Beckett Watt című regényének borítójaA tény, hogy Samuel Beckett Watt című regényének magyar kiadása csak ötvenkét évvel a regény megjelenése és hatvan évvel a regény elkészülte után lát napvilágot, amikor Beckett szinte valamennyi prózai műve régóta olvasható már magyarul, és még olyan obskurus alkotásai is több éve elérhetőek már, mint a kéziratban maradt és Beckett életében soha nem is publikált Meglehetősen jó nőkről álmodom bizonyára elárul valamit a Watt becketti életműben elfoglalt különös helyéről.
Elég csak belelapozni a könyvbe, máris látjuk, hogy nem egy átlagos regénnyel kerülünk szembe: cselekmény szinte nincs is, és még ezt a keveset is váratlan kitérők, dalok, versbetétek, mesterséges szöveghiányok, lábjegyzetek szabdalják és bonyolítják, közben ráadásul hosszú repetitív és permutatív listák aknázzák alá az olvasói figyelmet – tizegynéhány oldal is eltelhet azzal, hogy egy öttagú bizottság megpróbál összenézni, majd az a probléma, hogy miként lehetne odaadni a vacsora maradékait a nem létező kutyának, hosszadalmas és tekervényes megoldási kísérletek után egy végeláthatatlan családfába torkollik, és ha ez még mind nem lenne elég, a szöveg egyes pontjain már a nyelv is elkezdi elveszteni értelmét, megváltozik a szavak, mondatok sőt, a betűk sorrendje is. Beckett életrajzírói közül többen idegösszeroppanást sejtenek a regény hátterében, ám ezt a szövegen kívül egyéb bizonyíték nem támasztja alá, mi több, a szemtanuk és kortársak határozottan cáfolják a feltételezést, ám a szöveg nem mindennapi természetéből szinte egyenesen következnek az efféle vádak.
A Watt Beckett második regénye, 1942 és 1945 között keletkezett, elsősorban a franciaországi Roussillon-ban, ahol Beckett lényegében a Gestapo elől bujkált, és a Maquis ellenálló tevékenységében vett részt. A Vacluse tartomány, amely egy megjegyzés erejéig a Godot-ban is megjelenik, viszonylagos biztonságot nyújtott a korábban Párizsban ellenálló titkos jelentések összegzésével és angolra fordításával foglalatoskodó Beckettnek, ám ottléte alatt végig kemény fizikai munkát kellett végeznie, és idegtépő elszigeteltségben teltek napjai. A Watt írásával talán ezt a feszültséget kívánta oldani, talán csak a prózaírás mindennapi rutinjához igyekezett visszatalálni, vagy éppen a francia környezet túlsúlyát kívánta egy angol szöveg megalkotásával ellensúlyozni. Bármi legyen is az igazság, a könyv mindenképpen fordulópontnak tekinthető Beckett pályáján, hiszen lezárja angol regényírói korszakát.
Beckett 1945-ben néhány hétre visszatér Írországba, és átéli majd az egész pályáját meghatározó megvilágosodás pillanatát: rádöbben hogy a Joyce-i mindenhatóság útja számára nem járható, radikálisan más irányba kell indulnia. Franciául kezd írni, rövid prózát és drámát. Írói életének legtermékenyebb korszaka következik, az a csodálatos négy év, amikor roppant anyagi nehézségekkel küszködve megírja a első francia nyelvű elbeszéléseit, a Mercier és Camier-t, a Trilógia három kötetét, az Eluetheria című drámát, és persze a darabot, amely végül meghozza számára az elismerést és a világhírt: ez a Godot-ra várva.
A Watt megjelentetésének története sem mindennapi. Miután pár év alatt jóformán az összes szóba jöhető angol és jó néhány amerikai kiadót megjárta a kézirat, Beckett úgy döntött, hogy elfogadja a bukás tényét, és nem próbált többé kiadót keresni a könyvnek. A kudarc annyira súlyosan érintette, hogy amikor 1951-ben az Editions Minuit elfogadta kiadásra a Trilógia mindhárom kötetét, Beckett több hetet várt, mielőtt bement volna beszélni a kiadó igazgatójával, és a beszélgetés után pedig meg volt győződve arról, hogy a kiadó csődbe jut majd az ő könyvei miatt.
1952-ban a Trilógia és a Godot sikere után a Merlin című. Párizsban kiadott angol nyelvű lap szerkesztőinek tudomására jutott, hogy van egy kiadatlan Beckett kézirat, és írtak a szerzőnek, részletet kérve a lap számára. Beckett csak sokára tett eleget a kérésnek, egy délután kopogott a szerkesztőség ajtaján, egyetlen szó nélkül az ajtót nyitó Richard Seaver kezébe nyomta a viaszosvászonba csomagolt kéziratot, majd sietve távozott. A kézirathoz egy cédulát is mellékelt, amelyen bejelölte, hogy mely két rész megjelentetéséhez járul hozzá. Egy jellegzetesen becketti gesztussal a könyv talán két legkevésbé érdekes szakaszát választotta ki, Mr. Knott lábbeliinek permutációját, és egy részt Mr. Knott a hét napjával változó berendezésű szobájának hosszas leírásából. Akár próbatételnek szánta ezeket, akár nem, a Merlin szerkesztői közölték a részleteket, és ugyan volt némi “olvasói ellenállás”, de bejelentették, hogy a regény további részleteit is megjelentetik majd. Egy évvel később az egész regény megjelent. A kiadó, a párizsi Olympia Press elsősorban angol anyanyelvű turistáknak adott ki pornográf vagy annak tartott irodalmat, többek között Henry Miller és D. H. Lawrance regényeit. A kiadó hírneve elég is volt ahhoz, hogy a Wattot nyomban betiltsák Írországban. A kétezer megjelent példány aztán szépen lassan el is fogyott, bár valószínűsíthető, hogy a vásárlók többségének fogalma sem volt arról, hogy nem egy pornográf hanem egy késő modernista, sőt már-már posztmodern kísérleti regényre adja ki a pénzét. A regény megjelenése körüli másik érdekes anekdota, hogy a kiadóban a megjelenés idején házkutatást tartottak a hatóságok, ám semmi olyan tiltott pornográf anyagot nem találtak, amilyet kerestek. Egyetlen gyanús dolgot vittek magukkal, a Wattból a békák dalának kliséit, amelyekről azt feltételezték, hogy valamilyen titkos kód, és ha sikerül megfejteniük, bűnjelként szolgálhat majd. Más kritikai reakció nem is igen érkezett.
Kíséreljük meg a fent vázolt nehézségek ellenére összefoglalni a regény cselekményét. Watt egy középkorú csavargó, akit valósággal behajítanak a történetbe – az első hosszadalmas, a cselekményhez szervesen nem kapcsolódó jelenet után dobják ki egy villamosból; Mr. Knott házába érkezik, ahol egy évet a földszinten szolgál, egy évet az első emeleten, és miután emígy kitelt ideje, megy tovább az útjára, merthogy egy másik szolga (Micks) érkezik a helyére, éppúgy, ahogy ő is egy másik szolga (Arsene) helyére érkezett. Watt Mr. Knott házában átél valamifajta megvilágosodást, megbizonyosodik a semmi létezéséről, és ettől megváltozik a személyisége, elveszti a nyelvbe és a racionalitásba vetett hitét, annyira, hogy valamilyen intézetbe is kerül, de ez nem derül ki pontosan, csak azt tudjuk meg, hogy magát a regényt egy Sam nevű narrátor mesélte el, akinek viszont Watt az intézmény kertjében tett közös sétái során adta elő az egész történetet, de bonyolult szabályok szerint össze-vissza keverve, így mintegy személyes példájával illusztrálva a szkepticizmus ama gorgiászi definícióját, miszerint nincs semmi, de ha volna valami, azt sem lehetne megismerni, de még ha lenne is és meg lehetne ismerni, akkor sem lehetne átadni az így megszerzett tudást.
Beckett szövege ravaszul kínálkozik a filozófiai értelmezésre, hiszen már maguk a nevek is elmélkedésre csábítanak. Első ránézésre könnyen gondolhatjuk például, hogy Watt neve kérdést jelent (What? Micsoda?), Mr. Knott (Not, Knot: Nem, Csomó) neve pedig ez erre adott nemleges választ, esetleg mindjárt ötvözve az átvágandó gordiuszi csomóval. Mielőtt azonban komoly elemzéseknek vetnénk alá a szöveget ezen a nyomon haladva, jó lesz felidézni a függelék egyik bejegyzését: “minden nevet megváltoztatni.” Éppen csak azt nem tudjuk, hogy a megváltoztatás bekövetkezett-e vagy sem. Mert ha nem, akkor nyugodtan folytathatnánk az elemzést, mi több, biztosra vehetnénk, hogy jó nyomon járunk; ha viszont igen, akkor csak a kiismerhetetlen alkotói szándék vezetett félre bennünket pár sokatmondó, de értelmetlen névvel. A regény szövegének mindvégig szerves része ez a fajta szubverzív humor, amely szisztematikusan jelentékteleníti el a szövegen belül a jelentés jelentőségét. Már Arsene búcsúbeszédében hangsúlyosan szerepet kap az az epizód, amikor Ash, az admiralitás másodhivatalnoka, a Westmister hídon egy már-már Mr. Knott-i ruhatár alól halássza elő zsebóráját, csak hogy kéretlenül megmondja Arsene-nek, hogy mennyi az idő, ám hiába hívja Istent tanújául, úgyis teljes negyvenhárom percet téved. A Lynch család milleneumi kísérletének részletekbe menő leírása előtti kis lábjegyzet arra figyelmezteti az olvasót, hogy mivel a számok tévesek, a számítások kétszeresen is pontatlanok. Kérdés persze, hogy hogyan lehet bármi kétszeresen pontatlan, különösen annak fényében, hogy ha megpróbáljuk megfejteni a Lynch család életkorának rejtvényét, és papíron követjük a számokat, azt fogjuk tapasztalni, hogy nagyon is stimmel a matematika. Persze ennek a felfedezésnek sem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani, és ha mégis ezzel próbálkoznánk, hát majd jól az orrunkra koppint a függelék híres-hírhedt utolsó mondata, a közhellyé koptatott wittgensteini tételre kísértetiesen hasonlító “nem szimbólum amit nem annak szántam”. Ha eddig nem, hát ezen a ponton végképp tudatosul az értelmezőben az értelmezés feladatának lehetetlensége – nem a szöveggel, hanem magával a kiismerhetetlen becketti szándékkal kerül ugyanis szembe.
A regényt ennek dacára rengeteg filozófiai irányzat mentén kísérelték meg értelmezni. Különböző kritikusok olyan egymástól igencsak eltérő gondolkodók írásaiban kerestek kapaszkodókat, mint Gorgiász, Zénón, Parmenidész, Démokritosz, Augustinus, Descartes, Geulincx, Spinoza, Berkeley, Hume, Kant, Hegel, Kirkegaard, Heidegger és természetesen Wittgenstein. Persze ha felidézzük azt a kis epizódot, amikor a vonaton a Crux nevű katolikus havilap szerkesztője a szent ostyát elfogyasztó patkány teológiai problémáját fejti ki, és nem kevesebb mint tíz teológustól idéz a válasz megkonstruálása során, nyilvánvalóvá válhat számunkra, hogy a könyv filozófiai inklinációját csak annyira szabad komolyan venni, mint mondjuk egy viccét.
Ezen a ponton érkeztünk el a könyv humorához. Merthogy, ha az a fentiekből nem derült volna ki, a Watt egy roppant mulatságos könyv: abszurd és sokszor hangsúlyozottan altesti humorában (a patkány problémájára például az lett volna a megoldás, hogy egy jezsuita addig követi az állatot, amíg annak testét természetes úton el nem hagyja a szentség, majd rendeltetésszerűen felhasználja az így visszanyert anyagot – ám ez végül sem a szövegbe, sem a függelékbe nem került be, csak a kézirat jegyzeteiben olvasható) a swifti és Rabelais-i vaskos szatíra hagyományait idézi, abszurditásában Lewis Carroll tükörországának fura logikáját és nonsense versikéit juttatja eszünkbe, miközben az ír udvarház-regényeket és az angolszász irodalmi hagyományt is parodizálja (a regény elején a Nellyhez című “nászének” például Spencer Epithalamionjának vulgáris szatírája), és ha ez mind nem volna elég, közben a teljes nyugati filozófiának is fityiszt mutat, és Watt csetlés-botlásával a némafilmek börleszk jeleneteit juttatja eszünkbe.
A szöveg tehát csalóka módon úgy viselkedik, mintha értelmezhető lenne filozófiai szempontból, ám ha komolyabban megvizsgáljuk, nagyon gyorsan világossá válik számunkra, hogy a logikusnak látszó gondolkodás valójában csak a logika formális elemeit őrzi meg, a formális transzformációkból és ellenvetésekből pedig végtelen permutációkat eredményező, szinte mechanikus gondolatkísérletek következnek. Watt kíméletlen módszeressége még laikusok számára is Descartes-ot idézi: minden problémát úgy közelít meg, mintha az Értekezés a módszerről metodikáját próbálná a lehető legrigorózusabban alkalmazni – éppen csak az a probléma, hogy következtetései csak látszólag logikusak. Amikor azon gondolkozik, hogy miként lehetséges, hogy az ajtó, amit korábban zárva talált (Mr. Knott házának ajtaja), időközben kinyílt, nem a logikából kiindulva választ a lehetséges magyarázatok közül. “E két magyarázat közül Watt inkább a másodikat kedvelte, lévén az a szebb”. A Descartes-i módszer effajta követése Watt számára igen abszurd eredményekkel jár, mivel úgy tűnik, a logika útjára éppen csak Ockham borotváját nem vitte magával, sőt mintha éppen valamiféle ellen-Ockham borotvát használna, hiszen magyarázatai nem egyszerűsödnek, hanem egyre bonyolultabbakká és bonyolultabbakká válnak. Watt tulajdonképpen a fikció bűnébe esik, és Mr. Knott házában ebből a bűnből kell majd kigyógyulnia.
Mr. Knott háza ebből a szempontból nézve egyszerre a transzcendencia háza és a semmi háza. Wattnak erre a vak zongorahangoló Gall-apa és fia látogatása során kell rádöbbennie, ekkor ugyanis azt kell kell tapasztalnia, hogy a semmi történik meg, de úgy, mintha valami volna, és úgy érzi, hogy a semmi jelentését kellene valahogy megragadnia, de erre természetesen képtelen. Ez mélyreható következményekkel jár egész gondolati rendszerére nézve. Ha a semmi jelentéssel bírhat, akkor a jelentés is megsemmisülhet. És Watt esetében pontosan ez is történik: valóságos nyelvfilozófiai betegség lesz rajta erőt, elválnak a számára egymástól a tárgyak és neveik, a fazék nem fazék többé – Watt ekkor “nekiállt felpróbálni neveket a dolgokra és magára, majdnem úgy, ahogy a nők próbálják a kalapokat”, de hiába próbálkozik a legkülönbözőbb nevekkel. Wattban azonban megvan a becketti hősöket olyannyira jellemző, kimerültségében is makacs kitartás, és nem adja fel a próbálkozást. A semmi megragadásának kísérelte azonban egyre jobban mechanizálja a gondolkodását, és ezt a regény szövege is imitálja: a hipotézisek listái egyre inkább permutatív felsorolásokba csapnak, remélve, hogy a tárgyak összes lehetséges kombinációjának felsorolása közül valamelyik csak lefedi majd a valóságot, ám a végtelennek tetsző listák nagyon keményen aláaknázzák az olvasói figyelmet. Ahhoz, hogy ugrás vagy kihagyás nélkül végigolvassuk mondjuk Mr. Knott járkálásának lehetséges útvonalait, bizony komoly kitartásra és elszántságra van szükség.
A semmi léte ezen a ponton a fikció természetét fenyegeti. Az elbeszélés fárasztóvá és unalmassá válik. A hagyományos értelemben vett elbeszélés, a nyelv, a klasszikus regényforma, maga a fikció és regényírás válik tarthatatlanná. A négy részből álló regény első három részéből mindegyik tartalmaz egy hosszabb, a regény cselekményéhez legfeljebb áttételesen kapcsolódó önálló egységet (az első részben ez a távozó szolga Arsene búcsúbeszéde, a másodikban az ezeréves összéletkorra törekvő, ám betegségekben szenvedő nyomorult Lynch család története, a harmadikban az afrodiziákumcsempésszé züllött vízikelták matematikai intuícióit vizsgáló Ernst Louit és az ál-matekzseni Nackyball bizottsági meghallgatásának története); csak a negyedik részben nincs ilyen betét, viszont tartozik hozzá egy fragmentumokból álló függelék, amely egy lábjegyzet tanulsága szerint “kimerültség és undor” miatt nem került be a regénybe. A kimerültség és az undor, ha nem is ilyen nyíltan kimondva, de az első három történet szempontjából is fontos tényező, a három önálló egység közül ugyanis egyik sem fejeződik be, de nem az történik, hogy abbamaradnak, hanem Watt figyelme kalandozik el, elveszti érdeklődését, belefárad a történetek szövevényeibe, elalszik, elmegy, vagy egyszerűen nem figyel oda többé. A fikció és a narráció megsemmisíti önmagát, a történetek nem érhetnek véget, a hagyományos értelembe vett írás és elbeszélésmód nem folytatható tovább.
Természetesen tudjuk, hogy Beckett a Watt befejezése után módot talált arra, hogy mégis tovább folytassa. De hát éppen ez a becketti magatartás lényege.