Az írás eredetileg az Alföld 2006. januári számában jelent meg

1. (A kereszt alatt)

Tiszta időben fentről, a kereszt mellől, a villanypózna legtetejéről Árendás néha egészen a völgyzáró gát taváig ellátott, még az országhatár is látszott onnan, meg a régi demarkációs vonal is. De Árendás csak ritkán mászott fel egészen a pózna tetejére, legtöbbször csak odáig ment fel, ahonnét a bombázás levitte a lokátortányérokat, azt onnan is jól lehetett látni, hogy jönnek-e aznap kuncsaftok, semmi szükség nem volt arra, hogy felmásszon még az ingatag villanypóznára is, és összekátrányozza a ruháját meg a tenyerét.
Az aznapi első látogató még vagy két kilométerre volt, Árendás nem vette elő a messzelátót, a járásából anélkül is látta, hogy egy középkorú nő lehet. Tudta, hogy bőven elég ideje lesz még megteázni, begyújtotta a primuszfőzőt, elővette a bádogbögrét.
Már a második bögrével is félig megitta, mire az asszony felért, egy kicsit fiatalabb volt annál, mint amennyire Árendás saccolta, eléggé zihált, a fekete kendője is félrecsúszott.
Árendás felállt, eléje ment, odanyújtotta neki a bögrét: – Igya meg, ettől majd megnyugszik – mondta. – Egyébként meg Isten hozta.
Az asszony elvette a bögrét, beleszagolt, aztán lassan iszogatni kezdte a mézes mentateát. Amikor a tea elfogyott a fekete szvettere ujjába törölte a száját, visszaadta Árendásnak a bögrét. – Igaz, amit mondanak? – kérdezte.
Árendás vállat vont. – Nem tudom – mondta. – Én csak egyszer láttam. De ha már itt van, mindjárt meglátja maga is. A pénzt elhozta?
– Igen – az asszony odanyújtotta Árendásnak a borítékot. – Hoztam mindent, ami kell.
Árendás bólintott, a borítékot nem bontotta ki, csak a zsebébe gyűrte, tapintásra is érezte, hogy nagyjából megvan az összeg. – Akkor vegye elő a benzint. Anélkül nem fog menni.
Az asszony levette a válláról a szürke vászonhátizsákot, kicsatolta a bőrszíjas csatokat, elővett három kétliteres műanyag kólás palackot, mindegyik zavaros, zöldes folyadékkal volt tele, egymás után odaadta mindet Árendásnak.
Árendás a lába mellé tette a palackokat a földre. – Ez vagy negyedórára elég lesz. – mondta. – Ha az alatt nem látja meg, akkor már végleg elment. Mikor történt a haláleset?
Az asszony arca megrándult, amikor megmondta a dátumot.
Árendás bólintott. – Jól van – mondta. – Még bőven belül vagyunk a negyven napon – lehajolt, felemelte a palackokat, az egyiket a hóna alá vette, a másik kettőt a kezébe fogta – jöjjön, segítsen feltölteni a generátort – elindult hátrafele, oda, ahol régen a bunker volt bebetonozva a sziklába, még mielőtt a gránátbombák szét nem szaggatták a vasbetont.
Árendás lecsavarta a generátor üzemanyagtartályának fedelét, a sziklába vert alpinista szegről leakasztotta a rozsdás bádogtölcsért, a tartályba illesztette, aztán elkezdte tölteni bele az első üveg benzint.
– Ezt mindenkinek el szoktam mondani – mondta, mélyen beszívta a benzin csípős szagát, – a legtöbbször hiába, mert aki már idáig felmászott, az nemigen fordul vissza, mindegy, szóval mindenkinek el szoktam mondani, hogy jól gondolja meg, hogy akarja-e ezt az egészet, jól gondolja meg, hogy mit kérdez, mert a halottak nem hazudnak.
Az asszony erre csak bólintott, felemelte a földről a harmadik kólás üveget, kicsavarozta, elkezdte ő is tölteni befele a benzint a széles tölcsérbe.
Árendás vállat vont: – Maga tudja – mondta. Visszazárta a benzintartály fedelét, meghúzta a generátor indítózsinórját, a generátor elsőre elindult, a régi vasbeton falak maradványai visszaverték és felerősítették a kattogását.
Árendás odakísérte az asszonyt a lokátorterem bejáratáig, félrehúzta a deszkakeretre szögelt zöld sátorlapot, felgyújtotta a villanyt. A húsz wattos égő pislákolva égett, de így is eloszlatta a lokátorterem sötétjét. Árendás a forgószék fele intett: – Menjen be, üljön le, tegye fel a fejhallgatót, a szemét meg semmilyen körülmények között ne vegye le a képernyőről, aztán ha meglátta azt, akit keresett, a mikrofonba beszéljen, a gép magától indul, és magától is fog kikapcsolni. A műszerfalhoz ne nyúljon, az nem működik – gyorsan, darálva beszélt, mint aki már legalább ezerszer elmondta ezt a szöveget, és nagyon unja. Elhallgatott, az asszonyra nézett: – Van kérdése? – kérdezte.
Az asszony megrázta a fejét, a nagy kerek lokátorernyőt nézte, az ernyő feketén tükrözte vissza az izzó gyenge fényét, zölden villant egyet, újra elsötétedett. Árendás félreállt az ajtóból: – Mindjárt kezdődik – mondta, megvárta, amíg az asszony bemegy, aztán leengedte mögötte a függönyt.
Árendás lassan visszament a teafőzőjéhez, lehuppant a régi szamárnyeregre, amit széknek szokott használni, nekidőlt a lapos sziklának, rágyújtott az aznapi első cigarettára, az eget nézte, a generátor hangosan kattogott, Árendás a lokátor nagy, kerek, zöldesen foszforeszkáló képernyőjére gondolt, arra, hogy milyen lehetett, amikor még rendesen látszott, hogy körbepásztáz a sugár, meg látszottak a vadászgépek, meg a légi forgalom, nem igen tudta elképzelni.
Árendás lassan fújta a füstöt, a cigaretta elfogyott, elpöckölte a csikket, egy másikat vett elő, rágyújtott, még mindig az eget nézte, a generátor füstjét gyorsan széthordta a szél, a kipufogógáz szaga is csak halványan érződött, Árendás azt gondolta, lehet, hogy délutánra vihar lesz.
A generátor kattogásának ritmusa egy idő után lassulni kezdett, Árendás akkor letette a cigarettáját a lapos kőre, amit hamutartónak használt, lenyúlt, elővette a tartóból a papírzacskót a vászon zsebkendővel, a generátor egy utolsót pöffent, aztán elhallgatott, Árendás hallotta, hogy bent, a lokátorteremben az asszony hangosan zokog, aztán felcsapódott a sátorlap, az asszony az arcára szorított kézzel jött ki, egész teste rázkódott a sírástól, Árendás feléje lépett, odanyújtotta neki a zacskót a zsebkendővel: – Vegye el – mondta, – tiszta, steril.
Az asszony nem nyúlt a kendő után, nem is nézett rá Árendásra, hanem szinte futott lefele, az ösvény fele, a hátizsákját is épp hogy csak felmarkolta.
Árendás visszahajtotta a papírzacskót a kikeményített zöld zsebkendőre. – Pedig a zsebkendő benne van az árban – kiáltotta az asszony után, de tudta, az asszony ezért már nem fog visszafordulni, legyintett, visszatette a zacskót a többi közé, a fém iratszekrény oldallemezéből hajlított tartóba. – Mindegy, majd jó lesz a következőnek – mondta, felemelte a cigarettáját, mélyet szívott belőle. Felnézett, a villanypózna tetején a törött sílécekből készített kereszt enyhén imbolygott a lassan erősödő szélben.

2. (Koszorúzás)

Árendás a bombázás évfordulóján mennydörgésre ébredt, azt pedig a hálózsákjában fekve is látta, hogy tiszta, felhőtlen az ég. Gyorsan kimászott a vatelinnel bélelt narancssárga zsákból, belebújt a bakancsába, a vállára kanyarította a gyapjúkabátját, kimászott a sziklafal meg a régi bunker vasbeton falának maradéka közti szélvédett zugból, a vízhatlan vaskazettából a bezacskózott könnykendők mellől elővette a messzelátóját, aztán felmászott a sziklagörgetegre a lokátorterem bejárata fölé, onnan már látszott, hogy tele van fehér kondenzcsíkokkal az ég teteje, a vadászgépek apró háromszögletű kis pöttyök voltak csak a nagy kékségben, gyorsan távolodtak, Árendás nem is emelte a szeméhez a messzelátót, tudta, sok mindent úgyse látna.
Már épp vissza akart menni a zsákjához, de akkor meghallotta a motorzajt, a gép kelet felől közeledett, Árendás hunyorogva nézett a napba, a gép aztán közelebb ért, ez nem vadászgép volt, sokkal alacsonyabban is szállt, Árendás arra gondolt, hogy ilyenek lehettek a bombázók, a híradó felvételek jutottak eszébe, azok, amelyeken a gépek hasára rögzített kamerák nézőpontjából lehetett látni a bombakamrákból kihulló fekete hengereket. Próbálta elképzelni a robbanásokat, azt, hogy milyen lehetett, amikor remegett az egész hegycsúcs, és hogy vajon felnézett-e akkor bárki is a lokátorállomás legénysége közül, aztán persze mindjárt el is szégyellte magát, hogy ilyen ostobaságokat gondol, a bombázók éjjel jöttek, a lokátor személyzete meg a bunkerben próbálta átvészelni az egészet, a gépekből legfeljebb csak zöld pöttyöket láthattak a kerek radarképernyőkön.
Még mindig a bombázót nézte, a gép egyre közeledett, mindenfelől hallatszott már a motorzúgás visszhangja, és akkor egyszerre valóban fekete pöttyök szakadtak ki a gépből, Árendás érezte, hogy egy pillanatra elönti a félelem, egész amíg rá nem jött, hogy mit is lát pontosan: – Ejtőernyősök – a megkönnyebbüléstől hangosan ki kellett mondania a szót, most már a szeméhez kapta a messzelátót, valóban azok voltak, amikor sikerült befognia őket, már egymás mellé értek, öten voltak, zárt alakzatban zuhantak, aztán nemsokára kinyitották az ejtőernyőiket, ahogy a zöld paplanernyők kibomlottak, Árendás látta, hogy jól számolt, aztán, ahogy lejjebb értek, már az is látszott, hogy terepszínű kezeslábast, csillogó fekete sisakokat és arcvédő maszkokat viseltek, amikor már annyira alacsonyan voltak, hogy szabad szemmel látszottak a keresztben a hasukra szíjazott géppisztolyok, Árendás elindult vissza a sátorlaphoz, előkeresni a hálózsákjából a kisebbik üveg szilvapálinkát.
Mire megint kibújt a hasadékból ponyva alól, az ejtőernyősök már csak méterekkel voltak a villanypózna tetejére állított, törött sílécekből készített kereszt fölött, Árendás akkor vette észre, hogy a válluk fölött fenyőgallyak kandikálnak elő, mintha valamilyen különös álcaruhát viselnének, aztán már földet is értek, ketten a lokátorterem bejárata fölötti sziklaomláson, ketten a megroggyant vasbeton platón, ahol régen a drótkötélpálya legfelső állomása volt, az ötödiket Árendás nem látta sehol, valahova a csúcs túlsó oldalára érkezhetett, oda, ahol annak idején egymásra hányták a szikladarabokat és a lokátorernyők darabjait a robbanások.
Ahogy az ejtőernyősök gyorsan kibújtak a hevederekből, Árendás látta, hogy három ejtőernyős fél vállára széles nemzetiszínű szalagokkal hosszában kettévágott, fenyőgallyakból és virágokból eszkábált koszorúk vannak akasztva, az ejtőernyősök egymás mellé, a kőtörmelékre fektették a koszorú feleket, Árendás közelebb lépett, látta, hogy a fenyőágak és a nagy piros és fehér szegfűk is fröccsentett műanyagból készültek. Amennyire látta, a koszorú felek pontosan illeszkedtek, csak épp az egyiknek a fele hiányzott. Árendás az ejtőernyősökre nézett: – Ez így nem lesz jó – mondta, mosolygott.
Közben mind a négy ejtőernyős levette már magáról az ernyőt, de nem kezdték összetekerni a selymeket, hangosan kiabálva beszéltek egymással, Árendás az egészből egy szót sem értett, aztán az egyikük a csúcs fele intett, erre hárman elkezdtek oldalazva mászni a sziklagörgetegen a csúcs túlsó oldala felé, a negyedik meg elindult Árendás fele, megállt előtte, levette a sisakját, aztán kérdezett tőle valamit, Árendás ebből se értett semmit, mondta, is jó hangosan, hogy: – Nekem aztán beszélhetsz.
Az ejtőernyős erre magyarul is megszólalt végre: – Mi van, maga nem Drimbman százados? – kérdezte.
Árendás hiába igyekezett komoly maradni, ezen csak mosolyogni tudott. – Úgy nézek én ki, mint egy százados? – kérdezte, aztán az ejtőernyős arcáról mindjárt le is olvasta a választ. – Na ugye – vállat vont, közben az ejtőernyős felé nyújtotta a pálinkás üveget: – tessék – mondta, – lássa, hogy tudom én, hogy kell vendéget fogadni.
– Már megint rossz koordinátákat kaptunk – az ejtőernyős megrázta a fejét, a parafa dugóval bedugaszolt sörösüvegre nézett, látszott, hogy tétovázik, aztán mégis kinyúlt, elvette Árendástól az üveget, kidugaszolta, hosszan ivott, aztán leengedte az üveget. – A G26-X lokátorállomás ünnepélyes átadására ugrottunk, a NATO csatlakozás egyéves évfordulója alkalmából maga a hadügyminiszter fogja átadni a létesítményt, magas rangú NATO tábornokok jelenlétében, és közösen megkoszorúzzák a haza védőinek emlékművét – elhallgatott, a fejével a műanyag koszorúk felé intett: – mi vittük volna a koszorúkat – mondta, a földre köpött, visszaadta Árendásnak az üveget.
Árendás bólintott: – Tévedés történt – mondta, – ez itt a régi lokátorállomás helye – a fejével a lokátorterem zöld sátorlappal leffűgönyzött bejárata felé intett – összesen ennyi maradt belőle, mióta öt évvel ezelőtt szétbombázták.
– Remek – a katona megrázta a fejét, látszott, hogy még mondani akar valamit, a sziklagörgeteg felől akkor kiabálás hallatszott, Árendás odanézett, az egyik ejtőernyős épp átmászott egy rég ledőlt vasbeton oszlopon, a másik kettő is jött utána, ketten hozták a negyediket, az első megint feléjük kiáltott valamit, az Árendás előtt álló katona erre elkáromkodta magát, Árendás ezt már részben értette – Mi történt? – kérdezte, – baj van?
– Azt mondják, átment a combján valami vas – a katona megint kivette Árendás kezéből a pálinkás üveget, újra beleivott, a keze fejével megtörölte a száját. – Az isten akárhova tegye ezt a hadgyakorlatot – mondta, ismét visszaadta az üveget Árendásnak, elindult a többiek felé.
Az ejtőernyősök a lokátorterem bejárata előtt fektették a sebesültet a földre, legfeljebb húsz éves lehetett, de sokkal öregebbnek látszott, Árendás látta, hogy a combtőnél feltett szorítókötés alatt a nadrágja csurom lucsok a vértől, az arca meg egész hamuszürkére sápadt a fájdalomtól, a bőrén gombostűnyi verítékcseppek fénylettek, alig volt már magánál.
Árendás az ejtőernyősök parancsnokára nézett: – Ezt jól megcsinálta – mondta. – Ha nem kap pár órán belül vért akkor vége.
A parancsnok bólintott: – A fiúk már beszéltek rádión a bázissal, húsz perc, amíg ideér a helikopter – mondta.
Árendás erre megrázta a fejét – Itt nem fog tudni leszállni – mondta. – Le fog zuhanni.
– Persze, le fog zuhanni – a parancsok köpött egyet, – maga aztán csak tudja.
Árendás vállat vont – Ne higgye, ha nem akarja – mondta. – De én megálmodtam.
A sebesült akkor kinyitotta a szemét, Árendásra nézett, Árendás azelőtt még sosem látott olyan mélykék szemeket, olyanok voltak mintha tiszta tengervíz örvénylett volna bennük a fájdalomtól összeszűkült pupillák körül. Árendás elfordította a fejét, a sebesült akkor megszólalt, halkan, suttogva mondott valamit, a katonák egymásra néztek, az egyik kivette Árendás kezéből a pálinkás üveget, a sebesült mellé térdelt, a másik a parancsnok mellé lépett, mondott neki valamit, a harmadik ledobta mellé a lapos sziklára a hegyesre hasadt bordás betonvasat, amit addig a kezében tartott, vasdarab rozsdás felületét majdnem a közepéig vér borította, a parancsnok akkor Árendásra nézett: – Azt mondja, hogy nem baleset volt, hanem valami katona döfte keresztül – mondta, a hangja megkeményedett. – Belevágta a vasat a lábába, és elvette tőle a fél koszorúját – fél kézzel hirtelen elkapta Árendás csuklóját, maga felé rántotta. – Van itt még valaki magán kívül? – kérdezte, közben az a katona, aki a földre dobta a betonvasat, Árendásra fogta a géppisztolyát.
Árendás lerázta magáról a katona fogását, de nem lépett hátra, a fegyver csövét nézte, vállat vont – Itt csak a kísértetek – mondta – senki nem élte túl a bombázást annak idején, öt évvel ezelőtt – ahogy ezt kimondta, érezte, hogy felmerednek a pihék a hátán meg a nyakán. – Én mondjuk még nem igen találkoztam velük – mondta még gyorsan, a lokátorterem sötétje jutott eszébe, a gépek roncsai körül meg-megmozduló árnyékok – és azt se hiszem, hogy szeretnék a művirágot – ezt már halkan mondta, inkább csak magának.
A parancsnok bólintott – Persze, kísértetek – mondta, belerúgott a véres vasdarabba, a betonvas pengve gurult le a sziklákon, a lefele vezető ösvény felé, már rég nem látszott, de még hallatszott, hogy meg-megpendül. – Magának is jobb lesz, ha megmondja, hogy ki csinálta – mondta, az arca egészen megkeményedett. – Sok háborús bűnöst máig nem fogtunk el.
Árendás megint csak megvonta a vállát: – Úgy hallottam, nem nagyon keresik őket – mondta, a lokátorterem lefüggönyözött bejárata felé intett – Nézzenek körül ott bent, ki tudja, hátha találnak valamit.
A parancsnok mondott valamit, erre ketten Árendásra fogták a géppisztolyt. A parancsnok elindult a lokátorterem felé – Ha lesz ott bent valaki, akkor magát is levisszük. Mehetnek együtt a nemzetközi bíróság elé.
Árendás bólintott – Helyes – mondta, a pálinkás üvegre nézett, még félig volt, az jutott eszébe, hogy talán vissza kéne kérni, inkább nem mondott semmit, látta, hogy a parancsnok elindul a lokátorterem bejárata felé.
Ahogy a parancsnok félrehajtotta a terem bejárata elé szegezett ponyvát, Árendás egy pillanatra meglátta a terem sötétjét, aztán a ponyva újra leereszkedett.
Árendás elfordult, leguggolt, az állát a tenyerébe támasztotta, egy darabig a földet nézte, aztán az órájára pillantott, a másodpercmutató lassan mozgott, Árendás nem akart a lokátorterem belsejére gondolni, a kavargó sötétség néha úgy morajlott odabent, mint a tenger.
A sebesült egyszer hosszan elköhögte magát, aztán mondott is valamit, darálva, gyorsan, mintha valamilyen beszédet mondana, látszott, a többiek nem értik mit beszél, de a mondat ritmusa ismerős volt, Árendás felállt, közelebb lépett, és akkor jött rá, hogy a katona magyarul beszél, furcsán, akcentussal nyögte a szavakat, úgy, mint akinek nem áll rá a nyelve a hangokra, Árendás csak három szót értett belőle. – Az emlékezés virágai – Árendás érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, hátrafordult – szegény már félrebeszél, ne adjanak neki több pálinkát – mondta, tudta, hogy úgyse értik, a pálinkás üvegre mutatott, hevesen megrázta a fejét: – Ne adjanak neki – mondta, lassan tagoltan, újra az üvegre mutatott.
A ponyva akkor újra megmozdult, a parancsnok kijött, Árendás látta, hogy viaszfehér az arca. – Na? – kérdezte, – talált valamit?
A parancsnok vett egy mély levegőt, nyelt egyet, aztán lassan megrázta a fejét: – Nincs ott bent semmi, csak romok – mondta halkan, elhallgatott, elnézett Árendás mellett, a messzeségbe bámult, de úgy mozgott a szeme, mintha látna ott valamit:
– Kőtörmelék és sötétség – mondta, aztán megint megrázta a fejét, olyan hevesen, mintha vizet akart volna kirázni belőle, elfordult, a többiekre nézett, pattogó hangon mondott nekik valamit. A katonák leengedték a géppisztolyokat, Árendás akkor vette észre, hogy van valami a parancsnok kezében, de hogy mi, azt nem látta, mert a parancsok hátat fordított neki. – Mi van? – kérdezte akkor – elmennek?
A parancsnok hátrafordította a fejét, úgy bólintott: – Magának volt igaza. Jobb nem kockáztatni. Nem biztos, hogy ilyen időben fel tud ide jönni a helikopter. Nemsokára fel fog erősödni a szél, még az is lehet, hogy vihar lesz. Gyalog megyünk.
Árendás az égre nézett, keleten halvány, cirmos felhők látszottak, az ég mindenhol máshol tiszta volt. – A fene tudja – mondta, megint a sebesültre nézett. – És mi van a támadóval? – kérdezte.
A parancsnok legyintett: – Szerencsétlen csak delirál – mondta – egyszerűen csak rosszul ért földet.
Ahogy a parancsnok ezt mondta, megmozdult a keze, és Árendás észrevette, hogy egy műanyagból fröccsöntött fehér szegfűt tart a kezében. Árendás a kőtörmelékre fektetett koszorúkra nézett, egyikről se hiányzott egy virág sem. Elmosolyodott, leült az egyik lapos tetejű nagy kőre, onnan nézte, hogy a katonák felemelik a sebesültet és elindulnak a sziklába vágott, szerpentinesen lefele kanyargó ösvény fele. Az egyikük kezében még mindig ott volt a pálinkás üveg, Árendás megint azt gondolta, hogy vissza kellene kérni, aztán a kőtörmelékre fektetett koszorúkra nézett, a lecsatolt ernyők is ott hevertek mellettük a köveken, a zöld selyem peremébe itt is, ott is belekapott a szél, Árendás inkább semmit se mondott, az jutott eszébe, hogy ha nem tesz gyorsan pár követ az ernyőkre, akkor azt a sok drága selymet mindjárt leviszi a hegyről a vihar.

3. (Takarodó)

Árendás azelőtt sose szerette az esőt, de amióta fent lakott a kereszt alatt egyre jobban megbarátkozott vele, mert esőben az ösvény köve annyira megsíkosodott, hogy senki se mert nekivágni a tizenkét kilométeres útnak, lentről az alsó menedékházból, úgyhogy esős napokon sose jött fel senki a régi lokátorállomáshoz, nyugodtan lehetett üldögélni a vasbetonfal meg a szikla közé feszített sátorlap alatt a régi szamárnyergen, nyugodtan lehetett gondolkozni, vagy éppen olvasni, vagy csak nézni a felhőket, vagy az égből szürkén lezúduló vizet. Néha, ha egész sokáig nézte a szürke csíkokat, mintha alakokat látott volna kirajzolódni köztük, mindenféle nagy arcokat, meg állatfejeket, vaddisznókat, meg zergéket, meg kutyákat, meg lovakat.
Árendás aznap épp zergecsapdákat csinált, szépen kirakta egymás mellé a hozzávalókat, a ceruza elemeket, a kiürült konzerv dobozokat, a furnér lemezeket, amiket az összetört íróasztalokról meg öltözőszerkényekről hántott le, a porrá tőrt kősót, meg a jó nedves agyagot, kirakta a keverőtálat is, aztán elővette a vaskazettából a bezacskózott zsebkendők mellől a gránát labdacsokat, szépen letörölgette mindegyiket, kézbe fogta a svájci bicskáját, előpattintotta a pipaszurkálót, aztán elkezdte egymás után lefeszegetni a labdacsokról a detonátorfedőt.
Nem tudta pontosan hogy mi volt a bunker robbantó bomba működési elve, pedig egyszer, még a bombázások alatt, látott a tévében egy ilyen szemléltető animációt, hogy a bomba olyan mint valami gránátalma vagy mi, hogy tele van belül is kisebb bombákkal, és amikor felrobban, akkor azok a kisebb bombák először csak szétgurulnak, be a szellőzőnyílásokon meg a réseken, és csak percek múlva robbannak fel, és belülről meggyengítik vagy egészen szétszedik a bunkerek vasbeton falait. Annak idején a kisebb bombák közül elég sok nem robbant fel, Árendás főleg a lokátorterem hátsó falánál, a régi alkatrészraktár törmelékes romjai között talált egy csomó épen maradt labdacsot, eleinte csak ledobálta ezeket a szakadékba, egész, amíg rá nem jött, hogy másként is lehet hasznosítani belőlük a robbanóanyagot.
Gyorsan dolgozott, a labdacsok hatszögletű rücskei között könnyedén megtalálta az ujja a vékony mélyedést, ahova be kellett nyomni a pipaszurkálót, finoman benyomta a tüskét, aztán felfele feszítette a sapkát, úgyhogy kiugrott az egész ujjbegynyi kör a labdacs felületéből, alatta már látszott a menet, már csak ki kellett csavarni és szép óvatosan kihúzni az egész detonátort, aztán a lyukon át ügyesen ki lehetett kaparni a labdacsból a rózsaszínű, gyurmaszerű robbanó anyagot, bele a keverőtálba, az agyag mellé, meg a kősó mellé.
Árendás épp a negyedik labdacsot feszítette szét, amikor meghallotta a trombitaszót. Úgy meglepődött, hogy majdnem kiesett a kezéből a labdacs, de azért mégsem hagyta abba a mozdulatot, tovább csavarta kifele a detonátort, aztán amikor kijött, lehajította azt is a többi mellé a szakadékba, csak utána hajolt ki a ponyva alól, hogy megnézze, honnan is jön a hang.
A katonaruhás alpinista fent állt a régi lokátorterem bejárata fölött a sziklatörmeléken, egyáltalán nem törődött az esővel, hátrahajtott fejjel, lehunyt szemmel fújta a trombitát, Árendás látta, hogy az erőfeszítéstől egész kidagad kétoldalt az arca, a takarodót fújta, Árendás egyből felismerte a dallamot. Árendás letette a mosdótálat, felállt, felemelte a földről a szamárnyereg mellől terepszínű ponyvadarabot, amit esőköpenynek használt, a fejére terítette, aztán kilépett az esőbe.
Az alpinista a takarodó végére ért, leengedte a trombitáját, de még mindig nem nyitotta ki a szemét, hanem csak állt ott, odakínálta az arcát a szélnek meg a hideg esőnek.
Árendás akkor tapsolni kezdett, a hangtól az alpinista összerándult, kinyitotta a szemét, Árendásra nézett.
Árendás mosolygott, abbahagyta a tapsolást: – Gratulálok – mondta. – Nem hittem volna, hogy ilyen időben fel lehet mászni az északi falon.
A trombitás erre nem mondott semmit, a hóna alá kapta a trombitáját, aztán leugrott a kőtörmelékről, Árendás biztos volt benne, hogy meg fog csúszni, de a trombitás még csak meg sem tántorodott, csak a kövek csikordultak meg a talpa alatt, Árendás akkor látta, hogy csizmában van, nem hegymászó bakancsban.
A trombitás fél kézzel végigsimított a lokátorterem bejáratát elfedő függönyön, aztán felemelte a kezét, szótlanul Árendás felé intett, és sietős léptekkel elindult vissza, az északi fal felé.
Árendás utánakiáltott: – Álljon meg! Várjon! Ne siessen! – de az alpinista nem fordult meg, hanem ment tovább az ösvényen, aztán mindjárt el is tűnt a sziklatörmelék halom mögött.
Árendás megigazította a fején a ponyvát, a bal válla kilógott az esőbe, érezte, hogy át is ázott már a ruhája. – Jöjjön, legalább igyunk meg egy csupor teát! – kiáltotta még az alpinista után, de annak akkor már nyoma se volt, Árendás hangját meg elnyelte a lezúduló eső hangja.
Árendás vállat vont, felnézett a villanypózna tetejére állított keresztre. – Ha nem, hát úgy is jó – mondta. – Legalább több marad nekem.
Visszamászott a sátorlap alá, a szélvédett repedésbe, lerázta a ponyvájáról a vizet, aztán visszaült a szamárnyeregre, a mosdótálra nézett, még legalább két vagy háromlabdacsnyi robbanóanyag kellett a keverékhez, a zergecsapda nagyon egyszerű elven működött, Árendás igazán büszke volt rá, hogy milyen jól kitalálta. Csak be kellett tenni a konzervdoboz aljára egy ceruzaelemet, fölötte egy farost lemezdarabbal függőlegesen ketté kellett osztani a dobozt, aztán a kősó, robbanóanyag meg az agyag keverékével szépen meg kellett tölteni a doboz két felét, és már kész is volt. A zergék elkezdték nyalni a sós agyagot, a nyáluktól zárt az áramkör, szépen, tisztán lerobbant a fejük.
Szétszedett egy újabb gránátlabdacsot, rákaparta az agyagra a robbanóanyagot, a bombázás jutott eszébe, az, hogy milyen lehetett, amikor a labdacsok szétgurultak, inkább meg se próbálta elképzelni. Kézbe vette az utolsó gránátlabdacsot, kipattintotta és félig kihúzta a detonátort, amikor egyszer csak megint meghallotta a trombitaszót, most sokkal közelebbről hallatszott, nagyon hangos volt, Árendás úgy megijedt a hangtól, hogy most tényleg kiesett a kezéből a gránátlabdacs, gurulni kezdett egyenesen a szakadék felé, ahogy utána nézett, látta, hogy a trombitás ott áll a szakadék szélénél, egészen a szikla peremén, megláthatta a feléje guruló labdacsot, mert lehajolt, felkapta, aztán Árendás látta, hogy csavar egyet a detonátoron, és hüvelykujjal visszanyomja a labdacsba, Árendás tudta, hogy a trombitás most oda fogja neki dobni a labdacsot, és akkor már nem lesz ideje újra szétszedni, nem fogja tudni kiszedni a detonátort belőle, a trombitás vékony, fehér ujjait nézte, ahogy felemeli a gránátlabdacsot, a lokátorterem másfél méter vastag sziklafalára gondolt, az acéllemezekkel megerősített vasbetonra, arra, hogy azt is hogy szétszedte a robbanás. A trombitás akkor meglendítette a karját, teljes erőből elhajította a gránátot, bele az esőbe, ki a szakadék fölé.
A robbanás olyan volt, mintha nagyon közel vágott volna be a villám, Árendás érezte, hogy felmered a karján a szőr, és a fején is mind felálltak a hajszálak, az esőcseppek egy pillanatra felfele szálltak, aztán újra visszahulltak, épp olyan szürke csíkokra szabdalták az eget, mint korábban.
A trombitás akkor ellépett a szakadék szélétől, Árendás felé biccentett: – Meggondoltam magam – mondta. – Ha még mindig áll a meghívás, akkor tényleg elfogadok egy kis teát.
Árendás zúgó fejjel bólintott, a trombita csillogó, sárga rezét nézte, a fém száraznak látszott, mintha valahogy elkerülték volna az eső cseppjei, de Árendás tudta, hogy csak képzelődik, csak a lökéshullám zavarta meg egy kicsit a fejét.