Egy kép a  Quay testvérek Kafka adaptációjából.

Egy kép a Quay testvérek Kafka adaptációjából.

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát. Ahogy meghallotta az ébresztő sípszót, azonnal megpróbálta előírásszerűen elhagyni a priccsét, pontosan tudta, hogy három perce van arra, hogy beágyazzon, ha ennyi idő alatt nem várja tökéletes rendben, előírásszerű vigyázzállásban a kémlelőn betekintő fegyőröket, akkor nemcsak a reggeliről marad le, és nemcsak a dühösen berontó őrök kiabálását és ütlegeit kell elviselnie, hanem az is könnyen megtörténhet, hogy visszaviszik a sötét cellába. Gregor ezt semmiképpen sem szerette volna, több hetet töltött már ott, és rettenetesen megviselte a plafonról csepegő víz, meg a valószínűleg magnószalagról bejátszott folyamatos morgás és kutyaugatás.
Feltéve, hogy a celláját bevilágító sápadt villanykörte fénye és sötétsége követte az ablaktalan cellán kívüli világ napszakainak változását, Gregor már három napja volt a kényelmes új cella foglya. Gregor a maga részéről őszintén reménykedett abban, hogy ez az örvendetes változás komoly lépés a fogva ejtését okozó félreértés tisztázásának útján. Könnyen megtörténhet, hogy ha a következő kihallgatás során éppolyan őszinte lesz vallatóival, mint korábban, akkor megnyeri végre jóindulatukat, belátják, hogy tévedtek, Gregor valóban csak egy egyszerű biztosítási ügynök, és egyáltalán nincsen köze semmiféle terrorszervezethez. Gregor sokszor elképzelte a pillanatot, amikor fogva tartói végre igazat adnak neki, cigarettával kínálják, átölelik, elnézést kérnek tőle a fogva tartás során tapasztalt kellemetlenségekért, és biztosítják arról, hogy hamarosan viszontláthatja családját. Mióta átkerült ebbe a tágasabb és fényesebb cellába, ahol kedve szerint faltól falig sétálással vagy álldogálással tölthette éber óráit, egyre gyakrabban ábrándozott az igazság pillanatáról. Talán nemcsak elnézést kérnek tőle, hanem a véleményét is kikérik a fegyintézet működtetéséről, érdeklődő emberek révén nyilván kíváncsiak, hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodhatott az intézményükben töltött hetek vagy talán hónapok alatt egy olyan becsületes és szorgalmas munkaerő, mint Gregor. Ő természetesen nem panaszkodna, egyáltalán semmit sem róna fel nekik, nem emlegetné fel a rengeteg időt, amit a hideg betonpadlóhoz bilincselve kellett eltöltenie, de a heréire mért gumibotcsapások elviselhetetlen fájdalmát és a veréseket és a szimulált vízbefullasztások halálfélelmét se hozná szóba, hiszen nyilvánvaló, hogy ezekre azért volt szükség, hogy meggyőződhessenek Gregor őszinte ártatlanságáról, természetes tehát, hogy semmi ilyesmit nem emlegetne, a hasizmaiba vezetett áram okozta égető kínról sem beszélne, nem, csupán csak arra kérné a tiszt urakat, hogy engedjék meg, hogy a búcsú előtt néhány szóban felhívhassa figyelmüket a befektetéssel összekötött hosszú lejáratú életbiztosítási kötvények vitathatatlan erényeire. Gregor biztos volt benne, hogy jó magaviseletével és szorgalmával sikerült kiérdemelnie fogva tartói szimpátiáját, és hiába elfoglalt emberek, mielőtt végleg elköszönnének tőle, minden bizonnyal szánnának rá annyi időt, ami alatt legalább egyiküket meg tudná győzni.
Hiába próbált azonban felugrani a priccsről, azt kellett tapasztalnia, hogy csak körbe-körbe forog domború páncélján, akárhogy is igyekszik talpra szökkenni, nem sikerül, szelvényes testéből kimeredő számtalan vékony lábacskája tehetetlenül szántja a levegőt. Legalább egy percnek el kellett már telnie, tudta, ha sikerül is talpra állnia, a szabályszerű beágyazásra semmiképpen sem lesz már ideje, márpedig ha nem sikerül előírásszerűen a derékszögű háromszöggé hajtogatott pokrócba csomagolnia fejvánkosát, azzal nemcsak a szabályokat szegi meg, hanem kihallgatói megszerezni vélt jóindulatát is kockáztatja. Gregor biztos volt benne, hogy ha nem is aznap, de néhány napon belül sor kerül majd a mindent eldöntő újabb kihallgatásra, mindenképpen fel kell tehát kelnie, és haladéktalanul beágyaznia.
Újabb perc telt el reménytelen kapálózással, Gregor a fegyőrök közeledő lépteit még nem hallotta, de három cellával odébb már kinyílt és becsapódott a kémlelő, ez pedig Gregor tapasztalatai szerint azt jelentette, hogy legfeljebb fél perc múlva az ő cellája ajtaján is felemelkedik a kis lyukat eltakaró vaslap. Gregort rémülettel töltötte el a gondolat, hogy szegény fegyőrök nemcsak azt látják majd, hogy egyáltalán hozzá sem kezdett az ágyazáshoz, hanem azt is, hogy egyenesen a hátán fekve heverészik a takaró alatt. Még hevesebben kezdett kapálózni, és ettől végre lecsúszott a testéről a pokróc, aztán valami megpattant a háta mögött, az egyik fedőszárnya nyílt ki, most, hogy a takaró súlya már nem nyomta, már fel tudott emelkedni, a szárny felfelé lökte a testét, Gregor ekkor lecsúszott a priccsről, méghozzá úgy, hogy átfordult a levegőben és a lábaival lefele érkezett a cella padlójának betonjára.
Még mindig kapálózott, így aztán alig, hogy földet ért, sebes mozgásba kezdett, olyan gyorsan surrant be a priccs alá, hogy szinte alig volt ideje befogadni a látványt, amit cellája ebből a különös alsó perspektívából nyújtott, aztán máris a cella falánál találta magát. Onnan a padlóról tisztán hallotta már a foglár lépéseit, legnagyobb rémületére már az ajtóhoz közeledtek, és már meg is álltak előtte, Gregor hallotta, hogy nyílik a kémlelő, rémülten felkiáltott, hogy várjanak, egy percig várjanak csak, ő máris be fog ágyazni, de közben tudta, hogy már késő, kétségbeesésében nekiszaladt a falnak, aztán hirtelen megfordult vele a világ, pillanatokig tartott, amíg megértette, mi történt, nemcsak nekiszaladt a falnak, hanem egyenesen felszaladt rajta, fel a padló és a priccs alatti részre, és ott sem állt meg, a rémület tovább vitte, a priccsként szolgáló, falból kiálló acéllap aljára, úgyhogy végül a priccse alatt lógott, fejjel lefelé. Lábacskái a vaslaphoz tapadtak, kissé kellemetlen, bizsergető érzés volt, olyan, mintha szorította volna a cipője, Gregornak azonban nem maradt ideje az érzésre figyelni, mert hallotta, hogy a fegyőr a kémlelőn át azt üvölti, hogy azonnal álljon a priccse mellé, három másodperce van, megértette.
Gregor rémülten kiabálni kezdett, azt kiáltotta, hogy máris, máris odaáll, előírásszerűen a számát is hozzákiáltotta, de a fegyőrt ez nem nyugtatta meg, gumibotjával többször a zárka ajtajára vágott, és közben csak úgy záporoztak a szájából a káromkodások. Gregor zavarában többször is megrebbentette a fedőszárnyait, úgy zörögtek, mint a száraz falevelek, Gregor ettől még kétségbeesettebben tapadt a priccs aljára, közben nemcsak hallotta, hanem egész testével érezte a folyosón dobogva végigrohanó léptek ritmusát, tudta, hogy újabb fegyőrök közelednek, ez pedig azt jelentette, hogy ki fogják nyitni a cellája ajtaját, kiabált, hogy várjanak, csak egy pillanat, de tudta, hogy hiába, mert hallotta, hogy csattannak a zárak és a reteszek, aztán már nyitva is volt a cella ajtaja, a fegyőrök kiabálva rontottak be, azt kiabálták, hogy kezeket a tarkóra és a földre és ne mozduljon.
Gregor természetesen nem mozdult, félelmében valósággal a priccs aljának tapadt, testének minden szelvényével érezte az acél hidegét, látta, hogy a fegyőrök ütésre emelt gumibotokkal és szikrázó végű sokkolókkal berontanak a cellába, körbenéznek, a sarkok felé, aztán a priccsre, aztán a falból kiálló fedéltelen fém vécékagylóra néznek, egyikük falkapta a takarót a padlóról, másikuk a priccsről rántotta le a matracot, az egyik őr letérdelt és a priccs alá is benézett, éles fényű, hosszú fekete nyelű lámpájával is bevilágított, de a vaslaphoz simuló, fejjel lefele függő Gregort ő sem vette észre.
Az őrök a cella közepén álltak, Gregor hallotta, hogy róla beszélnek, az egyikük azt mondta, hogy megszökött, a másikuk azt, hogy lehetetlen, fizikailag lehetetlen, hiszen mindnyájan tudják, hogy a cella falai ólomból és acélból és betonból vannak, több mint kilencven centi vastagok, azokon átjutni nincsen mód. A másik fegyőr erre azt mondta, hogy a terroristák mindenre képesek, éppen ezek a leggyanúsabbak, akik mindig halk szavúak, engedelmesek és alázatosak, és minden erejükkel igyekeznek úgy tenni, mintha a légynek se ártanának, pedig a lelkük mélyén elpusztítanák az egész világot, ezek a legrosszabbak, ezek bármire képesek, ő mindig is sejtette, hogy ez a fogoly is közéjük tartozik, látta ő a sunyi pofáján, hogy készül valamire, tessék, most is valahogy csak sikerült megszöknie egy teljesen szökésbiztosnak hitt titkos földalatti börtönből.
Gregor rémülten hallgatta a fegyőrök szavait, annyira megdöbbentette, amit hallott, hogy moccanni sem tudott, és hang sem jött ki a torkán. Soha, még a vallatás legnehezebb pillanataiban sem tételezett fel kihallgatóiról egy szemernyi rosszindulatot sem, mindig úgy gondolta, hogy az ütlegek nem neki szólnak, az arcára szorított gézre öntött vízre is csak azért van szükség, hogy kétség nélkül derüljön fény az igazságra.
A fegyőrök közben arról kezdtek beszélni, hogy ennek súlyos következményei lesznek, ha valóban sikerült a szökés, akkor az biztos, hogy a fejükbe fog kerülni, ki fogják rúgni őket, de az is lehet, hogy hadbíróság elé kerülnek, ha ez bekerül a jelentésbe, akkor vizsgálat következik, a vizsgálat meg csakis eredménnyel zárulhat, meg kell majd állapítani a felelősséget.
Gregor minden erejét összeszedve próbálta leküzdeni az ijedtségét, meg akart szólalni, el akarta mondani, hogy szó sincs szökésről, az egész csak egy egyszerű félreértés, egy roppant kellemetlen félreértés, neki egyáltalán nem volt szándéka elbújni a fegyőrök elől, egyáltalán nem akarta becsapni őket, és ami a legfőbb, semmiféleképpen sem akart nehézséget okozni nekik. Higgyék el,számára is igen kellemetlen és szokatlan ez a helyzet, rettenetesen szégyelli is magát, és reméli, hogy sikerül együttes erővel megoldást találniuk rá. Nagy nehezen sikerült összeszednie a bátorságát, és végre megszólalt.
A fegyőrök először meg sem hallották a hangját, azon vitatkoztak, hogy ki menjen el jelenteni az esetet. Aki észrevette, azt mondta, hogy az ügyeletes parancsnok feladata a jelentés, az ügyeletes parancsnok azt monda, a rangidősnek kell jelentenie, a rangidős viszont azon az állásponton volt, hogy jelentse az, aki észrevette. Gregor éppen akkor szólalt meg, mikor a rangidős és ügyeletes álláspontjai közeledni kezdtek, a fegyőrök érthető módon nem figyeltek oda, Gregor előröl kezdte tehát a mondókáját, igyekezett hangosan és artikuláltan beszélni.
ErÅ‘feszítéseit ezúttal siker koronázta, a fegyÅ‘rök végre meghallották a hangját. – Mi ez – kérdezte egyikük, – mi ez a hang? – Gregor erre igyekezett még hangosabban beszélni, bár már így is torka szakadtából üvöltött, a másik fegyÅ‘r erre azt kiáltotta, hogy valami állati hang, a priccsbÅ‘l jön, a gumibotjával az acéllapra vágott, aztán alákotort. Az elsÅ‘ ütés döndülését Gregor a belsÅ‘ szerveiben érezte, a lábai egyszerre engedték el a fémlapot, a második alákotró ütés éppen estében találta el, oldalról csapódott a fedÅ‘szárnyának, a kitin roppanva behorpadt, Gregor az ütés erejétÅ‘l a cella közepére zuhant, érzete, hogy nyirok szivárog a testébÅ‘l, valami eltörhetett benne, hallotta, hogy a fegyÅ‘rök hökkenten felkiáltatnak, az egyik azt üvöltötte, hogy úristen, a másik meg azt, hogy ez volt az, biztos ez a dög zabálta fel a foglyot, Gregor tiltakozni próbált, látta, hogy egyszerre emelkedik a levegÅ‘be a három gumibot, az utolsó gondolata az volt, hogy az Å‘rök azt hiszik, érte álltak bosszút, és ez a tudat még a legutolsó utáni pillanatban is elégedettséggel töltötte el.

Az egyik első novella mit életemben írtam, arról szólt, hogy egy rab talál egy tücsköt a cellájában, aztán lassan maga is tücsökké változik. Akkor még nem olvastam Az átváltozást, amikor megmutattam apámnak ezt az írást, rögtön kezembe adta Kafkát. A fenti szöveg jóval később született, 2011 májusában, amikor a PIM a Budapest Transzfer fesztiválra felkérte Katerina Tuckovát, Vladimir Ballát és engem, írjunk egy-egy szöveget, aminek ez a híres első mondat a kiindulása.