A volt feleségem a negyedik maratonját futja az idén, megjön az értesítés a célfotóval, széttárt karral fut be a célba, az arcán átszellemült fájdalom, a szeme lehunyva, szalmaszín haja kibomolva lobog mögötte. Ki kéne kapcsolnom a gépet, de persze nem tudom, nézem, belenagyítok, a nyakán ott a gödör, amit annyira szerettem, a kép felbontása nagyon nagy, még az apró verejtékcsöppek is látszanak rajta, még a bőr pórusai is, tovább nagyítom, egész addig, amíg pixelessé nem válik, sötétrózsaszín és halványrózsaszín és szürke téglák, olyan, mint egy absztrakt festmény.
A fotonokra gondolok, ahogy a bőrének ütköztek, ahogy áthatoltak a fényképezőgép optikájának lencséin, nekicsapódtak az érzékelő lapka félvezetőjének. Szerettem belefújni abba a kis gödörbe, szerettem érezni, ahogy végigrázkódik tőle a teste, libabőrös lesz az oldala, szerettem végigsimítani a bőrén, érezni a bordáit, elképzelni a szívét a bordakosár mögött.
Ki kéne kapcsolni a gépet, el kéne engedni, el kéne felejteni.
A feleségem most biztos alszik, nyilván visszautazott már a borászatba, ahol idénymunkásként dolgozik, a gyerekek azt mondják, Új-Zélandon most van a metszés ideje, azt mondják, az anyjuk boldog, büszke rá, hogy kezdi megtanulni a mesterséget.
Néha hallom, amikor hajnalonta szkájpolnak, a volt feleségemnek az kora délután, valamiért olyankor szereti hívni őket, én be se mehetek a szobába, a csukott ajtónál szoktam néha hallgatózni, hogy legalább a hangja dallamát halhassam.
Visszakicsinyítem a képet, van még mellette másik hat a galériában. Egymás után pörgetem őket, a képzek megmozdulnak, a feleségem átfut a célon, széttárja és az ég felé löki a karját, a kamerába néz, lehunyja a szemét. Az utolsó lehunyt szemű képnél megállok, belenagyítok, a szemhéját nézem.
Ha tudná, hogy nézem, persze letiltana, egy külön hamis profilt kellett ehhez készítenem, mintha én is egy női futó lennék, mintha én is ugyanabba a futóklubba járnék, mint ahol ő kezdett el újra futni, hogy kigyógyuljon a gyászból és a depresszióból, ami rátört az édesapja halála után.
Az arcát nézem, pont így hunyta le a szemét akkor is, amikor megmondta, hogy el fog hagyni, el fog menni, hogy ne lássam soha többet, tudja, hogy soha nem fogom megérteni őt, hogy soha nem is értettem meg őt, szerettem, igen, afelől kétsége sincs, de bezártam a szerelembe, a szép rendezett életünkbe, a házunkba, a gyerekeink közé. Próbáltam közbevágni, hogy hát nem ezt akartuk? De ő lehunyta a szemét, és leintett, ne szóljak közbe, most az egyszer hallgassam végig, mondta, ma elesett futás közben, ne aggódjak, nem ütötte meg magát, de amikor tápászkodott, valahogy az eszébe villant, hogy igazából tizenhárom és fél éve, mióta az ikrek megszülettek, szinte egy percet se volt egyedül, szinte egy perce se volt végiggondolni, hogy kicsoda és mit akar, és akkor rájött, hogy mindig csak az apja, a híres ügyvéd lánya volt és az én felségem, és soha egy perce se maradt arra, hogy megtudja, kicsoda is ő, és ahogy a kioldódott cipőjét kötötte és lenézett a pocsolyába, meglátta a fák levelei között tükröződő eget, és a saját öregedő arcát, ott abban a pillanatban megértette, amit addig igazából soha, hogy azért engem választott, mert én hasonlítottam legjobban az apjára, és azt is, hogy ha továbbra is velem marad, abban bele fog halni. Ha szeretem, akkor elengedem, ezt már lehunyt szemmel mondta.
Újra lekicsinyítem a képet, minta először látnám, a feleségem mosolyog rajta, az előbb még nem mosolygott, de igen, mosolygott, csak én nem akartam látni és nem akartam észrevenni azt a diadalmas és fölényes mosolyt, ugyanazt, ami akkor volt az arcán, amikor kiabálni kezdtem vele, pont úgy, ahogy mondta. Azt mondta, nem fogom megérteni, kiabálni fogok, bizonygatni, hogy nincs igaza, pedig igaza van, mert senkinek sincs két élete, csak egyetlenegy, és vegyem tudomásul, hogy az övé az nem az enyém, hanem a sajátja.
A feleségem akkor felemelte a kezét, és a két fülére szorította a két tenyerét, és ez még nem lett volna baj, de egyszerre csak rám mosolygott, és a mosolya mögött megláttam azt a másik arcot, amit ő láthatott ott a pocsolyában, és tudtam, hogy hiába minden, nem fogom tudni se megérteni, se megtartani.
A képet nézzem újra, próbálom a futás örömét látni a mosolyban, nem megy. Egyszer kiszámoltam, napi tíz órát futva fél év lenne elfutni Új-Zélandig. Most már tudom, hogy ez nem több, mint értelmetlen számolgatás. A volt feleségem nem tizennyolcezer kilométerre van tőlem, hanem sokkal de sokkal messzebb.

Ez a Tizennyolcezer kilométer című novellám, a Nők Lapjában közöltem, idén kora nyáron. Érdekessége, hogy épp New Yorkban voltam amikor írtam, lehet, a távolság segített az írásban.

(Kép a Pixabayról.)