\u00cdrok valamit, amihez meg kell n\u00e9znem M\u00e1ramaros t\u00e9rk\u00e9p\u00e9t. Bizonyos falvak neveire van sz\u00fcks\u00e9gem, a digit\u00e1lis online t\u00e9rk\u00e9peknek k\u00f6sz\u00f6nhet\u0151en vill\u00e1mgyorsan meg is tal\u00e1lom, amit keresek.<\/p>\n
Amikor v\u00e9gzek, nem csukom be az ablakot a k\u00e9perny\u0151n, hanem leg\u00f6rgetek d\u00e9lre, l\u00e1tni akarom, hogy milyen messze is van pontosan Marosv\u00e1s\u00e1rhelyt\u0151l, a sz\u00fcl\u0151v\u00e1rosomt\u00f3l. Mikor azt\u00e1n megl\u00e1tom V\u00e1s\u00e1rhelyt, \u00e9s k\u00f6r\u00fcl\u00f6tte a kis falvakat, \u00e9s a helyeket a hegyekben, ahov\u00e1 n\u00e9ha elaut\u00f3ztunk, ha \u00e9ppen volt el\u00e9g benzin, hirtelen olyan sz\u00e9d\u00edt\u0151 er\u0151vel csap meg a szorong\u00e1ssal vegyes harag, hogy k\u00e9t k\u00e9zzel a fotelem karf\u00e1j\u00e1ba kell kapaszkodnom. Teljes er\u0151b\u0151l szor\u00edtom a karf\u00e1t, \u00e9rzem, hogy belef\u00e1jdul a csukl\u00f3m, a t\u00e9rk\u00e9pet n\u00e9zem, a t\u00e1vols\u00e1gokat, amelyek annak idej\u00e9n olyan irdatlan nagyoknak t\u0171ntek, \u00e9s azt gondolom, hogy ez nem lehet igaz, nem \u00e9rezhetem azt, amit \u00e9rzek, hiszen ez elm\u00falt, ebb\u0151l m\u00e1r r\u00e9g kigy\u00f3gyultam, ez \u00e9rtelmetlen, m\u00e1r r\u00e9g t\u00fal kell lennem \u00e9s t\u00fal is vagyok rajta, nem \u00e9rezhetem ezt \u00fajra ilyen elemi er\u0151vel.
\nA t\u00e9rk\u00e9p alj\u00e1ra n\u00e9zek, a l\u00e9pt\u00e9km\u00e9r\u0151re: k\u00e9t centi huszon\u00f6t kilom\u00e9ter. A sz\u00e1mokat n\u00e9ztem, a l\u00e9pt\u00e9km\u00e9r\u0151 oszt\u00e1sait, lassan elengedem a karf\u00e1t, el\u0151sz\u00f6r az egyik kezemmel, azt\u00e1n a m\u00e1sikkal is, k\u00f6zben azt suttogom, ez csak egy t\u00e9rk\u00e9p.
\nLecsukom a laptopomat, v\u00e1rom, hogy lassan megnyugodjak. Igyekszem kil\u00e9pni magamb\u00f3l, \u00fagy figyelni, hogy mi t\u00f6rt\u00e9nik velem, hogyan m\u00falik el lassan ez a p\u00e1nikszer\u0171, zsibbaszt\u00f3 f\u00e1jdalom.
\nNagyon r\u00e9gen nem \u00e9reztem ezt, meg is lepett az intenzit\u00e1sa. Persze racion\u00e1lisan meg tudom magyar\u00e1zni, nemr\u00e9g volt ap\u00e1m hal\u00e1l\u00e1nak \u00e9vfordul\u00f3ja, sokat gondoltam r\u00e1 \u00e9s a m\u00faltra, r\u00e1ad\u00e1sul \u00e9ppen egy gyermek n\u00e9z\u0151pontj\u00e1b\u00f3l \u00edrt reg\u00e9nyen dolgozom, \u00e9s ez, ha k\u00f6zvetve is, de a sz\u00fcl\u0151v\u00e1rosomba visz vissza, meg nyilv\u00e1n egy kicsit \u00f6regszem is, \u00e9rzelmesebb vagyok, de akkor is, ennek m\u00e1r r\u00e9gen el kellett volna m\u00falnia.
\n\u00c9s egy\u00e1ltal\u00e1n mit \u00e9rzek? Mi az, amit \u00e9rzek? R\u00e9gen azt hittem, a honv\u00e1gy. De nem, ez nem j\u00f3 sz\u00f3, ez nem honv\u00e1gy, sosem volt az, a honv\u00e1gy azt jelenti, hogy visszav\u00e1gyunk valahova, hogy vissza akarunk menni. \u00c9n nem v\u00e1gyom vissza a sz\u00fcl\u0151v\u00e1rosomba, \u00e9s egy\u00e1ltal\u00e1n nem akarok visszamenni oda. Amit \u00e9rzek, az ink\u00e1bb harag, amit hol \u00e9les, hol tompa fantomf\u00e1jdalom sz\u0151 \u00e1t.<\/p>\n
Harmincnyolc \u00e9ves vagyok, huszonh\u00e1rom \u00e9ve \u00e9lek Magyarorsz\u00e1gon. Ez azt jelenti, hogy nyolc \u00e9vvel t\u00f6bbet \u00e9ltem ebben az orsz\u00e1gban, mint amennyit Erd\u00e9lyben t\u00f6lt\u00f6ttem – tulajdonk\u00e9ppen a teljes feln\u0151tt \u00e9letem Magyarorsz\u00e1gon \u00e9ltem le. M\u00e1r Budapesten is t\u00f6bbet \u00e9ltem, mint amennyit V\u00e1s\u00e1rhelyen valaha, \u00e9s ha hozz\u00e1veszem, hogy a kora gyerekkor els\u0151 h\u00e1rom-n\u00e9gy \u00e9v\u00e9r\u0151l csak sz\u00f3rv\u00e1nyosan vannak eml\u00e9keim, akkor mondhatom, hogy Erd\u00e9ly id\u0151ben csak eddigi \u00e9letem kevesebb mint harmad\u00e1t jelenti, \u00e9s ez az ar\u00e1ny minden pillanattal cs\u00f6kken.
\nHa a sz\u00e1raz t\u00e9nyeket n\u00e9zem, mind\u00f6ssze annyi t\u00f6rt\u00e9nt, hogy 1988 szeptember tizenhetedik\u00e9n \u00e1tk\u00f6lt\u00f6zt\u00fcnk egyik orsz\u00e1gb\u00f3l a m\u00e1sikba, s\u0151t, mindj\u00e1rt a legk\u00f6zelebbibe, r\u00e1ad\u00e1sul egy olyanba, ahol az anyanyelv\u00fcnket besz\u00e9lhetj\u00fck. \u00c1tk\u00f6lt\u00f6zt\u00fcnk egy durva diktat\u00far\u00e1b\u00f3l egy szabadabbnak gondolt orsz\u00e1gba. Egy \u00fagynevezett szocialista k\u00f6zt\u00e1rsas\u00e1gb\u00f3l egy \u00fagynevezett n\u00e9pk\u00f6zt\u00e1rsas\u00e1gba. \u00c1tk\u00f6lt\u00f6zt\u00fcnk egyik v\u00e1rosb\u00f3l a m\u00e1sikba, megtett\u00fcnk egy h\u00e9tsz\u00e1z kilom\u00e9teres utat, ez nagyj\u00e1b\u00f3l annyi, mint mondjuk a Hamburg-M\u00fcnchen t\u00e1vols\u00e1g: aut\u00f3p\u00e1ly\u00e1n ez mind\u00f6ssze hat \u00f3ra lenne, tulajdonk\u00e9ppen azt is mondhatjuk, hogy semmis\u00e9g.
\nT\u00fal lehetn\u00e9k m\u00e1r a kiv\u00e1ndorl\u00e1son. Elfelejthetn\u00e9m. Nem, el az\u00e9rt nem felejthetn\u00e9m, de nem kellene olyan intenz\u00edven r\u00e9sze legyen az \u00e9letemnek. M\u00e1rpedig, ha magamra gondolok, mindenk\u00e9ppen kiv\u00e1ndorl\u00f3k\u00e9nt gondolok magamra, b\u00e1rkivel tal\u00e1lkozom, k\u00e9rd\u00e9s n\u00e9lk\u00fcl, majdnem azonnal elmondom neki, hogy honnan j\u00f6v\u00f6k, majdhogynem r\u00e9sze a bemutatkoz\u00e1somnak, szinte olyan, mintha rajta lenne a n\u00e9vjegyemen. Nyugodtan el is titkolhatn\u00e1m, vagy egyszer\u0171en csak megtehetn\u00e9m, hogy nem besz\u00e9lek r\u00f3la, hiszen az emberek t\u00f6bbs\u00e9ge nem kezdi automatikusan magyar\u00e1zni, hogy hol sz\u00fcletett, \u00e9s mikor k\u00f6lt\u00f6z\u00f6tt el onnan.
\nDe \u00e9n igen. Tess\u00e9k, most is, ebben az \u00edr\u00e1sban is pontosan ezt teszem: a meg\u00e9rkez\u00e9sr\u0151l \u00e9s az \u00fatr\u00f3l kellene besz\u00e9lnem, m\u00e9gis az indul\u00e1ssal vagyok elfoglalva. \u00dagy t\u0171nik, k\u00e9ptelen vagyok elszakadni az indul\u00e1st\u00f3l. \u00c9s min\u00e9l t\u00f6bbet gondolkozom rajta, ann\u00e1l kev\u00e9sb\u00e9.
\nPontosan tudom, hogy mikor l\u00e9ptem \u00e1t a magyar hat\u00e1rt: az 1988 szeptember tizenhetedik\u00e9r\u0151l tizennyolcadik\u00e1ra virrad\u00f3 \u00e9jszaka hajnal\u00e1n. Pontosan tudom, hogy honnan indultam – Marosv\u00e1s\u00e1rhelyr\u0151l (n\u00e9met\u00fcl Nemuarkt an der Muresch, rom\u00e1nul Tirgu Mures). De min\u00e9l t\u00f6bbet gondolkozom rajta, ann\u00e1l kev\u00e9sb\u00e9 tudom, hogy mikor indultam el, \u00e9s abban se vagyok m\u00e1r olyan biztos, hogy vajon meg\u00e9rkeztem-e.
\nT\u00edz\u00e9ves koromban megtudtam, hogy a sz\u00fcleim szeretn\u00e9nek elk\u00f6lt\u00f6zni a v\u00e1ros egy m\u00e1sik negyed\u00e9be. Akkor m\u00e9g sz\u00f3 sem volt kitelep\u00fcl\u00e9sr\u0151l, egyszer\u0171 k\u00f6lt\u00f6z\u00e9s volt csak, semmi t\u00f6bb. A c\u00e9l egy, a mi\u00e9nkhez nagyon hasonl\u00f3 blokknegyed volt, az otthonunkt\u00f3l nagyj\u00e1b\u00f3l k\u00e9t kilom\u00e9terre \u00e9s h\u00fasz percnyi gyalog\u00fatra. A sz\u00fcleim sz\u00e1m\u00e1ra ez nagyon nagy k\u00f6nnyebbs\u00e9get jelentett volna, a m\u00e1sik lak\u00e1s mindkett\u0151j\u00fck munkahely\u00e9t\u0151l csup\u00e1n n\u00e9h\u00e1ny percnyire lett volna gyalog, Nagymam\u00e1m\u00e9khoz is sokkal k\u00f6zelebb laktunk volna, teljesen logikus \u00e9s racion\u00e1lis d\u00f6nt\u00e9s volt teh\u00e1t, hogy odak\u00f6lt\u00f6z\u00fcnk. A sz\u00fcleim ezt el is magyar\u00e1zt\u00e1k, de velem nem lehetett besz\u00e9lni. M\u00e9rhetetlen\u00fcl k\u00e9ts\u00e9gbeestem, szab\u00e1lyosan rettegtem a k\u00f6lt\u00f6z\u00e9st\u0151l, att\u00f3l, hogy nem ott fogunk lakni, ahol eddig, hogy iskol\u00e1t kell v\u00e1ltanom, hogy elvesztem a bar\u00e1taimat, \u00e1talakul az addigi \u00e9letem. Annyira f\u00e9ltem, hogy \u00fagy eml\u00e9kszem, im\u00e1dkoztam is, hogy ne siker\u00fclj\u00f6n, maradjunk ott, ahol vagyunk, maradjon minden ugyanolyan, mint eddig.
\nNem hiszem, hogy v\u00e9g\u00fcl az \u00e9n im\u00e1imnak vagy f\u00e9lelmeinek volt k\u00f6sz\u00f6nhet\u0151, hogy a k\u00f6lt\u00f6z\u00e9sb\u0151l nem lett semmi, ink\u00e1bb anyagi okai lehettek. Mikor kider\u00fclt, hogy m\u00e9gsem k\u00f6lt\u00f6z\u00fcnk, helyette ink\u00e1bb a megl\u00e9v\u0151 lak\u00e1sunkat \u00faj\u00edtjuk fel, semmihez sem foghat\u00f3 megk\u00f6nnyebb\u00fcl\u00e9st \u00e9reztem.
\nMinden a r\u00e9gi maradt, \u00e9s gyorsan megnyugodtam, de azt hiszem, m\u00e9giscsak valamikor akkor indulhattam el. Addig ugyanis fel se mer\u00fclt, hogy egyszer gy\u00f6keresen \u00e9s radik\u00e1lisan megv\u00e1ltozhat az \u00e9letem, a k\u00f6lt\u00f6z\u00e9s lehet\u0151s\u00e9ge viszont legal\u00e1bb a f\u00e9lelem szintj\u00e9n meg\u00e9rtette velem, hogy semmi sem az eny\u00e9m, egyszer mindenem elveszthetem. Azt hiszem, ez az hirtelen r\u00e9m\u00fclet lehetett az els\u0151 l\u00e9p\u00e9s.
\nEz valamikor ezerkilencsz\u00e1znyolcvanh\u00e1romban zajlott. Akkorra m\u00e1r nagyon sokan elmentek Marosv\u00e1s\u00e1rhelyr\u0151l. Tiszt\u00e1n eml\u00e9kszem, egyik reggel azzal a mondattal \u00e9bredtem fel, hogy a mi v\u00e1rosunk a legszebb v\u00e1ros a vil\u00e1gon. Ak\u00e1r a k\u00f6lt\u00f6z\u00e9s miatti szorong\u00e1s v\u00e9gs\u0151 lez\u00e1r\u00e1sak\u00e9nt is \u00e1lmodhattam volna, de nem, nem \u00e1lmodtam, f\u00e9l\u00e1lomban hallottam. Azel\u0151tt val\u00f3 este ugyanis vend\u00e9geink voltak, ap\u00e1m k\u00fclf\u00f6ldr\u0151l hazat\u00e9rt bar\u00e1tai. El\u00e9g hangosan besz\u00e9lgettek, behallatszott a gyerekszob\u00e1ba. Amit hallottam, \u00e9pp csak annyira \u00e9bresztett fel, hogy megjegyezhessem. Italt\u00f3l karcos f\u00e9rfihang volt, \u00e9s olyan szenved\u00e9lyes szomor\u00fas\u00e1g rezgett benne, amit azt\u00e1n soha t\u00f6bb\u00e9 nem tudtam elfelejteni.
\nNem sokkal k\u00e9s\u0151bb azt\u00e1n \u00fajra hallottam ugyanazt a mondatot. Megint r\u00e9gi bar\u00e1tok l\u00e1togattak haza, aj\u00e1nd\u00e9kot is hoztak, mi az \u00f6cs\u00e9mmel a szob\u00e1nkban bontogattuk a felbecs\u00fclhetetlen \u00e9rt\u00e9k\u0171 m\u0171anyag indi\u00e1n k\u00e9s- fejd\u00edsz- \u00e9s \u00edjk\u00e9szletet, amir\u0151l elk\u00e9pzelni se tudtuk, hogy honnan szerezhett\u00e9k, \u00e9s k\u00f6zben hallottuk, hogy a vend\u00e9gek a kinti \u00e9lt\u00e9r\u0151l mes\u00e9lnek, hogy ki hogy van, hol \u00e9s hogyan \u00e9s mib\u0151l \u00e9l, mi milyen, \u00e9s egy\u00e1ltal\u00e1n, hogy lehet megszokni ott kint. Azt\u00e1n az egyik\u00fck elhallgatott, nagy leveg\u0151t vett, \u00e9s s\u00f3hajtva kiszakadt bel\u0151le ugyanaz a mondat, mint amit m\u00e1r hallottam. Ugyanaz a mondat, benne ugyanazzal a szenved\u00e9lyes szomor\u00fas\u00e1ggal.
\nAzt\u00e1n besz\u00e9lt tov\u00e1bb, de most m\u00e1r nem a k\u00fclf\u00f6ldr\u0151l mes\u00e9lt, hanem Marosv\u00e1s\u00e1rhelyr\u0151l, a mi saj\u00e1t v\u00e1rosunkr\u00f3l, \u00fagy mes\u00e9l r\u00f3la nek\u00fcnk, mintha m\u00e9g sosem l\u00e1ttuk volna, mes\u00e9lt az utc\u00e1kr\u00f3l a h\u00e1zakr\u00f3l, a foly\u00f3partr\u00f3l \u00e9s az \u00e1llatkertr\u0151l, a temet\u0151kr\u0151l, a k\u00fcl\u00f6nb\u00f6z\u0151 vend\u00e9gl\u0151kr\u0151l, \u00fagy besz\u00e9lt a v\u00e1rosr\u00f3l, mintha maga sem hinn\u00e9 el, hogy \u00fajra itt van, d\u00f6bbent \u00e9s ijedt r\u00e1csod\u00e1lkoz\u00e1ssal, k\u00e9ts\u00e9gbeesetten.
\n\u00dagy mes\u00e9lte el nek\u00fcnk \u00fajra a saj\u00e1t v\u00e1rosunkat, mint ahogy egy nagyon izgalmas filmet szok\u00e1s elmes\u00e9lni, pont \u00fagy besz\u00e9lt r\u00f3la, mint ahogy mi gyerekek mes\u00e9lt\u00fck egym\u00e1snak a kalandfilmeket a bar\u00e1tainkkal, egym\u00e1s szav\u00e1ba v\u00e1gva, r\u00f6gt\u00f6n azut\u00e1n, hogy kij\u00f6tt\u00fcnk a mozib\u00f3l, \u00e9s m\u00e9g ott munk\u00e1lt benn\u00fcnk a feldolgozatlan \u00e9lm\u00e9ny.
\nHallottam, hogy arr\u00f3l mes\u00e9lnek, itt minden m\u00e1s, ott kint hi\u00e1ba van minden, semmi sem olyan: m\u00e1shogy cs\u00edp a hagyma, m\u00e1s az eper \u00e9dess\u00e9ge, \u00e9s m\u00e9g a teh\u00e9ntr\u00e1gy\u00e1nak is m\u00e1s a szaga, bizony az sem olyan mint itt, egy\u00e1ltal\u00e1n nem. Ezen azt\u00e1n m\u00e1r csak t\u00e9nyleg nevetni lehetett, sok\u00e1ig emlegett\u00fck is minden alkalommal, ha kir\u00e1ndul\u00e1sokon tr\u00e1gy\u00e1ba botlottunk. Addig kell megbecs\u00fclni, am\u00edg lehet, mondtuk, \u00e9s nevett\u00fcnk. De a szenved\u00e9ly, amivel a v\u00e1rosr\u00f3l \u00e9s a m\u00faltr\u00f3l besz\u00e9ltek a nevet\u00e9s ellen\u00e9re \u00e1tragadt r\u00e1m, onnan kezdve m\u00e1r egy kicsit m\u00e1sk\u00e9nt n\u00e9ztem mindent, m\u00e9g kev\u00e9sb\u00e9 tekintettem mag\u00e1t\u00f3l \u00e9rtet\u0151d\u0151 evidenci\u00e1nak a v\u00e1rosunkat \u00e9s az \u00e9let\u00fcnket.
\nAzt\u00e1n el\u00e9rtek minket is hatalmas \u00e9p\u00edtkez\u00e9sek, a blokk m\u00f6g\u00f6tti sz\u00e1nt\u00f3f\u00f6ldb\u0151l \u00e9p\u00edt\u00e9si ter\u00fclet lett, \u00e9s nyilv\u00e1nval\u00f3v\u00e1 v\u00e1lt, hogy nem sok\u00e1ig l\u00e1tszik m\u00e1r az ablakunkb\u00f3l az erd\u0151, mert egy m\u00e9g a mi\u00e9nk\u00e9n\u00e9l is nagyobb blokknegyed \u00e9p\u00fcl majd oda.
\nAz \u00e9p\u00edtkez\u00e9s kalandokat \u00e9s vesz\u00e9lyeket jelentett, ezekb\u0151l tal\u00e1n a kellet\u00e9n\u00e9l jobban is kivettem a r\u00e9szem, de att\u00f3l, hogy a gyerekkorom portyaterepei egyszerre csak tiltott \u00e9p\u00edt\u00e9si ter\u00fcletekk\u00e9 v\u00e1ltoztak, meg\u00e9rtettem azt a nosztalgi\u00e1t, amivel ap\u00e1m els\u0151sorban nagyap\u00e1mmal a r\u00e9gi V\u00e1s\u00e1rhelyr\u0151l besz\u00e9lt, a v\u00e1rosr\u00f3l, ami akkor szerint\u00fck m\u00e1r csak \u00e1rny\u00e9ka volt a r\u00e9gi \u00f6nmag\u00e1nak.
\nEgy \u00e9v sem kellett hozz\u00e1, hogy eld\u0151lj\u00f6n, mi is elmegy\u00fcnk, elhagyjuk V\u00e1s\u00e1rhelyet, \u00e9s az orsz\u00e1got, \u00e1ttelep\u00fcl\u00fcnk Magyarorsz\u00e1gra. Nem eml\u00e9kszem a pillanatra, hogy mikor tudtam meg, hogy ki fogunk v\u00e1ndorolni. Arra sem eml\u00e9kszem, hogy ki mondta el, any\u00e1m, vagy ap\u00e1m, vagy tal\u00e1n egy\u00fctt, nem tudom. Minden m\u00e1sra eml\u00e9kszem pedig, az ap\u00e1m k\u00f6r\u00fcl sokasod\u00f3 politikai botr\u00e1nyokra, a sz\u00fcleim fojtott hang\u00fa, fesz\u00fclt besz\u00e9lget\u00e9seire, az ap\u00e1mb\u00f3l sug\u00e1rz\u00f3 s\u00e1padt, remeg\u0151 idegess\u00e9gre, arra, amikor hazaj\u00f6tt, \u00e9s elmes\u00e9lte any\u00e1nak, hogy nem fogj\u00e1k t\u00f6bbet engedni tan\u00edtani, \u00e9ppen csak mag\u00e1ra a d\u00f6nt\u00e9s pillanat\u00e1ra nem eml\u00e9kszem – sem arra, hogy \u0151k mikor d\u00f6nt\u00f6tt\u00e9k el, sem arra, hogy \u00e9n mikor tudtam meg, sem arra, hogy mikor egyeztem bele, mikor gondoltam, azt, hogy j\u00f3, h\u00e1t innen t\u00e9nyleg el kell menni, \u00e9s t\u00e9nyleg el fogunk menni v\u00e9gleg.
\nSokat gondolkoztam az\u00f3ta ezen a hi\u00e1nyon: hogy lehet, hogy \u00e9ppen erre a legfontosabb pillanatra nem eml\u00e9kszem, amikor minden m\u00e1sra eml\u00e9kszem abb\u00f3l az id\u0151b\u0151l a legapr\u00f3bb r\u00e9szletig? A k\u00e9zenfekv\u0151 v\u00e1lasz, hogy elfelejtettem, mert maga al\u00e1 gy\u0171rte a kiv\u00e1ndorl\u00e1s v\u00e9gtelen\u00fcl hossz\u00fara ny\u00fal\u00f3 \u00e9s kafkaian kisz\u00e1m\u00edthatatlan folyamata. Tal\u00e1n nem is volt ilyen pillanat, lehet, hogy amikor megtudtam, akkor nem fogtam fel, hogy mit hallok, nem tudtam, vagy nem akartam felfogni, de akkor viszont lassan, folyamatosan kellett volna meg\u00e9rtenem a jelent\u0151s\u00e9g\u00e9t, a teljes \u00e9s v\u00e9gleges visszavonhatatlans\u00e1g\u00e1t, \u00e9s legal\u00e1bb a meg\u00e9rt\u00e9s \u00e9s elfogad\u00e1s folyamat\u00e1nak eml\u00e9kezetesnek kellett volna maradnia. De ilyesmire sem eml\u00e9kszem, b\u00e1rmennyire intenz\u00edven pr\u00f3b\u00e1lom is felid\u00e9zni azt az id\u0151szakot.
\nA v\u00e1ltoz\u00e1sra eml\u00e9kszem, az el\u0151tte \u00e9s az ut\u00e1na \u00e1llapot\u00e1ra: olyan, mintha minden \u00e1tmenet n\u00e9lk\u00fcl k\u00f6vetkezett volna be. Az egyik pillanatban m\u00e9g ottmarad\u00f3 voltam, ottmarad\u00f3k\u00e9nt \u00e9s odatartoz\u00f3k\u00e9nt gondoltam magamra, a k\u00f6vetkez\u0151ben meg m\u00e1r elmen\u0151k\u00e9nt, olyank\u00e9nt, aki nem tartozik m\u00e1r eg\u00e9szen oda. Arra eml\u00e9kszem, hogy ott vagyok, \u00e9s arra, hogy \u00fatban vagyok, de az indul\u00e1s pillanat\u00e1ra nem. Lennie kellett pedig egy ilyen pillanatnak, min\u00e9l t\u00f6bbet gondolok r\u00e1, ann\u00e1l ink\u00e1bb azt gondolom, hogy ez csakis valamifajta k\u00edm\u00e9letlen szellemi \u00fajj\u00e1sz\u00fclet\u00e9s lehetett, a sz\u00f3 lehet\u0151 legf\u00e1jdalmasabb \u00e9rtelm\u00e9ben, \u00e9s az\u00e9rt nem eml\u00e9kszem r\u00e1 egy\u00e1ltal\u00e1n, mert a sz\u00fclet\u00e9s\u00e9re senki sem eml\u00e9kezhet.
\nPedig j\u00f3 lenne azt gondolni, hogy a nagy pillanatok, a nagy d\u00f6nt\u00e9sek, a nagy megvil\u00e1gosod\u00e1sok, a nagy elsz\u00e1n\u00e1sok plasztikusan, k\u00f6rbej\u00e1rhat\u00f3an \u00e9s \u00fajra \u00e1t\u00e9lhet\u0151en \u00e1llnak az id\u0151ben. J\u00f3 lenne \u00fajra l\u00e1tni, hogy pontosan hogyan \u00e9s mikor \u00e9s mi t\u00f6rt\u00e9nt velem, hogyan \u00e9rtettem meg, hogyan fogadtam el. J\u00f3 lenne l\u00e1tni, \u00e9s j\u00f3 lenne reflex\u00edven \u00fajra l\u00e1tni, mert akkor tal\u00e1n meg lehetne \u00e9rteni, de egyre ink\u00e1bb azt gondolom, hogy ez nem lehets\u00e9ges.
\nOtt marad\u00f3kb\u00f3l elmen\u0151kk\u00e9 v\u00e1ltoztunk, \u00e9s lehet, hogy ez pont olyan \u00e1tmenet n\u00e9lk\u00fcl t\u00f6rt\u00e9nt, mint ahogy a f\u00e9nyb\u0151l s\u00f6t\u00e9ts\u00e9g lesz, ha lekapcsolj\u00e1k a villanyt. A f\u00e9ny kialudt, \u00e9s nem mi oltottuk le, pedig azel\u0151tt, hogy kider\u00fclt volna, hogy menn\u00fcnk kell, ap\u00e1m gyakran fogadkozott: \u0151 azt\u00e1n nem megy el soha, \u0151 lesz az utols\u00f3, aki leoltja majd a villanyt.
\nPersze az is k\u00f6nnyen lehet, hogy az\u00e9rt nem eml\u00e9kszem a d\u00f6nt\u00e9s pillanat\u00e1ra, mert egy\u00e1ltal\u00e1n nem is volt ilyen pillanat. Hi\u00e1ba szeretn\u00e9m azt gondolni, hogy \u00e9n d\u00f6nt\u00f6ttem, val\u00f3j\u00e1ban nem ez t\u00f6rt\u00e9nt, hanem egyszer\u0171en tudom\u00e1sul vettem, \u00fagy, ahogy a r\u00e1m\u00e9rt \u00edt\u00e9letet veszi tudom\u00e1sul az ember. Azt hiszem, ez a k\u00fcl\u00f6nbs\u00e9g a kiv\u00e1ndorl\u00e1s \u00e9s a sz\u00e1m\u0171zet\u00e9s k\u00f6z\u00f6tt: hogy mi d\u00f6nthet\u00fcnk, vagy helyett\u00fcnk d\u00f6ntenek. \u00c9ppen csak az a baj, hogy b\u00e1rmennyire is egy\u00e9rtelm\u0171nek t\u0171nik ez a k\u00fcl\u00f6nbs\u00e9g, a val\u00f3s\u00e1gban ez nem l\u00e1tszik ilyen \u00e9lesen. Abban a t\u00f6rt\u00e9nelmi helyzetben, a nyolcvanas \u00e9vek m\u00e1sodik fel\u00e9nek Rom\u00e1ni\u00e1j\u00e1ban a kiv\u00e1ndorl\u00e1s \u00e9s a sz\u00e1m\u0171zet\u00e9s k\u00f6z\u00f6tti hat\u00e1rok igencsak egybemos\u00f3dtak. D\u00f6nthett\u00fcnk, de nem d\u00f6nthett\u00fcnk szabadon. A k\u00e9nyszerb\u0151l d\u00f6nt\u00e9s azonban m\u00e9gsem azonos az egyszer\u0171 k\u00e9nyszerrel: annyi az\u00e9rt megmarad a k\u00e9pzelt szabads\u00e1gb\u00f3l, hogy az ember sz\u00e9gyellhesse mag\u00e1t a d\u00f6nt\u00e9se miatt.
\nAk\u00e1rhogy is, k\u00edv\u00fclr\u0151l n\u00e9zve semmi sem v\u00e1ltozott, ugyanazon az \u00faton, ugyanazon a nagy kockak\u00f6vekb\u0151l kirakott j\u00e1rd\u00e1n mentem az iskol\u00e1ba, ugyan\u00fagy nyomta a h\u00e1tamat a t\u00e1ska, ugyan\u00fagy igyekeztem betartani a r\u00e9gi babon\u00e1t, \u00e9s pr\u00f3b\u00e1ltam nem l\u00e9pni a kockak\u00f6vek k\u00f6z\u00f6tti vonalakra, hogy aznap ne feleljek, ugyan\u00fagy r\u00e9szt vettem az iskola fel\u00e9 vezet\u0151 \u00fat mindennapi durva fi\u00fa j\u00e1t\u00e9kaiban, megpr\u00f3b\u00e1ltam elg\u00e1ncsolni az el\u0151ttem men\u0151 iskol\u00e1sokat egy-egy j\u00f3l ir\u00e1nyzott alattomos r\u00fag\u00e1ssal, \u00e9s ugyan\u00fagy igyekeztem figyelni arra, hogy engem ne tudjanak elg\u00e1ncsolni a m\u00f6g\u00f6ttem j\u00f6v\u0151k, de k\u00f6zben elkezdtem m\u00e1sk\u00e9ppen n\u00e9zni az utcak\u00f6vekre, elkezdtem b\u00facs\u00fazni t\u0151l\u00fck.
\nA d\u00f6nt\u00e9ssel \u00e9s annak h\u00e1tter\u00e9vel akkor nem foglalkoztam, minden er\u0151met ig\u00e9nybe vette a megfelel\u0151 viselked\u00e9s. Az els\u0151 \u00e9s legfontosabb dolog az volt, hogy a kiv\u00e1ndorl\u00e1sunk t\u00e9ny\u00e9t az elej\u00e9n titokban kellett tartani. Ennek b\u00fcrokratikus \u00e9s praktikus okai voltak, a folyamatot Magyarorsz\u00e1gon kellett elind\u00edtani, \u00e9s tudtuk, min\u00e9l k\u00e9s\u0151bb szerez r\u00f3la tudom\u00e1st a rom\u00e1n \u00e1llam, a sz\u00fcleim ann\u00e1l tov\u00e1bb megtarthatj\u00e1k a munk\u00e1jukat. Senkinek nem mondhattam teh\u00e1t el, hogy ki fogunk v\u00e1ndorolni. A sz\u00fcleim megb\u00edzhattak bennem, h\u00e1rom \u00e9ves korom \u00f3ta tudtam titkot tartani, tiszt\u00e1ban voltam vele, hogy amit otthon hallok, arr\u00f3l a lak\u00e1son k\u00edv\u00fcl nem besz\u00e9lhetek, de ez a titok m\u00e1s volt. Nagyobb, s\u00falyosabb, ez\u00e9rt nehezebb volt \u0151rizni. T\u00f6bb is volt titokn\u00e1l, szerepj\u00e1t\u00e9k volt.
\nVal\u00f3sz\u00edn\u0171leg t\u00fal komolyan vettem, \u00fagy, ahogy a kiskamaszok szokt\u00e1k a szerelmet, de \u00fagy eml\u00e9kszem, hogy ez a titoktart\u00e1s att\u00f3l kezdve r\u00e9sze lett minden pillanatomnak. \u00dagy kezeltem, mint egy titkos betegs\u00e9get, sz\u00e9gyelltem is, \u00e9s sokszor gondoltam arra, hogy nem az vagyok, akinek a t\u00f6bbiek gondolnak. Nagyj\u00e1b\u00f3l f\u00e9l \u00e9vig kellett titkot tartani, ut\u00e1na m\u00e1r a magyarorsz\u00e1gi befogad\u00f3 birtok\u00e1ban elind\u00edthattuk a hivatalos kiv\u00e1ndorl\u00e1si elj\u00e1r\u00e1st. Eml\u00e9kszem, miut\u00e1n a sz\u00fcleim hazaj\u00f6ttek az iskol\u00e1b\u00f3l, ahol hivatalosan bejelentett\u00e9k az \u00fcgyet, nagyon megdics\u00e9rtek: kider\u00fclt, a tan\u00e1raim semmit sem sejtettek, f\u00e9l \u00e9v alatt egyszer sem \u00e1rultam el magam. Erre a dics\u00e9retre nem voltam marad\u00e9ktalanul b\u00fcszke, meg is ijesztett. Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon j\u00f3-e az, hogy ilyen \u00fcgyesen tudtam sz\u00ednlelni. Addig is sokszor kellett hazudnom, sokszor kellett titkol\u00f3znom, de a titkol\u00f3z\u00e1s nem v\u00e1ltoztatott meg, hanem egyszer\u0171en a mindennapok r\u00e9sze volt, mag\u00e1t\u00f3l \u00e9rtet\u0151d\u0151 evidencia. De ezalatt a f\u00e9l \u00e9v alatt nem egyszer\u0171en azt kellett eltitkolnom, hogy ki fogunk v\u00e1ndorolni, hanem azt, hogy \u00e9n magam v\u00e1ltoztam meg – hogy kiv\u00e1ndorl\u00f3 lettem. Att\u00f3l, hogy titkolnom kellett, folyamatosan a tudat\u00e1ban voltam, \u00e9s ett\u0151l azt\u00e1n v\u00e9gk\u00e9pp \u00e9s v\u00e9g\u00e9rv\u00e9nyesen kiv\u00e1ndorl\u00f3 lett bel\u0151lem.
\nB\u00e1r azt hiszem, a kiv\u00e1ndorl\u00e1s sem j\u00f3 sz\u00f3. Visszatekintve l\u00e1tom, hogy nem kiv\u00e1ndorl\u00e1sra k\u00e9sz\u00fcltem, hanem sz\u00e1m\u0171zet\u00e9sre. \u00dagy \u00e9reztem, \u00f6r\u00f6kre megyek el, a visszat\u00e9r\u00e9s lehet\u0151s\u00e9ge n\u00e9lk\u00fcl. Ebb\u0151l pedig logikusan k\u00f6vetkezett, hogy magammal kell vinnem a v\u00e1rost. Elkezdtem teh\u00e1t sz\u00e9pen becsomagolni magamnak, az egyetlen helyre, ami csak az eny\u00e9m volt, az eml\u00e9kezetembe. Mindent \u00e9s mindenkit \u00fagy n\u00e9ztem, mintha utolj\u00e1ra l\u00e1tn\u00e1m, \u00e9s az \u00e9letem m\u00falik azon, hogy siker\u00fclj\u00f6n megjegyeznem, siker\u00fclj\u00f6n be\u00e9p\u00edtenem valahogy az elm\u00e9mbe. Megpr\u00f3b\u00e1ltam megtanulni k\u00edv\u00fclr\u0151l a v\u00e1rost, minden r\u00e9szlete \u00e9s minden darabja egyform\u00e1n fontosnak tetszett, semmit se akartam elfelejteni. Kellett minden: a t\u00f6mbh\u00e1zunk m\u00f6g\u00f6tti dombon l\u00e9v\u0151 f\u00e1k pontos helye, az \u00e1gaik pontos elrendez\u00e9se, az, hogy hogyan tapad a t\u00f6rzs\u00fckre a friss m\u00e9sz, \u00e9s milyen, amikor m\u00e1r f\u00e9lig lekopott, a F\u0151t\u00e9r \u00e9p\u00fcleteinek a sorrendje,az \u00e1llatkert medveketrec\u00e9n a r\u00e1cs csavarod\u00e1sa, az angoltan\u00e1rn\u0151m kapualj\u00e1nak a szaga, ahogy a reggelenk\u00e9nt r\u00e9zs\u00fat bev\u00e1g eg\u00e9szen a pincelej\u00e1r\u00f3j\u00e1ig a f\u00e9ny, a mozik kij\u00e1rat\u00e1n a f\u00fcgg\u00f6ny tapint\u00e1sa, \u00e9s hogy melyikben milyen l\u00e1mpa mutatja s\u00f6t\u00e9tben a kij\u00e1ratot. Fanatikusan \u00e9s gondolkod\u00e1s n\u00e9lk\u00fcl csin\u00e1ltam mindezt, est\u00e9nk\u00e9nt elalv\u00e1s el\u0151tt a szok\u00e1sos \u00fatjaimat j\u00e1rtam be \u00fajra \u00e9s \u00fajra fejben, egyik boltb\u00f3l a m\u00e1sikba s\u00e9t\u00e1ltam \u00e1t, az iskol\u00e1b\u00f3l a hegyen \u00e1t mentem moziba, ha egy h\u00e1zr\u00e9sz vagy egy j\u00e1rdadarab kiesett a fejemb\u0151l, akkor igyekeztem bep\u00f3tolni, amint csak lehetett.
\nMindennek lett egy \u00e9rdekes mell\u00e9khat\u00e1sa: elkezdtem intenz\u00edv, felejthetetlen\u00fcl \u00e9les k\u00e9peket l\u00e1tni, amelyekt\u0151l csak \u00edr\u00e1son kereszt\u00fcl tudtam megszabadulni. Ezek a k\u00e9pek nem tartoztak a megjegyezni pr\u00f3b\u00e1lt v\u00e1roshoz, nem tudtam, honnan j\u00f6nnek, belezavartak a szellemi csomagol\u00e1s m\u0171velet\u00e9be. Igyekeztem a lehet\u0151 legpontosabban le\u00edrni mindegyiket, figyeltem, ahogy t\u00f6rt\u00e9netekk\u00e9 \u00e9lesednek, \u00f6r\u00fcltem, hogy kiker\u00fcltek bel\u0151lem, mert folytathattam tov\u00e1bb, amit elkezdtem, tanulhattam tov\u00e1bb a v\u00e1rost. \u00c9reztem az \u00edr\u00e1s fontoss\u00e1g\u00e1t, \u00e9reztem a t\u00f6rt\u00e9netek erej\u00e9t, de \u00fagy \u00e9reztem, hogy nincs id\u0151m ezzel foglalkozni, ki kell haszn\u00e1lnom az id\u0151t, meg kell jegyeznem, hogy milyen meg\u00e1llni fent a K\u00e1v\u00e1ria tetej\u00e9n a kereszt\u00faton \u00e9s len\u00e9zni a v\u00e1rosra, milyen \u00e9rz\u00e9s megfogni a kisz\u00e1radt iv\u00f3k\u00fat foganty\u00faj\u00e1t, milyen \u00e9rz\u00e9s elengedni, milyen menni tov\u00e1bb; h\u00e1ny oszlop van a temet\u0151 ker\u00edt\u00e9s\u00e9n, mett\u0151l meddig deszka, honnant\u00f3l beton, \u00e9s honnant\u00f3l kov\u00e1csoltvas. Tudnom kell, nem mehetek \u00fagy el, hogy ne tudjam.
\nEzekr\u0151l a gyakorlatokr\u00f3l nem besz\u00e9ltem senkinek, a sz\u00fcleimnek sem mondtam el, hogy meg akarom jegyezni a v\u00e1rost. Nem tudom, m\u00e9rt gondoltam az elmenetel\u00fcnket olyan v\u00e9glegesnek \u00e9s visszavonhatatlannak, hiszen \u00e9ppen el\u00e9g hazal\u00e1togat\u00f3 kiv\u00e1ndorolttal tal\u00e1lkoztam, tudhattam, hogy vissza lehet j\u00f6nni, tudhattam, hogy a kiv\u00e1ndorl\u00e1s ut\u00e1n is van \u00e9let, azzal sincs v\u00e9ge a vil\u00e1gnak, de azt hiszem, egy\u00e1ltal\u00e1n nem voltam k\u00e9pes akkor arra, hogy el\u0151re n\u00e9zzek. Minden er\u0151met az k\u00f6t\u00f6tte le, hogy tiszt\u00e1n l\u00e1ssam azt, ami van, hogy a saj\u00e1tomm\u00e1 tegyem, \u00e9s egy\u00e1ltal\u00e1n nem akartam foglalkozni a j\u00f6v\u0151vel.
\nJ\u00e1rtam m\u00e1r egyszer Magyarorsz\u00e1gon, \u00fagy l\u00e1ttam, hogy a b\u0151s\u00e9g \u00e9s szabads\u00e1g haz\u00e1ja, vagyis tudtam, hogy ott minden van,ami n\u00e1lunk nincsen, \u00e9s minden olyasmir\u0151l szabad besz\u00e9lni, amir\u0151l n\u00e1lunk hallgatni kell, de ez egy\u00e1ltal\u00e1n nem \u00e9rdekelt, csak a b\u00facs\u00faz\u00e1s \u00e9rdekelt, az, hogy valahogy szembemenjek a felejt\u00e9ssel.
\nNagyon sok\u00e1ig, t\u00f6bb, mint m\u00e1sf\u00e9l \u00e9vig tartott ez a nagy, mindent megjegyezni v\u00e1gy\u00f3 b\u00facs\u00faz\u00e1s, \u00fagy , hogy k\u00f6zben nem lehetett tudni, hogy olyan sok\u00e1ig fog tartani. Minden nap lehetett volna ak\u00e1r az utols\u00f3 is, \u00e9s ennek a folyamatos b\u00facs\u00fazkod\u00e1snak a s\u00falya lassan az ellenkez\u0151j\u00e9be ford\u00edtotta az eg\u00e9sz k\u00eds\u00e9rletet. Elkezdem meggy\u0171l\u00f6lni a l\u00e1tv\u00e1nyt, azt vettem \u00e9szre, hogy megv\u00e1ltozott a n\u00e9z\u00e9sem, egyre hidegebb szemmel, egyre pontosabban \u00e9s egyre kegyetlenebb\u00fcl l\u00e1tom m\u00e1r a r\u00e9szleteket.
\nArra viszont m\u00e1r eml\u00e9kszem, hogy mikor j\u00f6ttem r\u00e1 erre a v\u00e1ltoz\u00e1sra. A bar\u00e1tom azt k\u00e9rte, adjam neki az \u00f3r\u00e1mat. \u00dagynevezett h\u00e9tzen\u00e9s kvarc\u00f3ra volt, nagy kincs. Sz\u00f3 szerint azt mondta, adjam neki, mert az nekem m\u00e1r \u00fagyse kell. K\u00e9r\u00e9se jogosnak \u00e9s logikusnak t\u0171nt, el is indult a kezem az \u00f3ra csatja fel\u00e9, hiszen a bar\u00e1tomnak igaza van, ott, ahova \u00e9n megyek, nekem nem kell m\u00e1r \u00f3ra. Amikor \u00e9n elmegyek, meg\u00e1ll majd az id\u0151, nem kell majd m\u00e9rni, nem lesz m\u00e1r ut\u00e1na semmi. Ahogy megfogtam az \u00f3rasz\u00edjat, egyszerre r\u00e1j\u00f6ttem, hogy igenis sz\u00fcks\u00e9gem lesz az \u00f3r\u00e1ra, kell az majd nekem is, mondtam, hogy nem adom, \u00e9s k\u00f6zben \u00e9reztem, hogy el\u00f6nt a vad \u00e9s mindent els\u00f6pr\u0151 gy\u0171l\u00f6let. Gy\u0171l\u00f6ltem a bar\u00e1tomat, ami\u00e9rt elk\u00e9rte az \u00f3r\u00e1m, \u00e9s gy\u0171l\u00f6ltem magamat, ami\u00e9rt nem adtam neki. Eg\u00e9szen addig valahogy azt hittem, hogy a kiv\u00e1ndorl\u00e1s olyan lesz, mint a v\u00e9g\u00edt\u00e9let, megsz\u0171n\u00f6k l\u00e9tezni, \u00e9s nemcsak \u00e9n, hanem velem az az eg\u00e9sz vil\u00e1g, teh\u00e1t a v\u00e1rosom is, megsz\u0171nik minden, \u00e9s meg\u00e1ll az id\u0151 – de az a vacak h\u00e9tzen\u00e9s kvarc\u00f3ra meg\u00e9rtette velem, hogy ez nem igaz, nem fog meg\u00e1llni az id\u0151, \u00e9s nem fog \u00f6sszed\u0151lni a vil\u00e1g, \u00e9lek tov\u00e1bb, \u00e9s a v\u00e1ros is l\u00e9tezik tov\u00e1bb, \u00e9s ett\u0151l a felismer\u00e9st\u0151l meggy\u0171l\u00f6ltem magam is \u00e9s a v\u00e1rost is, nem akartam m\u00e1r eml\u00e9kezni r\u00e1, el akartam felejteni \u00e9s el akartam hagyni \u00f6r\u00f6kre.
\nP\u00e1r h\u00f3nappal k\u00e9s\u0151bb megkaptuk az \u00fatlevelet, lezajlott a kiv\u00e1ndorl\u00e1s, megtett\u00fck a h\u00e9tsz\u00e1z kilom\u00e9teres utat. Egy ismeretlen v\u00e1ros lett az \u00faj otthonunk.
\nS\u00e9t\u00e1lva pr\u00f3b\u00e1ltam megismerni, pr\u00f3b\u00e1ltam benne megtal\u00e1lni \u00f6nmagam.
\nA r\u00e9gi v\u00e1ros keservesen megjegyzett eml\u00e9kei visszak\u00f6sz\u00f6ntek, torz f\u00e9nybe vont\u00e1k az ismeretlen h\u00e1zakat, tereket \u00e9s kapualjakat, n\u00e9ha, amikor befordultam egy utcasarkon, azt \u00e9reztem, hogy a r\u00e9gi utc\u00e1k valamelyik\u00e9n j\u00e1rok, valamelyik h\u00e1z sark\u00e1n ismer\u0151sen csillant az ablak, sz\u00e9d\u00edt\u0151en elbizonytalan\u00edt\u00f3 \u00e9rz\u00e9s volt, tehetetlen harag t\u00e1madt t\u0151le bennem, nem akartam, hogy az \u00faj v\u00e1ros \u00f6sszemos\u00f3djon a r\u00e9givel, a kett\u0151t a lehet\u0151 legjobban el akartam k\u00fcl\u00f6n\u00edteni egym\u00e1st\u00f3l – de hi\u00e1ba, az \u00f6sszemos\u00f3d\u00e1s \u00e9rz\u00e9se, a majdnem olyan, de m\u00e9gsem olyan bizonytalans\u00e1ga annyira er\u0151s volt, hogy elkezdtem azt \u00e9rezni, egyik v\u00e1ros sem l\u00e9tezik igaz\u00e1n, az \u00faj se, \u00e9s a r\u00e9gi se, \u00e9s \u00e9n meg v\u00e9gk\u00e9pp nem l\u00e9tezem, mert nem vagyok sehol, itt se, ott se.
\nEltartott egy darabig, am\u00edg meg\u00e9rtettem, hogy nem a v\u00e1rosok a hib\u00e1sak, hanem \u00e9n v\u00e1ltoztam meg, az \u00e9n szememben van a hiba. Olyan nagyon \u00e9s olyan sok\u00e1ig n\u00e9ztem a v\u00e1rosomat, hogy megv\u00e1ltoztam t\u0151le, megv\u00e1ltozott t\u0151le a l\u00e1t\u00e1som. M\u00e1sk\u00e9ppen l\u00e1ttam, tiszt\u00e1bban, kegyetlenebb\u00fcl, hidegebben. Megkem\u00e9nyedtem. Egy v\u00e1rosr\u00f3l se tudtam m\u00e1r azt gondolni, hogy a legszebb lehet a vil\u00e1gon, \u00e9s azt sem, hogy otthon lehetek m\u00e9g benne valaha.
\nEleinte tudatosan pr\u00f3b\u00e1ltam k\u00fczdeni ez ellen a szokatlan kem\u00e9nys\u00e9g ellen. V\u00e9gigj\u00e1rtam a fejemben a r\u00e9gi utakat: mindenre pontosan eml\u00e9keztem, de a v\u00e1ros meg\u0151rz\u00f6tt k\u00e9pei nem nosztalgi\u00e1t \u00e9bresztettek bennem, hanem ink\u00e1bb s\u00e9rt\u0151d\u00e9st \u00e9s haragot. Pr\u00f3b\u00e1ltam felid\u00e9zni a f\u00e9l\u00e1lomban hallott mondat szenved\u00e9ly\u00e9t, de csak a szavakat hallottam \u00e9s az enyhe s\u00f3hajt a szavak m\u00f6g\u00f6tt.
\nEgy \u00e9vig v\u00e1rtam, miel\u0151tt visszamentem volna, most m\u00e1r csak l\u00e1togat\u00f3ba. Az, hogy viszontl\u00e1thattam a v\u00e1rost, l\u00e1thattam, hogy n\u00e9lk\u00fclem is megvan \u00e9s l\u00e9tezik, nagyon felkavart. Egy \u00e9v alatt sokminden megv\u00e1ltozott, a k\u00e9pek, amiket magammal vittem, nem voltak m\u00e1r mind \u00e9rv\u00e9nyesek. Minden ugyanolyan volt \u00e9s minden m\u00e1s volt, egyes h\u00e1ml\u00f3 ker\u00edt\u00e9seket \u00fajrafestettek, m\u00e1sokr\u00f3l pedig tov\u00e1bb h\u00e1mlott a fest\u00e9k, \u00e9s ett\u0151l az \u00f3r\u00e1m jutott eszembe megint, az \u00f3r\u00e1m \u00e9s a harag, \u00e9s az, hogy tal\u00e1n m\u00e9gis ott kellett volna hagynom, mert azzal meg\u00e1ll\u00edthattam volna az id\u0151t, minden ugyanolyan maradhatott volna, de tudtam, hogy ez nem igaz. A bar\u00e1tomat nem kerestem meg, \u00e9s amikor m\u00e1sodszor is elhagytam a v\u00e1rost, tudtam, hogy most m\u00e1r a saj\u00e1t szabad akaratomb\u00f3l d\u00f6nt\u00f6ttem el, hogy nem fogok visszat\u00e9rni soha.
\n\u0150riztem tov\u00e1bb a magammal vitt k\u00e9peket az \u00faj v\u00e1rosban, tettem m\u00e9g egy k\u00eds\u00e9rletet a nosztalgi\u00e1ra, \u00edrni kezdtem. A vil\u00e1g legszebb v\u00e1ros\u00e1r\u00f3l \u00edrtam, egy olyan helyr\u0151l, aminek p\u00e1rja nincs, ahol minden sz\u00e9p \u00e9s minden t\u00f6k\u00e9letes, az \u00e9n r\u00e9gi v\u00e1rosomr\u00f3l pr\u00f3b\u00e1ltam \u00edrni, pr\u00f3b\u00e1ltam az \u00edr\u00e1son kereszt\u00fcl t\u00e1volr\u00f3l megszeretni. Nem sok\u00e1ig tudtam hazudni magamnak, be kellett l\u00e1tnom, hogy amit \u00edrok, az nem j\u00f3, amit \u00edrok, az hazugs\u00e1g \u00e9s giccs, a nosztalgia v\u00e1gya keveredik benne a visszat\u00e9r\u00e9s lehet\u0151s\u00e9g\u00e9nek a hazugs\u00e1g\u00e1val. Abbahagytam a vil\u00e1g legszebb v\u00e1ros\u00e1r\u00f3l sz\u00f3l\u00f3 k\u00f6nyvet, \u00e9s elkezdtem egy m\u00e1sikat \u00edrni, egy romos \u00e9s pusztul\u00f3 v\u00e1rosr\u00f3l, ami csak nyomokban eml\u00e9keztetett arra a helyre, ahol a gyerekkoromat t\u00f6lt\u00f6ttem. Ahogy a k\u00f6nyv lassan k\u00e9sz\u00fclt, meg\u00e9rtettem \u00e9s elfogadtam, hogy \u00e9n m\u00e1r nem leszek t\u00f6bb\u00e9 otthon, legfeljebb csak a k\u00e9pzetbeli v\u00e1ros elk\u00e9pzelt romjai k\u00f6z\u00f6tt.<\/p>\n
Felnyitom a laptopom, n\u00e9zem az elektronikus t\u00e9rk\u00e9pet, sz\u00e9p k\u00e9k utat rajzolt nekem, A-b\u00f3l B-be vezet, h\u00e9tsz\u00e1zh\u00fasz kilom\u00e9ter. Az \u00fattervez\u0151 szerint a jelenlegi \u00fatviszonyokat figyelembe v\u00e9ve 8 \u00f3ra 20 perc, gyalog hat nap \u00e9s k\u00e9t \u00f3ra. N\u00e9zem a kanyarg\u00f3 k\u00e9k vonalat, a k\u00e9perny\u0151 egyik fel\u00e9b\u0151l a m\u00e1sikba vezet. Nem tudom pontosan, mikor indultam el rajta, az viszont most m\u00e1r biztosnak l\u00e1tszik, hogy nem fogok meg\u00e9rkezni soha.<\/p>\n
<\/p>\n
Ezt az essz\u00e9t a Lipcsei k\u00f6nyv\u00e1s\u00e1r alkalm\u00e1b\u00f3l \u00edrtam, n\u00e9met felk\u00e9r\u00e9sre. F\u00e1jdalmas volt megirni, egy \u00e9vet v\u00e1rtam miel\u0151tt magyarul k\u00f6z\u00f6ltem volna. 2011-ben jelent meg a kar\u00e1csonyi \u00c9S-ben.<\/p>\n
![\"Az](\"https:\/\/gyorgydragoman.com\/wp-content\/Ab\u00f3lBbe.jpg\")
<\/a>