Itt meg én vezetem be EP-t és Gittit a vinetta pucolásba. (Doris Grub felvétele, készült Steinzban, 2008 nyarán.)

Itt meg én vezetem be EP-t és Gittit a vinetta pucolásba. (Doris Grub felvétele, készült Steinzban, 2008 nyarán.)

Gyerekkoromban, még Marosvásárhelyen egy éjszaka arra ébredtem, hogy édesapám az Egri csillagokat olvassa fel édesanyámnak, de közben szinte fulladozik a nevetéstől, és édesanyám is nagyon nevet, sőt nem nevetnek, hanem inkább röhögnek, közben édesapám olyanokat mond, hogy ez mekkora marhaság, de ezt is úgy, a röhögéstől fuldokolva, hogy azonnal elhittem neki, ott az emeletes ágyam tetején, hogy tényleg, az csak egy iszonyatosan jópofa marhaság lehet, vagy valami marhaság-féle, de közben az egész valószínűtlenül és mélyen valóságosan álomszerű volt, mert tudtam, hogy ezt csak álmodhatom, mert az Egri csillagokban nincsenek elvtársak, hanem csak összefolyt álmomban az Egy igaz emberrel, meg A negyedik akadállyal, meg A vörös vállpántokkal, amiket akkoriban kínomban de mégis élvezettel olvastam, de édesapám és édesanyám összefolyó röhögése olyan élesen és tisztán hallatszott be az ágyamba, hogy tudtam, hogy mégse lehet egészen álom, vagy ha álom, akkor abba a fajtába tartozik, amiről később soha többet nem tudjuk eldönteni, hogy megtörtént-e tényleg vagy nem, (zárójel nyílik) én egyszer nem sokkal ezelőtt az eset előtt, azt álmodtam például, hogy a fiúk a blokkból mind feljöttek hozzánk a negyedikre, és kinyitották az ablakokat, és kimászták a blokk külső falára, és az ablakpárkányról az erkélyre ugráltak, és aztán a mi erkélyünkről le az alattunk levőre, és onnan meg felszaladtak a falon egész a blokktetejéig, és aztán amikor ez az álom eszembe jutott, akkor biztos voltam benne, hogy tényleg megtörtént, annyira biztos, hogy kimentem az erkélyre, és kihajoltam, és a blokk falán keresni kezdtem a fiúk teniszcipőjének a sáros talpnyomát, de persze hiába, nem volt ott semmi a vakolatba kevert apró csillámpalaszemcséken kívül (zárójel bezárva) és másnap aztán ugyanúgy kezdtem keresni azt a másik Egri csillagokat azt az elvtársazósat, amin édesanyám és édesapám úgy röhögtek, és persze nem találtam, pedig megnéztem mindenhol, és most már tudom is, hogy ott volt édesapám fejénél a könyvkupacon, mindjárt az Avram Bogatiron, csak borítója túl rózsaszín volt, meg a címe se tetszett, meg alcíme is volt, és én már akkoriban is nagyon gyanakodtam az olyan könyvekre amiknek alcíme is volt, pláne zárójelbe, ráadásul angolul se tudtam eléggé, hogy észrevegyem a kissregényt, meg amúgy is, egy essel több vagy kevesebb nekem sose számított, és a kiss mint olyan akkor még nem is igen érdekelt. A szerzője az meg egyáltalán nem érdekelt, azt azt hiszem el se olvastam, akkoriban a könyveknek csak címűk volt, csak a címük számított.
Így találkoztam először Esterházy Péter munkásságával, vagyis így nem találkoztam vele, így kerültem el, és aztán amikor kivándoroltunk és a könyveinket válogattuk, hogy mit fogunk eladni és mit fogunk elhozni, akkor találtam meg megint a kissregényt, és akkor egyszerre eszembe jutott az az álom, és hirtelen valósággá változott, de persze úgy, hogy ettől egyáltalán nem lett kevésbé álomszerűbb.
Akkor már túl voltam az első novelláimon, író akartam lenni, és azt hiszem a Termelési regényből kezdtem el megtanulni, hogy létezik olyasmi hogy szöveg, és azt is, hogy a szavakkal és a nyelvekkel játszani is lehet is és kell is, és a játék komoly, nagyon komoly, életveszélyes, sőt magát a létezést is veszélybe sodorja. Persze erre nem jöttem rá mindjárt ott helyben a könyvkupacok között ülve, és a Termelési regénybe feledkezve.
Aztán Magyarországra kerültünk, Szombathelyen az egyik elsÅ‘ könyv amit megvettem magamnak, a Bevezetés a szépirodalomba volt. Bátor fiú voltam, ráköltöttem nyolcvan forintot a kétszáz forintnyi zsebpénzembÅ‘l, és nekifeküdtem, mert pont oda vágytam bevezetve lennie, oda be, a szépirodalom belsejébe. (Zárójel nyílik.) Lehet, hogy a bátorság nem a legjobb szó, talán inkább a vakmerÅ‘ség volna helyes kifejezés, ennek illusztrálására elmondanám, hogy a könyvtárból kivettem a Bevezetés mellé, afféle nyelvi felzárkóztató kiegészítÅ‘ olvasmánynak James Joyce – tól az Ulyssest eredetiben – öt éve tanultam már akkor angolul, túl voltam az elsÅ‘ krimiken, mi az nekem, gondoltam. (Zárójel bezárva)
Bizony, aki író akar lenni, annak magyarul a Bevezetés a szépirodalombant kell olvasni angolul meg az Ulyssest tizenhatévesen, nyilvánvaló, hogy ez a helyes megoldás, van egy idevágó szép angol mondás, what could possibly go wrong, szabad fordításban: hát ugyan már, mi baj történhetne?
Nyilvánvaló, hogy aki bátor annak szerencséje is van (vagy nem, de ezt most hagyjuk), én akkor nagyjából ugyanannyit tudtam Joyceról mint Esterházyról, semmit. Ők viszont nekem úgy tűnt, hogy mindent tudnak, és mindent akarnak. Vagyis nem ők, hanem a szövegeik. A könyveik, azok. Az a két könyv, az a két számomra legyőzhetetlennek tűnő monstrum, az mindent tudott és mindent akart. Ez már anélkül is nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy magukat a szövegeket értettem volna. Én meg azt akartam érteni, hogy mit és hogyan, és mért akarnak, és ezért csak azért is el- és végig- akartam olvasni őket. Be akartam lenni vezetve. Joyce sok szempontból könnyebbnek tűnt, legalább lehetett szótárazni.
Kamasz voltam. A szövegeket nyilvánvalóan nem értettem meg, de ezt szerencsére tudtam is. A szövegekben munkáló akaratról viszont azt gondoltam, hogy azt képes vagyok megérteni. Képes vagyok arra, hogy felfogjam, hogy mit akarhatnak ezek a szövegek. Mindent. A létezést, a hagyományt, az irodalmat, a világot. Mindent, mindent, mindent.
Küzdöttem a szövegekkel, és egy másik hasonlóan súlyos, de számomra akkor már nagyon kedves könyv járt a fejemben, a Moby Dick. Hogy abban is ugyanígy, hogy abban is ugyanezt. Azt persze könnyebb megérteni, ott van benne a bálna, ott van benne az akarat, élesen és hegyesen, úgy hívják, szigony.
Olvastam, és akartam, és ettől a nagy akarástól lassan félni kezdtem. Attól, hogy hogy lehet, Hogy ezt így hogy? Hogy lehet ezt így merni, hogy lehet ezt így akarni. Hogy miért mindjárt a mindent, mért nem inkább a semmit? Hogy egy ember ezt hogy akarhatja, és hogy merheti.
Azon kezdtem akkor gondolkozni, hogy milyen egy író. Hogy mit csinál, hogy van, hogy létezik, hogy ül az asztalánál, hogy káromkodik, hogy fésülködik, hogy iszik teát, hogy mártja a pirítós csücskét a lágy tojásba, hogy van. Hogy ír.
Ezek a könyvek szédítőek és örvénylők voltak, a szavak és a mondatok súlyosan telepedtek rám. Azt kezdtem gondolni, hogy a szépirodalom nem szép. Az írás nem írás. A létező nem létezik. Nincsenek is írók. Nem írnak. Nincsenek egyáltalán.
A szövegeik fogják és felfalják őket, beledolgozzák őket magukba, belevezetik őket magukba, úgyhogy ők maguk lesznek a szövegeikké, és soha többet nem tudnak kijönni onnan, mert még a kint és a bent fogalma is megszűnik, nem lesz egyáltalán se kint se bent, ők maguk lesznek a szövegeik, ők maguk lesznek a világ, mindenné lesznek.
Ez a lehetőség félelemmel töltötte el a szívemet. Megesz az írógépem. Nem létezem többet. Nem leszek. Mért van egyáltalán valami, mért nincs inkább a semmi, tényleg, mért a valamit, mért a mindent, mért nem a semmit, lehet, hogy inkább a semmit kéne akarni, lehet, hogy semmit se kéne akarni.
Ezt tanultam én azon a nyáron Esterházy Pétertől és Joyce-tól. Azt tanultam tőlük, hogy ők igazából nem is léteznek se mint emberek, se mint írók, csak mint szövegek, mert a szövegeiktől nem választhatók el, ők maguk azok, a szövegeik viszont nem választhatóak el a világtól, tehát ők sem válaszhatóak el a világtól, nem különálló entitások, ők maguk a világ, a logika ezt diktálta, nyilvánvaló volt, hogy ez másképp nem lehet, de az is nyilvánvaló volt, hogy azért mégiscsak másképp van, mert ha nem lenne másképp, akkor engem is ők írtak volna, én se léteznék, csak bennük, ez a lehetőség elég valóságosnak tetszett ahhoz, hogy átérezzem a veszélyét. Az ilyenfajta írás olyan mint a hidrogénbomba, úgy semmisít meg, hogy megmaradok, ez pedig nagyszerűségében is félelmetes. Ott a mindenben a semmi.
Ezek akkor nagyon súlyos dolgoknak tűntek nekem. Annyira komolyan vettem a viccet, olyan nagyon és elszántan meg akartam érteni, hogy mire megértettem, már nem is tudtam rajta röhögni. Tehát nem értettem meg. Mondom, kamasz voltam.
Ha akkor találkoztam volna Esterházy Péterrel, nem hittem volna el, hogy létezik. Az meg aztán végképp elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy lehet mondjuk neki olyanja, hogy születésnap. Pláne hatvanadik.
Ennyit magamról. Éppen Esterházy Péter írja, valamelyik köszöntő beszédében vagy esszéjében, hogy nem helyes, ha az ember a másik helyet magáról beszél. De ha az írás egyenlő a világteremtő szolipszizmussal, akkor mást úgyse lehet tenni. Akit egyszer bevezettek a szépirodalomba, azt onnan még az Atyaúristen se vezeti ki.
Többé-kevésbé azon a nyáron kezdtem el írni az első könyvem, amibe szép lassan úgy bevezettem magam, hogy aztán már teljességgel lehetetlennek tetszett a kivezetődés. Eltelt nagyjából tíz év. Közben kisebb-nagyobb megszakításokkal végig azon gondolkoztam, hogy hogy lehet írni, hogy lehet a semmit vagy a mindent akarni. A Bevezetést nem mertem újra elővenni. Féltem.
Kezdtem azt érezni, hogy a minden és a semmi ugyanaz. Sötét reménytelenségben írtam egy szöveget, talán a címéből kiderül, hogy milyen bátor optimizmus munkált bennem akkor. A pusztítás könyve. Még az is reménytelenek tűnt, hogy valaha befejezem.
Akkor jelent meg a Harmónia Caelestis. Megint szerencsém volt.
Hajnalban keltem és estig dolgoztam a szövegen, este amikor kimentem a szobámból végigfeküdtem a kanapén, Anna, a felségem pedig felolvasott nekem. A Harmónia Caelestist olvasta fel, elejétől végig. Nem hagyott ki semmit. Hallgattam, és rájöttem, hogy nem vagyok már kamasz.
EP főz. Méghozzá mákosgubát. Épp a porcukrot keveri össze a mákkal. Doris Grub felvétele, készült Stainzban 2008 nyarán.

EP főz. Méghozzá mákosgubát. Épp a porcukrot keveri össze a mákkal. Doris Grub felvétele, készült Stainzban 2008 nyarán.


Néha röhögtünk, talán ugyanazzal a fékevesztett boldog röhögéssel, amivel édesapám és édesanyám röhögött, volt, hogy megfogtam Anna hasát, mert úgy röhögtünk, hogy vadul rúgkapálni kezdett tőle a hasában a fiam. Hallgattam, ahogy Anna olvas, és amikor éppen nem röhögtünk, akkor azon gondolkoztam, hogy ez most megint ugyanaz, megint egy mindent akaró világnagy szöveg, olyan amiben minden benne van, sőt még ennél is több talán, de ez ezúttal nem megrémített, hanem erőt adott. Mégis inkább a valami, mégsem inkább a semmi. Mégis inkább a minden, a nevetséges és röhögni való minden. Mire a Harmónia felolvasása véget ért, én is megírtam a könyvem. Bevezetődtem a szépirodalomba. És ezért örökké és mindig hálás leszek.
Ennyit magamról.
Esterházy Péterről ennél sokkal többet mondani nem tudok, vagyis de, mégis. Láttam egyszer mord, reménytelen szigorúsággal az arcán felkelni a reggelitől, és tudtam, hogy most bizony írni megy. Akkor hittem el igazán, hogy mégiscsak létezik.
Most hatvan éves. Hogy ez mit jelent, arról nem akarok beszélni, egyrészt azért mert nem látom át, másrészt azért, mert ezt ő már egy évvel ezelőtt gondosan megírta, egy másik születésnapi köszöntőben. Idézem:

“De tulajdonképpen szerencsénk van: a 60 az semmi. Mert nem diadalittas 50, amikor erősek vagyunk még, sőt, erőnk teljében, a triglicerid-szintünk is többé-kevésbé rendben van, és kis túlzással azt hisszük, a halál, ez a pimpf műfaj, nem tartozik ránk; nem is hetven, vagyis az összefoglalás éve, a legfiatalabb öregkor, amikor ugyan már meglegyintett minket az a bizonyos szellő, de még látni tudjuk és akarjuk életünk összegányolt eredményeit. A 60 köztes évszám, se ez, se az. Nincs mit ünnepelni. Csak továbbmenni. Dolgozni.”

(Esterházy Péter: EGY EMBER ÉS KORA – Szigeti László hatvanéves születésnapjára – ÉS LIII. évfolyam 23. szám, 2009. június 5.)

Kedves Péter, Isten éltessen, és köszönöm.

Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2010 április 14.-én Esterházy Péter hatvanadik születésnapján. Úgy alakult, hogy naplót is írtam EP nevében arról a napról.