámhoz jön látogatóba, azért, hogy kártyázzanak, de amikor nagyapa kimegy diólikőrért, akkor a mellényes bácsi mindig leteszi a lapokat és a nagymamám aranykeretes fényképét nézi, amelyiken a mikrofon előtt áll, és énekel, és fekete szalag van a szőke hajában.

A mellényes bácsi mindig kikérdez földrajzból, mindig tudni akarja, (more…)

Egy rövid esszé a friss Nobel díjas Herta Müller prózájáról. Az ÉS felkérésre írtam, nagy örömmel.

„Wenn wir schweigen, werden wir unangenehm, sagte Edgar, wenn wir reden,werden wir lächerlich.” („Ha hallgatunk, kellemetlenek vagyunk, mondta Edgar, ha beszélünk, nevetségesek.”) ezzel a mondattal nyitja és zárja Herta Müller Herztier című regényét. Az emlékezés és beszéd szorongató nehézsége és az ebből a nehézségből következő átgondolt költőiség ott van szinte minden sorában. Nem tud nem beszélni, szembesítő fajta író, olyan, akin örök bélyeget hagyott egy kor és egy korszak, esetében ez a hetvenes és nyolcvanas évek Romániájának nagyon kemény és nagyon nacionalista diktatúrája. Sokáig úgy tűnt, hogy nem tud, nem fog és nem is akar másról beszélni, ezt kell a lehető legpontosabban és legtisztábban elmesélnie, pórusokba és bőr alá hatoló részletességgel, úgy, hogy kellemetlen és kényelmetlen legyen olvasni, de ne lehessen mégsem elfelejteni.
Szinte mindig ugyanarról ír, sokszor egészen zihálók és töredezetten pattogósak a mondatai, olyan apró és pontos részletekből épülnek, (more…)

Viloettának

Azt hiszem a történetem akkor lenne az igazi, ha nem mesélném, hanem énekelném, mert az igazi hangom nem az amin beszélek, hanem az, amin énekelek, mert az énekhangom sokkal nagyobb mint én, nagyobb, szebb és erősebb, messzebbre elér, és elfelejteni is nehezebb. Forró, érdes reszelős hang az enyém, érzem, ahogy kiárad a torkomon, olyan mint a láng, átforrósít, és nemcsak engem, hanem mindenki mást is aki hallja, amikor énekelek, akkor sose fázom, és akik hallgatnak, azok se fáznak soha.
Mindegy, kezdem akkor az elején, el Salvadorból jöttem ide, tudja hol van, nem sértődők meg, ha nem, ezen már rég túl vagyok, amikor először idekerültem, akkor bántott, hogy a tisztelet a kivételnek, de legtöbb embernek fogalma sincs, (more…)

(1.) Szakemberek

– Szemedet! – Janó gyorsan behunyta a szemét, amennyire csak tudta összeszorította, hallotta, hogy Misi bá felrázza a flakont, aztán a hosszú sziszegés, a szilikonspré mesterséges fenyőszaga megtöltötte az orrát, Misi bá rendesen körbefújta felsőtestét, a karjait, meg a fejét, – kinyithatod – mondta, Janó kinyitotta, hunyorogva előre nézett, az öltöző pozdorjafaláról vastagon hámlottak a régi plakátok – utálom ezt a szart, mester – mondta, a nyelve is fenyőfa ízű lett.
Misi bá intett a flakonnal: – Tudom – mondta – én is jobban szerettem a vazelint – , a földre a köpte a nikotinos rágót –, de azok az idők elmúltak. Ide ez kell, az izzadsággal emulziót alkot, jó síkos leszel, ennél jobb nincs, legfeljebb csak megkarcol, de rendesen megharapni nem tud.
Janó bólintott, hátul lent a vállában még mindig ott volt a csomó: – Tudom mester. De utálom akkor is.
– Tudom fiam – Misi bá közben elővette a sárga tégelyt – Karodat! – mondta, Janó emelte is már a két karját, fel egészen a feje fölé, a rongykesztyűkön a vasszegek a mennyezetnek ütődtek, a gipszkartonba karcoltak, Janó karján fájdalmasan futott végig a csiklantás, ahogy Misi bá a hüvelykujjával a hónaljába dörzsölte a mirigy kivonatot. – De büdös – mondta, leengedte a karját. (more…)

Az Elle Man magazinnak egyszer már írtam a házasságról. Ezuttal arra kértek írjak a hűségről.
Írtam.

Ötödször mondod már, hogy muszáj elmesélni, nem bírod ki, egyszerűen muszáj. Én meg azt mondom, inkább hagyjuk, ne mondd el. Nekem se, neki se, senki másnak se. Tartsd meg a sztorit magadnak, maradjon a titkod. Dumáljunk inkább a fociról, vagy meséld el megint azt a esetet a folyékony nitrogénnel meg az akváriummal.
Hagyjalak már a folyékony nitrogénnel, az ötlet azért jó volt, és azóta vettettek új halakat. Most nem erről van szó, most egy csajról van szó, értsem meg, muszáj elmondani, anélkül nem ér az egész semmit, egyszerűen muszáj, (more…)

Az öltöző megváltozott. A kopott falakra, a padlóra, de még a plafonra is kerítésdarabokból, kovácsoltvas rudakból, rozsdás betonvasakból, élvasakból és vascsövekből hegesztett rácsokat szegecseltek, az amúgy is kicsi szoba ettől egészen ketrecszerűvé szűkült, szinte állni is alig volt hova benne. A fény is sápadtabb volt, a neon hidegen, sercegve világított a rácsok mögött. Ahogy Janó ledobta magáról a frottírköpenyt, kusza árnyékok vetültek a bőrére.
A repedt talpig tükör még ott volt a régi helyén, a párnázott ajtó mellett, a rácsok mögött, a falon. Janó lassan kinyújtózott, a jobb csuklójára szegecselt fémbilincsből induló vastag lánc megfeszült, (more…)

A házasságról kérdezel? Figyelj, én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez magánügy. Hogy nem tudod, hogy mit csinálj? Hat éve együtt vagytok, most már lépni kéne, ő nagyon akarja, az látszik rajta, tett is már célzásokat, ezeket te persze elengedted a füled mellett, de mégis csak, dönteni kéne. Jól van, értem. Először is egy kérdés van. Szereted? (more…)

Ahogy ment felfele a lépcsőn Janó érezte, hogy még mindig szokatlan a járás, nem a sorvadás miatt, a pár hónap, amit a kerekesszékben töltött szerencsére nem volt elég hosszú idő ahhoz, hogy rendesen elkezdjenek leépülni az izmok, de az idegpályák regenerációja még mindig messze nem volt teljes, nem mindegyik izom reagált rendesen, tudta, hogy nagyon sokáig darabos lesz még a mozgása.
Amikor befordult a folyosóra valahogy túl nagyot is lendített a lábán, majdnem elvesztette az egyensúlyát, szerencsére még időben sikerült a falba kapaszkodnia, közben önkéntelenül magához szorította a papírzacskót, érezte, hogy szétnyomódik benne néhány szőlőszem, talán az egyik füge is. (more…)

„Búcsúzz el az arcodtól”, gondolod, ahogy a tükörbe nézel. Ezt viccesen mondod, igazából nem hiszel benne, jó, persze, láttad a fényképeket, olvastad a betegség lefolyásának leírásait, elvileg tudod, hogy mi vár rád, de egyelőre még csak egy kis pötty van a mutatóujjad belső oldalán, egyetlen kis fehér közepű pöttyöcske, semmiség.
Még nem érzed, de már tudod, hogy beteg leszel. Legalább tizenöt napja benned van már a vírus, hordod magadban, sőt meg is fertőzöl vele másokat. Vagy fertőznél, ha emberek közé mennél, de nem mész. Amúgy is fél tőled mindenki. Sorban lemondják a tervezett látogatásaikat. Az orvosok se akarnak fogadni, elég ha elmondod nekik telefonon, hogy mi bajod, máris arra kérnek, maradj otthon. (more…)

Videó a klikk alatt

Egyik első mesém, egy borzról aki a metróban lakik. A csimota egyszervolt könyvében jelent meg. Ott szép rajzok is vannak hozzá. Az egyszervolt.hu -n pedig megi s lehet hallgatni.

Dabadam dabadam dabadam! A metró kidübörgött az állomásról. Az utasok gyorsan odamentek a mozgólépcsőhöz, mindenki sietett a dolgára. Egy néni annyira igyekezett, hogy észre se vette, hogy a szél letekerte a nyakáról a sálát. A könnyű selyemsál megtelt széllel és…

…pörögve szállt

és

szállt

szállt

szállt

végig az üres állomáson… (more…)

A Budapesti Román Kulturális Intézet Kulturális Nívódíját Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester kapta idén, a Média-díjat pedig Sükösd Miklós médiakutató, a Kultúra díjjat pedig én. Itt a beszéd, amit a díjjátadón elmondtam

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
Nagyon nagy megtiszteltetés számomra ez a díj, szimbolikusnak érzem, hogy húsz évvel azután, hogy elhagytam szülővárosomat Marosváshelyt, könyvem első nemzetkőzi elismeréseként éppen a Román Kulturális Intézet díját vehetem át.
A fehér király című regényem csak nyomokban önéletrajzi, szerencsére mondhatom, hogy az én Marosvásárhelyen töltött gyerekkorom a néha meg-megélt nehéz pillanatok ellenére sem volt ilyen kalandos, brutális és nehéz.
Van azonban a könyvnek egy olyan önéletrajzi vonatkozása, amelyről mindenképpen beszélnem kell ezen a díjátadón, (more…)

Károlyi Csaba a karácsonyi Élet és Irodalomba (LII. évfolyam 51-52. szám, 2008. december 19.) készített velem interjút.

A fehér király, Dragomán György második regénye világszerte szép sikert arat. Egyszerre jelent meg angolul és németül, utána tucatnyi nyelven, és még több nyelvre most készül a fordítása. Miközben első regénye, A pusztítás könyve egyelőre csak a magyar olvasókra számíthat, bár legalább olyan érdekes. Az író 1973-ban született Marosvásárhelyen. Most a harmadik regényén dolgozik.

- Minden eddig megírt munkádban, a két regényedben, a novellákban, a Nihil és a Kalucsni című drámádban is azt érzékelhetjük, hogy azokban egyfajta korlátozott szabadsággal rendelkező világ jelenik meg. Az olvasó ilyenkor könnyen gondol a létezett kelet-európai diktatúrákra, esetedben nyilván a romániaira. A szereplők neve után gyakran még az elvtárs szó is ott van. Első regényed 2002-ben, a második 2005-ben jelent meg. Ha az olvasó megnézi az életrajzodat, láthatja, hogy tizenöt éves korodban, 1988-ban települtél át a családoddal Magyarországra. Nagykorúvá válásod előtt megtörtént a rendszerváltozás. Miért van az, hogy egy író jó évtizeddel ezután úgy kezdi a pályáját, hogy a művei rendre rendszerváltás előtti környezetben játszódnak? Egyáltalán igaz-e a kérdésben foglalt állítás?

- A kérdésben foglalt állítás egyrészt igaz, másrészt meg nem teljesen. Én A pusztítás könyvét nem gondolom a kommunizmus idején játszódó könyvnek. Inkább háborús regénynek gondolom, nyugodtan játszódhatna olyan időben, ami nem történt meg. Pontosabban posztháborús regény, amely egy rendszer összeomlása után, egy polgárháború után történik. Fiktív térben játszódik, egy diktatórikus rendszer romjain. (more…)

Karácsonyi tárca.

A karácsonyi ajándékot és a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, hanem az Angyal. Ez nem is lehet másképp, mert Jézuska egy kisbaba, ő nem bírná el a karácsonyfát a nehéz talppal, az ajándékokat meg főleg nem bírná el.
A fát az Angyal hozza és az Angyal is viszi el. Van neki egy végtelen nagy padlása, és az a végtelen nagy padlás tele van szekrényekkel, és minden családnak van ott egy külön szekrénye, amiben a díszeket tartja neki az Angyal, mert minden évben ugyanazokat a díszeket hozza mindenkinek. Az Angyal, hogyha akarná, össze is cserélhetné a díszeket, de nem cseréli, a törötteket se szokta kijavítani, csak akkor, hogyha mindegyik összetörik. Olyankor szokott hozni egészen új díszeket is. (more…)

Misi bá nem mert túl gyorsan menni fényszórók nélkül, a zuhogó esőben, ráhajolt a kormányra, úgy vezetett, és amennyire csak tudta, előrenyújtotta a nyakát, hogy azért mégis lásson valamit az útból.
Janót elszédítette a furgon szélvédőjét és tetejét verő esőcseppek zuhogása, a motor zaja és a láz, ráadásul a kerekes szék sem volt rendesen kiékelve, meg-megmozdult, ahogy Misi bá időnként ráhajtott az aszfalt huppanóira. Janó az ölébe rakott bekötött szájú zsákot figyelte, nem tudta eldönteni, hogy csak a láztól képzeli, vagy tényleg megmozdult benne valami.
A durva szövésű, elszürkült anyagot nézte, és igen, tényleg, nemcsak látta, hanem érezte is: a zsák egyik oldala egy kicsit kidudorodott, aztán rögtön el is tűnt a dudor. - Mester, ez mozog, érzem - mondta Misi bának, egészen érdes volt a hangja a láztól. (more…)

Dancsinak

Pólómat nézed, bazmeg? Úgy nézzed, hogy ez nem akármilyen póló bazmeg, ez bazmeg egy ősdzsudász poló, ez mindig szerencsét hoz bazmeg, mindig. Kurva nagy szerencsét. Nem hiszed, bazmeg? Hogy nem mondtál semmit, bazmeg? Na figyelj, bazmeg, mert elmesélem a legnagyobb sztorimat.
Úgy volt bazmeg, hogy eljön a dzsudász ide is bazmeg, és a koncert napján derült ki, hogy lemondták. A sok hülye paraszt nem vette a jegyet, (more…)

(more…)