Az írás a Mozgó Világ 2002 júliusi számában jelent meg.

Dragomán György regényének szereplői, amikor találkoznak egymással, hamarosan ütlegelni kezdik egymást, s ebben a tekintetben mindegy, nő-e a szereplő vagy férfi, munkavezető vagy sofőr, helyi hatalmasság vagy társadalmi senki. A fizikai erőszak szinte egyetlen kommunikációs eszközük: bár egy-egy pillanatra felsejlik a másik testi közlésmódnak, az erotikus érintkezésnek a lehetősége vagy legalábbis ígérete, a szereplők a bántás és – végső formájában – az ölés révén közlik egymással, hogy mit is akarnak egymástól. Hogy mit is akarnak egymástól, ez egyébként homályban marad, az olvasó ugyanúgy küszködik a szereplők indítékaival és a történtek értelmével, mint a regény főhőse, aki idegenként, messziről érkezik a helyszínre, s alig néhány napos ottléte során a többiekkel érintkezve szúrt és vágott sebek, csontrepedések, zúzódások és horzsolások tömegét szerzi be, mégpedig olyan mennyiségben, hogy normális körülmények között ember nemigen élné túl.
Ám a körülmények ezen a tájon szemmel láthatólag nem normális körülmények, mint ahogy az is bizonytalan, azaz normális módon eldönthetetlen, hogy mi is ez a táj, hol is vagyunk voltaképpen. Olvasóként persze először normalizálni próbálunk mindent: igen, kisvárosba érkezik a főhős, vonaton, kalauzzal, a városban házak, a főtéren lovasszobor, gépkocsi is akad, kórház, orvos is van, a városon kívül, az erdőben építkezés folyik, az emberek élnek és dolgoznak. De nem boldogulunk. A vasúti kalauz erőszakkal el akarja venni a főhős karóráját, mondván, hogy ahová megy, ott már nem lesz rá szüksége; a városban (tanácselnök, polgármester, stb. helyett) kormányzó uralkodik, aki viszont teljesen kormányzóiatlanul viselkedik; az erdőben folyó munkálatokat nem bérmunkások és alkalmazottak, hanem „önkéntesek” végzik, de hogy miféle önkéntesek és mire jelentkeztek önként, sohasem derül ki. Talányos értelmű tárgyi motívumok térnek vissza minduntalan, s mindegyiknek a maga külön története is lepereg a cselekmény folyamán: orvul elejtett vad teteme az erdőben, tőle nem messze egy kiásott holttest, puska, amely többször is tulajdonost cserél, mielőtt végzetes követkeménnyel elsülne, egy vívómaszk és egy papírálarc, s szögesdrót mindenfelé: kötél helyett összekötözött csuklókon, úton keresztbe húzva merényleti céllal, kifőzött őzkoponya köré tekerve.
Ugyanígy járunk, ha a politikai földrajz bizonyosságát, a helyszín és a szereplők nemzetiségi hovatartozását keressük: a két női szereplő neve Sára, illetve Léna, a kormányzó testvére a magyar Német vezetéknevet viseli, a munkavezető neve Ghiárfás, amely magyar név, bár itt a romános kiejtést utánzó román-magyar keverék-ortográfiával jelenik meg, a sofőrt mindenki Bebének szólítja (ez románul annyit tesz, hogy „öcsi”), az orvos apjának a kutyáját pedig Lupunak (román neve is mutatja, hogy farkaskutya), a főhős viszont Fábián, azaz bármiféle náció lehet, egyébként pedig mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli (hogy milyet, az nem derül ki). Azaz, ha vagyunk valahol egyáltalán, a kelet-európai peremvidéken vagyunk, talán Erdélyben, talán máshol, az általános lerobbantság reáliái azonosítják annyira-amennyire számunkra a helyet, halkonzerv, keksz, zúgpálinka és gyári rum, rozsdás, használaton kívül helyezett vagy használhatatlanná vált dolgok, dróttalan, kidőlt villanypóznák, víz alá került híd, romok és hasonlók.

De persze seholse vagyunk. A regény tájai mutatnak némi hasonlóságot régiónk világával, de ez a hasonlóság csalóka, a helyszín semmiféle ismert, létező és megélhető vidékkel nem áll ábrázolási viszonyban, az alkalmi ismerősség is az elénk táruló világ lidérces idegenségét és szorongató másságát erősíti. A szereplők, az ábrázolt személyek egyéniségére, tetteik indokaira, magatartásuk értelmére vonatkozó szokványos kérdéseinkre sem kapunk választ, ha érteni próbáljuk őket, látványos cáfolatban részesülnek a mindennapi tapasztalatból leszűrt valószínűségi várakozasaink. Múltjuk nincs, s történetük sincs igazán; gyilkos-öngyilkos akaratukat többnyire valami sérelem, rajtuk esett vagy általuk ejtett lelki-testi seb hajtja bosszúra. Önmagukban mintha nem is léteznének. Párba rendeződnek: csupán annyiban vannak, amennyiben a lebírni vagy megölni vágyott Másik létezik számukra, s viszont.
Ilyen pár, ilyen Doppelgänger-kettős a két főszereplőé: Fábiáné és a kormányzóé is. Fábián paranccsal a zsebében érkezik meg a városba, a lepecsételt boríték tartalmát viszont csakis a kormányzó ismeri. Ő jelöli meg, mi lesz Fábián dolga: pusztítania kell majd, elsősorban az erdőben folyó építkezésen kell mindent megsemmisítenie. Kettejük szerepe innentől fogva egyszerre ellentétes, egyszerre azonos. Fábián a pusztítás ágense, tehát – gondolnánk – a kormányzó (valószínűtlenül kövér és falánk ember) az élet ügyvivője. De rosszul gondoljuk. Sára – a kormányzó lánya – szerint ennek éppen az ellenkezője az igaz, mivel apja valójában „a halál angyala”, aki „csak gyilkolni tud, csak ölni, csak pusztítani”. Fábián viszont életeket ment meg, Sárát az öngyilkosságtól, Lénát Német gyilkos fogságából. Igaz, halállal és erőszakkal kezdi, kiás egy holttestet az erdőben és leüti az egyik önkéntes fiát, aki harmadnapra meg is hal a kórházban. A kormányzó viszont – ezúttal az élet követeként – feltámasztja a fiút.

S ugyanez a viszonyuk – teljes ellentét, teljes azonosság és kölcsönös felcserélhetőség – a legáltalánosabb szinten is. A titkos parancs a jelek szerint a kormányzóhoz intézett öngyilkossági felszólítás volt, s ehhez a felszólításhoz mellékelték az öngyilkosság eszközéül Fábiánt. A cselekmény ennek megfelelően a kormányzó manipulációja, amelynek célja, hogy Fábián eljusson arra a pontra, ahonnan nincs tovább, ahol végeznie kell a kormányzóval. Fábián el is jut erre a pontra, agyonlövi a kormányzót (a tőle kapott puskával). Evvel viszont mindent megsemmisít, hiszen – amint ezt a kormányzó néhány másodperccel a halála előtt kijelenti – ha ő meghal, vele pusztul a világ is, neki élnie kell, mert ő hordja a hátán az egész világot. Megsemmisít mindent és önmagát is: miközben a kormányzó halála után az önkéntesek Ghiárfás vezetésével elindulnak a város ellen, mégpedig a Fábián vonatán érkezett géppisztolyokkal felfegyverkezve, Fábián menekül, s mielőtt ráhajtana a terepjáróval a víz alá került hídra, hogy átkeljen a folyón, a regény utolsó mondatában ezt mondja Lénának: – Már nem élünk, halottak vagyunk mind a ketten.
Mindez olyasmi, amivel hétköznapi logikánk nemigen tud mit kezdeni és amivel szemben életismeretünk tehetetlennek bizonyul. Valószínűleg azért, mert ha A pusztítás könyvéhez a kulcsot keressük, másféle ismeretre van szükségünk. Például arra a felismerésre, amelyet a regény lassan-lassan rákényszerít az olvasóra, mégpedig úgy, hogy talányos utalások, normálisan értelmezhetetlen elejtett megjegyzések segítségével mintegy gyanúba keveri magát: talán a halál földjén vagyunk, valamiféle fantazmagórikus túlvilágon, ahol minden és mindenki halott, s az élet pusztán képzelt és illuzórikus dolog, mint ahogy a születés és a feltámadás, de maga a halál is; abban a világban, ahol a szabadulás egyben mindennek az eltörlése is, a halálnál is teljesebb halál.
Fantasztikus allegóriát olvasunk tehát. Fábián, még valahol a történet elején, felnéz az égre, ahol felhőfoszlányokat lát, megszokott dolgokat, amelyek „önmagukon kívül nem emlékeztettek semmi másra”. Az olvasó viszont nem engedheti meg magának, hogy a regény világát ilyen magátólértetődő ügyként kezelje, ugyanis ha így tesz, érthetetlenként és érthetetlenre olvassa a regényt. Nem tehet mást, rá kell kényszerítenie a regényben megjelenő embereket és tárgyakat, cselekedeteket és eseményeket arra, hogy önmagukon kívül valami másra is emlékeztessék őt, hogy valami fogalmilag is megragadható közlendő hordozóinak nyilvánuljanak.

Ám ez a fantasztikus allegória legalább annyira ellenáll is ennek a kényszernek, mint amennyire kihívja maga ellen (vagy a maga érdekében) ezt a kényszert: a kulcs nehezen fordul a zárban, ha fordul egyáltalán, a regény árulkodik, de meg is őrzi titkait. Születés és pusztulás, szabadság és eleve elrendelés, a lét jövőre nyitottsága vagy reménytelen körbenforgása; –ilyen „nagy kérdések” körüli fogalmi kutakodásra kényszeríti a könyv az olvasóit, miközben jótékonyan megtagadja tőlük az egyértelműség és bizonyosság hamis feloldozását. Fantasztikumát is izgalmasan és megintcsak talányosan ellensúlyozza az előadás és a megjelenítés hallatlanul erőteljes érzéki realizmusa: Fábián három napját – ennyi a regény ideje – percről-percre, óráról-órára, egyben mozdulatról-mozdulatra és gondolatról-gondolatra követhetjük (számítástechnikai szaknyelvből vett metafórával: a könyv „real-time” üzemmódban működik), s ennek során mintegy Fábián testével érzékelünk, mégpedig rendkívüli intenzitással, mindent, bőrünkön érezzük a késszúrás fájdalmát ugyanúgy, mint a mészpor kaparós ízét a szánkban. Ez a fantasztikus nincs-világ szinte valószínűtlen érzéki súllyal, kínnal és fájdalommal van, a nemlét nyomasztóan létezik a regényben: A pusztítás könyve így lesz – címével paradox ellentében – világteremtéssé, pontosabban – a szó esztétikai-filozófiai értelmében is – másvilágteremtéssé.
Gondolom, ezen a ponton kell megejteni a szokásos társkeresési manővert: kiktől tanult, kire hasonlít a szerző, különösen, ha első regényről szól a kritika. Nos, A pusztítás könyve meglehetősen előkelő rokonsággal dicsekedhet. Módszere Kafka enigmatikus allegóriáira, túlvilág-fantasztikumának érzéki realizmusa Beckettre (talán még leginkább a Malone meghal-ra a Trilógiából) emlékeztetheti az olvasót, akinek maibb párhuzamok (például Thomas Bernhard vagy Bodor Ádám) mellett Karinthy Kötéltánca, fantasztikumnak és filozófikumnak ez a talányos ötvözete is eszébe ötlik, sőt – ha nagyon olvasott a szóban forgó olvasó – még az ír Flann O’Brien túlvilágon játszódó fantasztikus-bölcseleti regénye, A harmadik rendőr is, amely 1940-ben íródott, de – stílszerűen – csupán szerzője halála után jelent meg, 1967-ben.

Mindezek persze nem többek kétes hasznú útjelzőknél, s felemlegetésük gyaníthatólag többet árt, mint használ A pusztítás könyvének. Szerzője, Dragomán György huszonyolc éves anglista doktorandusz és műfordító most, miután az elmúlt három-négy hónapban megjelentetett fél tucat kitűnő novellát, első regényével áll ki olvasói elé. A fentiekből, gondolom, kiviláglik, mi a véleményem a szerzőről és a könyvről, de a biztonság kedvéért ideírom: A pusztítás könyve szerzője igazi írói tehetség, első regénye pedig nagy figyelmet igénylő és érdemlő jó regény, s nemcsak az elsőregényes kategóriában, hanem az összes másikban is.

Dragomán György: A pusztítás könyve. Budapest, 2002, Balassi Könyvkiadó. 1600 forint.