Erdélyben nem volt lencse. Nem tudom mért, édesapám azt mesélte, hogy a kommunisták betiltották, a lencsét is meg a spárgát is, ennyi elég is volt, hittem neki, ha betiltották akkor betiltották. Azt is mesélte, a lencse a legfinomabb dolog a világon, aki egyszer is eszik belőle többé nem felejti, olyan mennyei csemege. De én ezt úgyse fogom sose megtudni, mert nem lehet sehonnan szerezni. Cinkostársak lettünk, lencséről álmodoztunk, vörösborban fogjuk megfőzni, mazsolával, mondta apám, a gondolattól is összefutott a nyál a számban. Vörösbort akkor még nem ittam, a mazsolát viszont szerettem. Aztán egyszer csak hozott valaki Magyarországról lencsét. Már a formája is csalódás volt, nagyobbnak, szebbnek, mesésebbnek képzeltem, nem ilyen kicsi szürke pasztilláknak. Aztán megfőztük, mazsolával, vörösborban, úgy ahogy ígérte. Szétfőzött barna massza, benne barna puffadt mazsolaszemek. Azért próbáltam várakozással lelkesedéssel belekanalazni. Az ízére nem emlékszem, csak a keserves kiábrándulásra, hogy nem, ez nem a legfinomabb dolog a világon.
Később aztán nagyon megszerettem a lencsét, de az már egy másik történet. (Kellett hozzá Peter Doherty indiai fahéjas lencséje, egy strasbourgi bisztró lazacdereka fekete lencse ágyon, a Suhrkamp házban a fogadás végét jelentő forró kolbászos lencseleves, a vörös-lencsés sütőtök curry, a kókusztejes lencselevesek és persze a nagy szilveszteri lencsefőzelékeink Annával. De ezekről majd máskor mesélek.) #lencse #főzés
forrás Dragomán György http://ift.tt/2Ee2Yu1
