Az írás eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

Mire a forgatócsoportot végre beengedték a menekülttáborba, a férfi, aki miatt jöttek, már nyolcadik hete nem evett, csupán vizet volt hajlandó magához venni, annyira legyengült, hogy alig tudta felemelni a poharat, két kézzel fogta, a műanyag pohár vacogó ütemű apró koccanásokkal ütődött a fogának, alig bírta tartani, de segítséget nem volt hajlandó elfogadni, a menekülttábor lelkésze kétszer is megpróbálta, a férfi mind a kétszer kiütötte a poharat a kezéből.
A határőrök egy textilszállító kamionban találtak rá, gond nélkül kiszűrte a hőérzékelő, ezen kívül egyebet nem lehetett tudni róla, ujjlenyomatai nem szerepeltek a rendszerben, a kiegészítő biometriai azonosítási kísérletek sem vezettek eredményre, sem a talplenyomat, sem a füllenyomat, sem az íriszvizsgálat. Még azt sem sikerült kideríteni, hogy mi a nemzetisége vagy anyanyelve, vagy egyáltalán milyen nyelven ért, a második héten beszíjazták a nyelvazonosítóba, tűrte, nem ellenkezett, a számítógép képernyőjén a virtuálisan generált női arc aztán hét órán keresztül mesélte neki különböző nyelveken a vicceket, de az emigrációs adatbázisban található több mint ezerötszáz nyelv és dialektus egyike sem eredményezett értékelhető pupillareakciót vagy pulzusszám-változást.
A negyedik héten a táborparancsnok, a vezető pszichológus és a lelkész együtt próbáltak beszélni vele, a táborparancsnok azt ígérte, hogy személyesen fog közbenjárni a menekültstátusz kedvező elbírálása érdekében, csak kezdjen már végre enni, és töltse ki a szükséges formanyomtatványokat. A férfi nem reagált, ekkor nyomatékosan közölték vele, hogy ha továbbra sem hajlandó élelmet venni magához, kénytelenek lesznek erőszakkal táplálni. Amikor elé tették a tollat és a nyilatkozatot, hogy saját érdekében beleegyezik a kezelésbe, akkor sem csinált semmit, erre megmondták neki, hogy ebben az esetben magatehetetlennek fogják nyilvánítani, a parancsnok pedig a laptopján megmutatott neki egy éhségsztrájkoló kényszertáplálásáról készült rövid felvételt, a végén intett, hogy nyissák ki az ajtót, a szomszéd teremben ott volt az etetőgép, a táplálékbelövő gyomorszonda ízelt fémcsöve hidegen csillogott, a látványtól még a pszichológus is megborzongott, a férfi akkor maga elé húzta az űrlapot, megfordította, és rajzolni kezdett az alján az üres féloldalra, ahogy végzett, a pszichológus elé tolta a lapot, az ránézett a papírra, mosolyogni próbált, a táborparancsnok is a lapra nézett, úgy kérdezte, hogy mi az, a Pitagorasz-tétel levezetése, mondta a pszichológus, a táborparancsnok kérdezte, hogy mit akar ezzel, a pszichológus meg mondta, hogy nyilván azt akarja demonstrálni, hogy birtokában van elmebeli képességeinek, és ő a maga részéről kénytelen elfogadni ezt a bizonyítékot, ezek után természetesen nem engedélyezheti a kezelést.
A média az ötödik héten szerzett tudomást az ügyről, valamelyik őrtől kaphatták a tippet, mert mindent pontosan tudtak, de így is majdnem három hétig tartott, mire sikerült megszerezniük a forgatási engedélyt, a táborparancsnok egészségügyi okokra hivatkozva az utolsó pillanatig ellenkezett, végül aztán egyenesen Brüsszelből szereztek hozzájárulást, hozták a saját lelkészüket, orvosukat és pszichológusukat, felállították a kamerákat és reflektorokat, kitették a terem közepére a széket, aztán az ápolók behozták és leültették a férfit, a narancssárga tábori papírruhából akkor már csak a legkisebb szabványos méret maradt meg rajta, ülni is szinte alig bírt már.
A vezető riporter szembefordult a kamerával, intett, hogy mehet, elmondta a felkonfot, odafordult a férfihez, odadugta az orra elé a mikrofont, kérdezett tőle valamit, a férfi nem válaszolt, aztán a következő kérdésére sem, egyik kérdésére sem, a riporter már izzadt, csapzott hajjal, dühösen állt a kamera előtt, úgy kérdezte újra és újra, milyen politikai indítékai vannak, mit szeretne elérni, beszéljen, mondjon már valamit, de a férfi egyre csak hallgatott, vezető riporter akkor már kiabált, legalább azt mondja meg, hogy mit akar elérni ezzel a makacs éhezéssel, értse meg, mindjárt kikapcsolják a kamerát és elmennek, ez az utolsó lehetősége, hogy elmondja, méghozzá a legszélesebb nyilvánosságnak, úgyhogy, ha egyáltalán el akarja mondani, mondja el, mondja el, hogy mit akar, mi ellen tiltakozik, egy-kettő-három, tessék, mi ellen tiltakozik, mi? mi ellen? az élet ellen? mi? az élet ellen?
A férfi akkor lassan felállt, fújtatott az erőfeszítéstől, egy fél perc is eltelt, mire felemelte a fejét és belenézett a kamerába, az operatőr az arcára közelített, csend volt, csak a reflektorok búgása hallatszott, és akkor a férfi végre suttogva mondott valamit, hogy mit, azt nem lehetett érteni, de ahogy lehajtotta a fejét a végén, azt akár bólintásnak is lehetett tekinteni.