Az Élet és Irodalom a Fehér Király német kritikáit szemlézte

Dragomán György: A fehér király. Németre fordította Kornitzer László. Suhrkamp Kiadó, Frankfurt a. M. 2008, 209 oldal, 20,40 euro

A magyar irodalom sokrétűsége és ereje igazán figyelemreméltó. A XX. század első harmadából felfedeztük Márai Sándort és Csáth Gézát, tudjuk az elismert kortárs írók, Kertész Imre, Nádas Péter vagy Esterházy Péter nevét, illetve felsorolhatunk még néhány, a német nyelvterületen kevésbé ismert nagyszerű szerzőt is, mint például Krasznahorkai László, Bodor Ádám vagy a költői fenegyerek, Tandori Dezső. S ezen felül van még egy sor nagyon jó fiatalabb író. Ezért a magyar irodalom e hiányos névsorát kiegészíteném még legalább három névvel: az első Terézia Mora, akinek Nap mint nap (Alle Tage) című regénye 2004-ben jelent meg, a második Zilahy Péter, akinek forradalmi ábécéje, Az utolsó ablakzsiráf, szintén 2004-ben jelent meg németül, a harmadik pedig Márton László, aki történelmi témákat dolgoz fel műveiben.

A fehér király című regény, az 1973-ban Erdélyben született és 1988 óta Budapesten élő Dragomán György könyve az elmúlt évek legjobb irodalmi újdonságai közé tartozik. Dragomán egy olyan tizenegy-tizenkét éves kisfiú szemszögéből mondja el a történetet, akinek az 1986-os év Romániájában kell helytállnia brutális környezetével szemben, s a szöveg egyetlen ponton sem válik hiteltelenné. Ez a fiú olyan hős, aki sosem moralizál vagy politizál, aki nem hoz fel történelmi vagy ideológiai érveket, hanem csak – és ez itt mindent jelent – figyelmességét és empátiakészségét használja. (…)

Amitől ez a regény különlegessé válik, az a nyelvi szuverenitás, a meggyőző elbeszélői perspektíva és egyfajta feszültség, melynek forrása nem a lebegtetés, hanem inkább az elkeseredés és ellenállás keveréke, melyet a regény minden története újradefiniál. Aki még engedi, hogy megérintse valami, azt ez a regény meg fogja érinteni – pedig távolról sem szentimentális. Minden mondat, minden cselekménymozzanat, minden érzékelés elválaszthatatlanul összekapcsolódik az apa elvesztésével, az anyához való kötődéssel és azokkal a mentális struktúrákkal, melyeket a totalitárius államok hívnak elő. A fehér király a tanárok és edzők hihetetlen szadizmusáról tudósít, a nyers erőszakról, mellyel a gyerekek levezetik konfliktusaikat, arról, hogy az állam hogyan szaggatja szét a társadalmi összetartás szálait. A családba is behatoló korrupció közepén az anya sugárzó alakja áll, aki folyamatosan saját kétségbeesésével küszködik, s mégis megpróbálja fiát a gyengébbek iránti szolidaritásra és a méltóságra megtanítani. Mindez azért meggyőző, mert valódi tartást mutat, s nem csak nevelési elveket képvisel. (…)

(Bernhard Fetz: Korának hőse, Falter (A), Könyvmelléklet, 2008. március 12.)

*

(…) Kimagasló mesterségbeli tudásról tanúskodik, ahogyan Dragomán György A fehér király című regény nyitójelenetét megírta. Megtalálható benne az érzelmek teljes pokoli egyvelege, mely azután az egész könyvet áthatja majd: a félelem és a remény, az elkeseredés és az árulás, a szeretet és a dac, az erőszak és a kiszolgáltatottság. Az apa deportálása az a sokk, ami felnyitja a gyermeki egyes szám első személyű elbeszélő szemét, hogy megpillantsa Ceau?escu Romániájának agóniáját. Ettől kezdve aztán ezzel a tiszta, éber és mégis valamelyest naiv pillantással szemléli a világot, amitől környezete hiperreális, komor megvilágításba kerül. Ha létezik a magyar irodalomban utóda Kertész Imre Köves Gyurijának, aki 1944-ben jóhiszeműen, ámulva szemlélte Auschwitzot, akkor csakis Dzsátá lehet az. S mint a Sorstalanságban, úgy itt is működni kezd az irónia, mely a rendszerrel szemben, ami perverz testi és lelki erőszakot tesz az embereken, megalapozza az ellenállás szubverzív esztétikáját.

Mindaz, ami 1986-ban a névtelen román provinciában néhány hónapon belül megtörténik, olyan démoni, hogy túlmutat a történelmi valóságon: az emberi gonoszságról van szó, amit a kommunizmus szabadjára enged. A tizennyolc lakonikusan felcímkézett és egymáshoz lazán kapcsolódó gyermeki történet, melyekből a regény felépül, egy velejéig romlott társadalomról mesél. Egy megnyomorított gyerekkor epizódjai, dramaturgiailag művészien megkomponált, nagyon finoman karikírozott darabok és hihetetlenül tömör ábrázolásmód. A hosszú mondatok, melyek az elbeszélőből felszakadnak, alig akarnak véget érni. Komplexitásuk messze túlmutat egy gyermek horizontján, de a nyelvnek, (s ez Kornitzer László fordításának is köszönhető) valami különleges, bájos szépsége van, s felszikrázik általa a remény, hogy ez a világvége nem lehet maga a végső igazság. (…)

A fehér király elsőrangú debütálás. Dragomán György az elnyomás és kitörés régi történetét szédítően új módon meséli el, egy alulról jövő, gyermeki látószögből, ami felidézi a horrort, de ugyanakkor vigaszt is nyújt. Regénye egy olyan korban szólal meg, amikor Európában egyre többen hajlamosak lennének megbocsáthatónak tekinteni a kommunizmus gaztetteit.

(Andreas Breitenstein: Semmi esély – erős félelem, Neue Zürcher Zeitung (CH), 2008. március 18.)

*

Szélesvásznú elbeszélés, de egy nagyítón keresztül szemlélve, melyet egy tizenegy éves kisfiú tart a kezében. Társadalmi regény, de olyan, amely elsősorban a szülők lakásában és az utcán, a többi fiú között játszódik. Kamaszodó fiúk játékai, de kizárólag olyanok, melyek minden átmenet nélkül halálosan komollyá válnak. Mindenhol csak az ököl udvariassága és a terror barátságossága. Dragomán György A fehér király című regénye művészien komponált és lélegzetelállítóan sokkoló mű a Ceau?escu-diktatúráról. (…)

Apja elvesztését az egyes szám első személyű elbeszélő, Dzsátá mitikus sorscsapásként éli meg, s ez a veszteség torzzá teszi minden játékát, csínyét és találkozását. A szomszéd fiúkkal a futball-labdáért folyó vita lefejezett galambokkal, egymás vállába döfött bicskákkal és egy egész búzamező felégetésével végződik. (…) Fantasztikus jelenetek, tele brutalitással, árulással és zsarolással. Az apa elvesztésével nem csak Dzsátá számára szűnik meg a törvény – az egész ország brutális agóniában fekszik. (…)

Dragomán György – a német fordító, Kornitzer László által csodálatosan eltalált – szuggesztív hangon meséli el, hogyan fertőz meg egy gyereket a diktatúra terrorja. A kedvesen gyermeki dolgokból minduntalan szörnyűségek születnek; gondolatok és párbeszédek, a tilalmaktól való félelem és a tilalmak megszegésének vágya zuhatagszerű mondatsorokban, erős hatású képekben olvadnak össze. A halasztások és hirtelen kirobbanó események rafinált egymásutánja filmes hatást kölcsönöz a könyvnek, s Dragomán valóban nemcsak web-designer, Samuel Beckett, James Joyce, Ian McEwan és Irvine Welsh fordítója, de filmkritikusként is dolgozik. A könyv vége felé azonban a szerkesztési elv kiszámíthatóvá válik – Dragomán második regénye (a 2002-es A pusztítás könyve után) épp megfelelő hosszúságú, de ennél többet nem bírt volna el.

A szerző mindvégig lenyűgöző következetességgel őrzi meg a kiskamasz perspektíváját, de a látómező határait nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nádas Péter Egy családregény vége című, tematikusan rokonítható 1977-es debütálásában a gyermeki elbeszélő a magyarországi sztálinista kirakatperek drámáját egy bibliai történetekkel sűrűn átszőtt családi mitológiába ágyazva mondja el. Dragomán 1973-ban a magyar kisebbség tagjaként született Erdélyben, s 1988-ban települt át szüleivel Budapestre – az ő főhőse minden hagyománytól megfosztatott. Kiszakadt összefüggéseiből; ezért a könyv minden története ugyanonnan indul újra, s csak a jelenről mesél, ahonnan nincs menekvés, amelyet átitat az aljasság, kapzsiság és bujaság, s ahol az abszurditás mögött rejlő naturalista erőszak uralkodik. (…)

(Jörg Plath: A halál, a halál, Frankfurter Rundschau (D), 2008. április 15.)

*

(…) Mindez Kelet-Európában máshol is hasonlóan lehetséges lett volna, nem csak Ceau?escu Romániájában a nyolcvanas években. Sőt, Kertész Imre Sorstalansága is eszünkbe jut. De Dragomán György spektruma tágasabb: több társadalmi rétegen is bemutatja az elnyomást, az útépítő munkások “alsó rétegétől” kezdve, akik kényszerítik a focizó gyerekeket, hogy ássanak egy teljesen használhatatlan árkot, mely kettészeli a pályát, a nyugdíjazott párttitkár nagypapa “legfelső rétegéig”, aki “zsidó kurvának” nevezi a menyét, s minden segítséget megtagad tőle. Ez a magyar kisfiú a Ceau?escu-rezsimben kafkai módon éli át a kiszolgáltatottságot.

(Erika Achermann: Hallgatni és harcolni, St.Galler Tagblatt (CH), 2008. június 9.)

*

Egy fiú tulipánokat lop, édesanyjának viszi a születésnapjára, mert az apa nincs velük. Aláírt egy petíciót, és ez Romániában még elég volt ahhoz, hogy valakit munkatáborba küldjenek. Az 1973-ban Erdélyben született magyar író, Dragomán György már 28 nyelvre lefordított regényében, A fehér királyban tömör, erős fényszórók által megvilágított jeleneteket ábrázol a tizenegy éves Dzsátá életéből, melyeket az apára való drámai várakozás foglal keretbe. (…)

Dragomán jól ért hozzá, hol kell pontot tenni egy jelenet végén, hogyan kell fokozni, a finálé felé irányítani és mégis nyitva hagyni a szöveget. Sosem téved a stílusban, a regény sosem válik unalmassá, ez a szerző mindent tud, de a módszer mégsem kerekedik soha a tartalom fölé, nem hideg profizmussal van dolgunk – hisz Dragomán Györgynek tényleg van mit mesélnie. Feltehetőleg sok részletben saját történetét mondja el, de egy ilyen kaliberű írónak nincs szüksége rá, hogy ezzel hivalkodjon. Dzsátá autentikus elbeszélés-folyamából fulmináns regény keletkezik, melytől az olvasónak gyakran eláll a lélegzete. Kivételes regény, amilyet nem minden évben olvashat az ember.

Abban, hogy nem tudunk kiszakadni a szöveg lélegzetelállító sodrásából, nagy része van a gyakorlott fordítónak, Kornitzer Lászlónak. A kiadó csak a fülszövegnél hibázott, amelyben összekeverték Dragomán első regényének címét kiadójának nevével. De aki nem tud magyarul, ezt úgysem veszi észre. És különben is, ki olvassa el egyáltalán a fülszöveget. Fő, hogy a regényt elolvassuk. És akkor sok minden más lényegtelenné válik.

(Cornelius Hell: Lélegzetelállító sorok, Die Furche (A), 2008. június 10.)

*

(…) Dragomán György kétségkívül nagy irodalmi felfedezés, könyve azonnal bűvkörébe vonja az olvasót. A levegő után kapkodó mondatok központozás nélkül húzódnak hosszú oldalakon keresztül, mintha az elbeszélő fiú pánikban volna, mintha attól félne, hogy nem figyelünk rá, nem hallgatjuk meg. Pedig sok mondanivalója van, s bár a történetek egy nyomasztó, abszurd, gyakran Kafkáéra emlékeztető atmoszférában játszódnak, ugyanakkor egy nagyon konkrét, plasztikus részletekkel teli világot ábrázolnak.

(Eva Pfister: Ha a halál az oltalmazó, Westdeutsche Zeitung (D), 2008. június 18.)

*

(…) Dragomán 18 fejezetet mesél el Dzsátá életéből, melyek között csak néhány hónapnyi idő telik el, s melyek olyan hangsúlyozottan ártalmatlan címeket kaptak, mint Tulipánok, Muzsika, Számok, Mozi. A regény egy levegő után kapkodó gyermek hangján szólal meg. Egyetlen mondat akár oldalakon keresztül is húzódhat. A perspektíva különlegesen fontos, hiszen egyrészt az események kifejezetten meseszerű megvilágításba kerülnek általa: olyan mesék ezek, melyektől a gyerekek joggal félnek; melyekben csúnya és gonosz emberek bukkannak fel, akik megcsonkítással és a tűzzel fenyegetőznek. (…)

Másrészt a gyermeki perspektíva szűkössége felerősíti az erőteljes hatást: A többlettudás és szélesebb tapasztalati horizont, mellyel a felnőtt olvasó Dzsátával ellentétben rendelkezik, még nehezebben elviselhetővé teszik a fiú elbeszéléseit, s Dzsátá történetei így még abszurdabb oldalát mutatják a diktatúrának – ha már meg kell tartani a futballmeccset, magyarázza egy katona a csernobili katasztrófát követő napon, akkor Dzsátá legalább igyekezzen elkerülni, hogy hozzáérjen a labdához és a fűhöz, úgy kevésbé veszélyes a sugárzás.

(Christoph Schröder: Remény a Duna-csatornánál, Süddeutsche Zeitung (D), 2008. június 19.)

*

(…) Aki kimutatja az érzelmeit, ebben a kegyetlen világban azonnal kiszolgáltatja magát. Apjának traumatikus elvesztése Dzsátá nyílt sebe, melyet gúnnyal és csúfolódással sóznak be. (…)

De maguk a gyerekek sem ártatlan áldozatok csupán. Az ő játékaikat is eltorzítja a brutalitás. A fiú-bandák rivalizálása valóságos háborúvá fajul, melynek során késeket és téglákkal megrakott nejlonzacskókat is bevetnek, valamint felégetnek egy fél búzatáblát. Dzsátá újra és újra várja azt a pánikba ejtő pillanatot, amikor megkezdődik a valódi gyilkolás. A szülők persze drákói szigorúságú büntetéseket szabnak ki, titokban azonban mégis büszke mosollyal szemlélik nagyerejű utódaikat.

A harcias, “felfegyverkezett” köznyelv, mely bármikor gyilkos fenyegetésbe csap át, a hip-hop rituáléira emlékezteti az olvasót, ahol hasonlóan fogalmazódik meg az erőszak és a pusztító szándék. Csak Dragomán világában az apák és a tanárok is vadul vissza-rappelnek. (…)

A fehér király nyers, kegyetlen regény, mely azonban hihetetlen érzékenységgel ábrázolja a részleteket és árnyalatokat. Egy alkalommal úgy tűnik, mintha egyfajta idill körvonalazódna, mely ellenpontozza az erőszakot: Dzsátá törékeny, kora-pubertáskori szerelme a kis Iza iránt. De a könyv kétszeresen is becsapja az olvasót. Ezekben a pillanatokban, amikor Dzsátá alakja nem csak gyermeki megfigyelő és a szenvedés médiuma, hanem saját vágyai és érdekei szerint cselekszik, az ő tetteit is áthatja már a közös aljasság – minden átmenet nélkül lesz erőszaktevő belőle is. Iza combjainak kék foltjai pedig, melyek nem is zavarják Dzsátát, egy újabb erőszakkal teli történetet mesélnek el nekünk. (…)

Persze lehetséges, hogy itt, Németországban nem túl sok olvasót izgat a Ceau?escu-diktatúra irodalmi feldolgozása. Ezért le kell szögeznünk: A fehér király nagy, intenzív irodalom, mely messze túlmutat a történeti koron, melyből megszületett. Hangulata erősen megközelíti Stanley Kubrick vagy David Lynch egyes filmjeit. De Ian McEwan legendás pubertás-regénye, A cementkert is eszünkbe juthat – nem véletlenül, hisz a brit szerzőt Dragomán fordította magyarra.

(Wolfgang Schneider: A szép véres Dunánál, Frankfurter Allgemeine Zeitung (D), 2008. június 21.)

Válogatta és fordította Sárossi Bogáta