Az Élet és Irodalom az amerikai kritikákat szemlézte

Dragomán György: The White King. Angolra fordította Paul Olchváry. Houghton Mifflin, 2008. 263 oldal, 24 dollár

Az Amerikában magabiztosan debütáló Dragomán regényében egy tizenegy éves fiú tipikus hányattatásainak elevenségét állítja szembe a rettegés és a kíméletlenség alattomos áramlásával, amely egy diktatúrában az élet sajátja. Az epizódszerű fejezetek önmagukban is megállnak, egyikük (Jump címmel ) meg is jelent novellaként a Paris Review-ban. Noha Dragomán meg-megbotlik a dialógusok és a kiskamasz lendület izgatott folyamát érzékeltetni hivatott hosszú, elszabaduló mondatok kezelése közben, a regényt erősen összettartja a szereplők ábrázolásának az ereje és a rengeteg emlékezetes jelenet.

(Library Journal, 2008. február 1.)

*

Dragomán György bemutatkozó regényét nevezhetjük akár a létező fikciós világok legjobbikának is. Egyszerre emlékirat a kommunista elnyomás időszakából és naprakész hozzájárulás a világirodalomhoz: a rácsodálkozás és a gúny gyermeki kombinációja jelenleg divatban van szerte a világon. Földrajzilag egészen távoli írók, mint Murakami Haruki, Jenny Erpenbeck és César Aira folyamodtak a gyermekszerű hanghoz a baljós terepen való eligazodásban, változó mértékű sikerrel. Mindig fennáll a kockázata annak, hogy az, aminek borzalmasnak kellene lennie , egyszerűen csak értékes lesz, a tündérmese egy fajtája, amely esetlenül viseli a politika bélyegét. Szerzőtársai többségétől eltérően Dragomán azonban olyan gyerekkort ragad meg, amely tündérmese helyett sokkal inkább valóságos gyerekkornak érződik – talán mert ténylegesen átélte.

(Benjamin Lytal: Regény a kommunizmus után. The New York Sun, 2008. április 16.)

*

A regény a maga sodró és ragyogó nyelvfolyamával a tizenegy éves Dzsátá felnőtté válását beszéli el valahol a vasfüggöny mögött, valamikor a glásznoszty előtt. A főhős sok kiskamaszkori traumája egyetemes – mint a zavarba ejtő érzelemhullámok az osztálytárs közelében, akinek olyan “nagylányszaga” van -, míg mások fájdalmasan a diktatúrához kötődnek: apját kényszermunkára hurcolták, a Csernobil felől érkező radioaktív szél belerondít a fociedzésbe. A szerző egyben Beckett-szakértő is, és ez irányú tanulmányairól árulkodik például, ahogy érzelgéstől mentesen, kifejezéstelen tekintettel mered a rendkívüli képtelenségekre.

(Entertainment Weekly, 2008. április 18.)

*

A gyermekkor ártaltalansága és az erőszak kíméletlensége között feszülő ellentét teszi érdekessé a regényt.

A fehér király lenyűgöző és ijesztő képet tár elénk arról, ahogyan az erőszak össznemzeti filozófiája az élet minden rezdülésében megnyilvánul. Ahogyan nagyban az állam kényszermunkára hurcol mindenkit, köztük Dzsátá apját, aki felemeli a hangját a rendszer ellen, úgy folyamodik kicsiben erőszakhoz az iskola futballedzője, Gica bá, hogy elérje, amit akar. Közli a csapatával, hogy “meccs után mindenkinek szétveri vascsővel a bokáját”, ha nem nyerik meg a soron következő fontos mérkőzést. “(…) meg is mutatta a vascsövet, rávágott vele az egyik palánkra, beszakította a deszkát, azt mondta, a mi csontjaink is így, szilánkosan fognak széttörni, nem lesz ember, aki összerakja”.

A módszer, amelynek segítségével Dzsáta megbirkózik a világgal, a következő: nem gondolni arra, ami fájdalmas. Amikor az anyja sír, úgy tesz, mintha nem ez történne, és játszik tovább. Amikor el kell adnia minden játékát, először gondolatban leltárt készít ugyan, ám amikor elérkezik az idő, hogy összepakolja mindet, gondolkodás vagy habozás nélkül megteszi. Az elbeszélésmód ezt a szelektív emlékezetet tükrözi. Dzsátá minden története részeire bomlik; amikor utal valamire egy korábbi fejezetből, ezt úgy teszi, mintha réges-régen történt volna, miközben az olvasó pontosan tudja, hogy közelmúltbéli eseményől beszél.

Dzsátá körül a társadalom egésze is mintha ugyanígy működne. A nagyapja kerüli a fiával kapcsolatos emlékeket, ezért nem áll szóba a menyével; Dzsátá anyja nem kérdezi meg “felfegyverkezett” fia láttán, hogy hova megy; a fiával töltött utolsó percekben még Dzsátá apja is a tengerről beszélget vele, mielőtt betessékelik a járműbe, amely a kényszermunkatáborba viszi.

A kapcsolatnak ez a hiánya a szereplők által megélt és az olvasó által a regényben látott valóság közt szürreális hatást kelt. Dragomán ügyesen kapcsolja össze a kettőt amikor megmutatja nekünk, mi az, amit Dzsátá nem ért meg és lehetővé teszi a számunkra, hogy megértsük Dzsátát tizenegy éves gyerekként. Látjuk, hogy a körülmények áldozata, hogy ami nevetségesnek tűnik, az valójában nyomasztó, és együttérzünk vele. Dzsátá aprólékosan ábrázolt környezete szívbemarkoló, mert ez az egyetlen világ, amit ismer. Amikor kijelenti, hogy bármit megtenne azért, hogy visszakapja az apját, felismerjük, hogy ami ennek a gyereknek a leghőbb vágya, az valójában maga a hiábavalóság. És ez nagyon mély nyomot hagy az olvasóban.

(Rebecca A. Schuetz: Az erőszak korlátlan uralma. The Harvard Crimson, 2008. április 25.)

*

A független epizódok egységesítő szála a rettegés, amelyet felnagyít a szerző gyermeki, lélekszakadva rohanó, bekezdések nélküli szövege és soha véget nem érőnek tűnő mondatai.

Az egyik hátborzongató jelenetet a szerző mintha csak a A legyek ura és a Mad Max elemeiből rakta volna össze. Eldöntendő a vitát, hogy melyik kölyökcsapat jogosult használni a közeli focipályát, az egyik és a “másik utcaiak” fúvócsöveket készítenek PVC-csövekből, buzogányokat kézisúlyzókból, vértet kartonból meg alufóliából, és csatába indulnak egy tágas búzamezőn. Az arcukat elégetett parafadugó hamujával festik feketére, és kíméletlenül küzdenek, a vérontástól sem riadnak vissza. A “háborúnak” csak az vet véget, hogy amikor a “másik utcaiak” felgyújtják a mezőt, a földet művelő “kollektívesek” beavatkoznak.

(Alexander Cuadros: A fehér király – brutális bohózat. The San Francisco Chronicle, 2008. május 2.)

*

A felnőttek világának képmutatása és brutalitása határozza meg Dragomán György A fehér király című regényét, amelyet Paul Olchváry fordított remekül magyarrról angolra. A mű a szerzőnek az 1980-as évek Romániájában szerzett élményeit szűri át a tizenegy éves Dzsátá hangján, aki ugyanolyan magával ragadó narrátor, mint Huckleberry Finn.

A vágtató elbeszélésmód az olvasó kimerülését kockáztatja, de erre soha nem kerül sor, Dzsátá ugyanis végtelenül megnyerő és meggyőző. Dragomán azzal menti meg őt a szentté avatástól, hogy mulatságosan ismerteti hibáit.

Dragomán új részleteket talál az önkényuralomban töltött élet nehézségeinek és félelmeinek ábrázolására – ilyenek a sorban állók az élelmiszerért, a hazafias filmek, a titokzatos eltűnések. Dzsátá története azonban meghaladja a politikumot. A vészjósló nyitóképtől a szívbemarkoló utolsóig A fehér király mindvégig nagyszerű, ugyanolyan magabiztos bemutatkozó regény, mint a Zabhegyező volt.

(Jack Brimm: A fehér király. The Tennessean, 2008. május 4.)

*

A diktatúrákban élő gyerekekről olvasható irodalom amilyen felkavaró, ugyanolyan felbecsülhetetlen értékű. Minden egyes új könyv kapcsán elismerésünkbe rettenet vegyül, hogy mi mindent élt át az alkotó. Hányan értettük meg végre a Sierra Leone-i polgárháború kegyetlenségét Ishmael Beah elviselhettelen megpróbáltatásainak olvastán A Long Way Gone (Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok) című művében? Tavaly a líbiai Hisham Matar tárt elénk dermesztő képet arról, hogy mit jelent egy gyerek életében a politikai rémuralom. In the Country of Men című, egy kilencéves kisfiúról szóló önéletrajzi művében egy család küzdelmeit ábrázolja Kadhafi ezredes rezsimjében.

Ennek a szívszorító vonulatnak a legutóbbi darabja a harmincnégy éves romániai magyar írótól, Dragomán Györgytől származik. A több mint húsz országban megjelent A fehér király egymáshoz kapcsolódó novellák gyűjteménye, amelyet a szerző 1980-as évekbéli élményei ihlettek. A narrátor, a tizenegy éves Dzsátá mozgékony és érzékeny fiú, aki olyan világban él, amelyet mintha közösen tervezett volna Sztálin és Roald Dahl. Dragomán egy sóvárgó gyerekkort ábrázol a pajkos kölykök játékaival és csínyeivel, de Ceau?escu rendőrállamának sötét napjaiban a légkör annyira mérgezett, fizikailag és lelkileg egyaránt, hogy a fiúk kieszelt veszélyeire folyamatosan a halál árnyéka vetül.

Dragomán enged magának némi teret a kísérletezésre a tónussal és a stílusssal, így születik például néhány furcsán mulatságos epizód és egy szürreális találkozás az ijesztően eltorzult külsejű emberrel, aki több száz énekesmadarat gondoz nyirkos “kalibájában”. A legmegrendítőbb fejezetek közé tartoznak azok, amelyekben Dzsátá találkozik idős nagyapjával, a kitüntetett politikussal, akit nyugdíjba kényszerítettek fia letartóztatása miatt. A nagypapa igyekszik ugyan nem venni tudomást erről a nyilvános megszégyenítésről és látszólag megőrizni méltóságát, ám közben egyértelműen az alkoholistává válás útján halad, és esetlen próbálkozásai, hogy megközelítse egyetlen unokáját, teli vannak kimondatlan bűntudattal. Az utolsónak bizonyuló találkozásukkor felviszi az unokáját a kedvenc kilátóhelyére, ahol kiszállnak a furgonból és letepelednek. “(…) azt mondta, higgyem el, hogy ez a legszebb város az egész világon, még így, borús időben is gyönyörű, igen, ez a legszebb város a világon, de nekem azt tanácsolja, hogy ha megtehetem, azonnal menjek el innen, menjek el, és ne jöjjek vissza soha többet, de ne csak a városból, hanem az országból is, menjek el, hagyjam el a hazámat. Elhallgatott, kiitta az utolsó korty sört is az üvegből, aztán hirtelen elhajította az üveget, egyenesen a város felé (…).”

A fiatal Dzsátá nem mindig érti a jelentőségét mindannak, aminek tanúja, de ezeknek a rémisztő és furcsán mulatságos történeteknek az egyszerű, eleven hangja segítségével mi igen.

(Ron Charles: Kegyetlen és szokatlan büntetés. The Washington Post, 2008. május 11.)

*

Történelem és utópia című művében Emil Cioran, a román filozófus azon elmélkedik, hogy vajon az utópiát vagy az apokalipszist könnyebb megteremteni. Az utópia és hiányosságai, ami oly fontos a kelet-európai írók számára, Dragomán György komoran szépséges regénye számára is fontos. A totalitárius társadalom életét kíméletlenül ábrázoló regény egyszerre brutális és megnyerően gyöngéd. Dragomán válasza Cioran kérdésére: az utópia megteremti a maga poklát.

A Budapesten élő és magyar nyelven alkotó Dragomán prózája sziporkázó és akrobatikus, kanyargó mondatai Dzsátá minden egyes gondolatával új irányt vesznek. A hagyományos központozást figyelmen kívül hagyó nyelvezet egyfajta vánszorgó szertelenség érzetét kelti – részint kimerültség, részint tomboló mámor -, ami tökéletesen kifejezi a fiú hangulatát. A harmincnégy éves Dragomán új nézőpont szerint beszéli el a kelet-európai tapasztalatot. Tizenéves korában, a berlini fal leomlásakor hagyta maga mögött a gyerekkort, és vált szabad felnőtté.

A regény egyik jelenetében a nagypapa felviszi Dzsátát egy kilátóhoz, és arra kéri őt, hogy “jól nézzem meg, úgy, mintha most látnám életemben először, először, vagy pedig utoljára”. Azt mondja neki, “ne azt nézzem, hogy mi hol van, hanem az egészet próbáljam nézni, egyben az egészet, úgy, mintha egy festményt néznék, vagy egy szép lányt, próbáljak egyszerre látni mindent, nem könnyű, de ha sikerül, akkor utána másképp fogom látni a világot”. Ez történik mindenkivel, aki elolvassa A fehér királyt.

(Danielle Trussoni: Radioaktív fű. The New York Times, 2008. június 29.)

Válogatta és fordította Puszta Dóra