Az Élet és Irodalom A fehér király angol kritikáit szemlézte

Dragomán György: The White King. Angolra fordította Paul Olchváry. Doubleday, 2008. 320 oldal. 14.99 Ł.

Dragomán ebben a brutális, töredékes regényben az egykori szovjet tömbben töltött gyerekkori élményeire támaszkodik. Dzsátá rémületes gondolatvilágát dísztelen, bekezdéseken át kanyargó mondatokkal ábrázolja, amelyekből felépül a mű egyszerre magával ragadó és taszító totalitárius világa.

(Publishers Weekly, 2007. december 17.)

*

A fejezetek csaknem mindegyike önálló novellaként is megállná a helyét, és a sors fintora, bár annyira azért mégsem meglepő, hogy a kommunista rendszer egyik legeszesebb elemzője viszonylag keveset élt meg belőle (a tudás és a távolság jó rálátást kínál). Dragomán azt követően kapott szerződést az angol nyelvű kiadásra, hogy az ugrás című fejezetet közölte a Paris Review. A csákány című fejezet, amelyben a gyerekeket arra kényszeríti két munkás, hogy ássák fel helyettük a terepet, a diktatúra tökéletes modellje: félelem, erő, hazugság, megosztottság és hízelgés elegye. A szelep címet viselő fejezet egy lövészversenyről szól, és minden eddigi olvasmányélményemnél jobban érzékelteti a Ceau?escu-rezsim tébolyát.

Meglepő módon a hangvétel javarészt humoros. A közép-európai abszurditást kétségkívül Jaroslav Haąek szabadalmaztatta, de még ő sem múlhatta volna fölül a világvége című fejezetet. Ebben a részben Dzsátát és futballkapus társát arra figyelmezteti egy katonatiszt, hogy baleset történt egy atomerőműben a Szovjetunióban, ezért “ő azt tanácsolja nekünk, kapusoknak, hogy ne vetődjünk, és kerüljük a kapcsolatot a labdával, mert az összeszedi a rádióaktivitást a fűből”.

(Tibor Fischer: Világvégi történetek a tébolyról. Guardian, 2007. december 22.)

*

A magyar szerző műve egy rendhagyó történet a felnőtté válásról. Dragomán György regénye epizodikus, a jobbára külön álló fejezetek sok mindent megoldatlanul hagynak, az alaphangulatot azonban – ami felvillanyozó, vészjósló, zaklatott – mindvégig mesterien őrzi. Miközben Dzsátá az apjáról érkező híreket várja, a napjait focizással, háborúsdival vagy aranykereséssel tölti. Erőszak jellemzi a hétköznapjait: egy érkező banánszállítmány lázadást idéz elő, miközben fellobban egy nyugtalanító iskolai szerelem; az iskolai versenyek a Haza Védelme jegyében zajlanak, és a gyerekes ellenségeskedés végzetessé fajul. Még a nagyapa, a volt párttitkár is gonosz módon Dzsátá anyját hibáztatja a családot ért szerencsétlenségért. A hézagosan, egy gyerek szemével láttatott diktatórikus rendszer megjelenítése minél hiányosabb, annál felkavaróbb.

(Stephanie Cross: A fehér király, The Mail on Sunday, 2007. december 30.)

*

A magyar Dragomán György bemutatkozó regénye, ez az eleven gyerekkor-portré az önkényuralmi Kelet-Európában családi fényképsorozatra emlékeztet, amelyben a szokványos hétköznapokat elképesztő erőszak járja át.

Dzsátá zihálva és kérlelhetelenül mondja a magáét, egyfajta gyorsfőző edény lélektani megfelelőjeként, és a képek, amelyeket elénk tár, sokszor vakítóak és különösek: verekedés a lángoló búzamezőn, lefejezett, véres galamb, kitömött állatok a nagykövet házának egyik szobájában.

Dragomán nem bocsátkozik magyarázó részletekbe – csupán Dzsátá klausztrofóbiás, kizárólagos nézőpontját kapjuk -, ám ahogy a történet halad, ellenállhatatlan lendületre tesz szert, és a regény központi motívuma egy túlságosan is valóságos rémálom erejével válik egyre élesebbé.

(Claire Allfree: A fehér király. Metro, 2008. január 3.)

*

A regény felöleli Dzsátá életének csaknem két évét apja eltűnését követően; azt a két évet, amely idő alatt a gyerekek majdnem olyan kegyetlenek lesznek egymással (A legyek urát idéző tanulsággal), mint amilyen kegyetlenek velük tanáraik, edzőjük és más, hatalommal rendelkező felnőttek a környezetükben. Az egyik jelenetben radioaktív pályán fociznak, egy másikban háborúsdit járszanak, amely kis híján igazi háborúkhoz hasonlóan igazi áldozatokat szed. Felbukkan továbbá a rejtélyes Csákány, akinek az arca a felismerhetetlenségig eltorzult, és aki látszólag titokzatos erővel rendelkezik. Vajon ő Dzsátá apja? Vagy tud valamit Dzsátá apjának sorsáról? Az akasztófahumor és a lopakodó tragédia kettőse határozza meg ezt az erőteljesen felkavaró regényt.

(Kirkus Review, 2008. január 15.)

*

Ez megrendítő lebilincselő, szépen angolra fordított regény – a magyar Dragomán György első angol nyelven megjelenő regénye, amely Magyarországon elnyerte a Márai Sándor-díjat – egy meg nem nevezett önkényuralmi, kommunista rendszerben játszódik, amelyhez a 1980-as évek nacionalista, sztálinista, szegénység sújtotta Romániája, Dragomán gyerekkorának helyszíne szolgált mintául.

Dzsátá hangja tisztán és közelről szól: érzed, ahogy a szemedbe néz, miközben beszél. Bátor, lendületes és figyelmes, helyenként korát meghazudtoló bölcsességről tesz tanúbizonyságot, ugyanakkor természetesen önző vágy és csillapíthatatlan kiváncsiság is vezérli.

A cím egy állami tisztviselő lakásán zajló sakkjátszámából származik, amikor is Dzsátá csal, és ellopja az elefántcsontból készült figurát, hogy majd a katonái vezére legyen a háborús játékban. Sportszerűtlen, meglehet, ám jelképes diadalnak tekinthető: a kommunizmus harci játéka durván megszakad, és győzedelmeskedik az anarchista képzelőerő. Gyerekként lázadó társához, Huck Finnhez hasonlóan Dzsátá is szabadulóművész, aki nem hagyja, hogy “megzabolázzák”.

(Tom Gatti: A fehér király. Times Online, 2008. január 18.)

*

Az első és az utolsó fejezet közötti tizenhat, látszólag önálló és javarészt a lineáris történetmeséléstől elszakadó jelenet áll. A szerkezet azt a műveletet sugallja, ahogyan kiválasztunk egy-egy epizódot, az egymáshoz kapcsolódó találkozások csoportját a múltunkból, és organikus egységgel ruházzuk fel. Dragomán módszere jelentősen fokozza regénye hitelességét, mivel hangsúlyozza mondandójának alapvetően szubjektív jellegét.

Dzsátá mondatai gyakran oldalakon keresztül nyúlnak, több rövid mondat követi egymást lihegve a kényszeres felidézés feszült ritmusában. A fordító, Paul Olchváry magával ragadó elevenséggel ültette át őket amerikai angolra. Dragomán György, Samuel Beckett kiváló szakértője, ezt írta a Watt című regényről: “A szöveg betolakodik az olvasó fejébe, és arra kényszeríti, hogy úgy gondolkodjon, mint Watt – permutációk sokasága a végtelen kutakodás folyamatában”. Dragomán ezzel egyben saját fantáziadúsan ingerlő, olykor morálisan zavarba ejtő regényét is jellemezte.

(Paul Binding: A kegyetlenség láncolata. The Times Literary Supplement, 2008. január 18.)

*

A Magyarországon 2005-ben kiadott, nagy sikerű és három irodalmi díjat is elnyerő második Dragomán-regény a szerző első angolul megjelenő regénye azt követően, hogy a Paris Review közölte a mű egyik fejezetét. A mű komoran szórakoztató vizsgálódás a gyerekkor ártatlansága és az önkényuralmi rendszer között feszülő ellentétről.

Önálló történetként működő rövid fejezetekből épül fel a regény, amelynek állandó témája Dzsátá hiányzó apjának rejtélye és tragédiája. A könyv szívbemarkoló varázsereje abban rejlik, hogy bármilyen élvezetesek, sőt akár szórakoztatóak a fiúk kalandjai a felszínen, (…) folyamatosan tisztában vagyunk vele, hogy az ártatlanság nem élheti túl a rendszert, a történet nem fog vidáman végződni.

Dragomán maga is fordított James Joyce-, Ian McEwan- és Irvine Welsh-műveket, és saját regénye fordítójával is szorosan együttműködött, így egy-két disszonáns amerikanizmustól eltekintve, a stílus – amely általában egyszerű, helyenként sodró, tudatfolyam jellegű narráció – hű az eredetihez. Dzsátá meggyőző és erős hangon beszél, A fehér király pedig megrendítő bepillantást enged Európa történetének egyik bizarr, tragikus szakaszába.

(James Porteous: Kegyetlen gyerekkor. The Glasgow Herald, 2008. január 26.)

*

Dzsátá hosszú, laza mondatokban meséli a történetét, amely mondatok tovább örvénylenek szédelegve azt követően is, hogy már azt hinnénk, véget érnek. Az elveszített apa ismerős témáján kívül cselekményről nem igazán beszélhetünk. Az olvasónak nem kell információt cipelnie magával, rövid összegzést kap minden egyes önálló fejezetben, mintha a szerző attól tartana, hogy a könyv egyébként széthullik, és a darabjainak önmagukban kellene megállniuk.

Dzsátá jó néhányszor kutyaszorítóba kerül, de végül mindig megússza. Töredezettség és valószerűtlenség a meghatározó benyomásunk, az események inkább az egyes történetek közvetlen érdekeit szolgálják, mintsem egy tágabb narratívát táplálnának.

De micsoda történetek! Merő akadékoskodás a formát panaszolni, amikor ennyi intenzív élmény a kínálat. A könyv briliáns központi fejezetében Dzsátá vérszomjas iskolai ellenfelekkel csatázik a lángoló búzaföldön, miközben a helyi tsz-tagok kombájnokkal veszik őket üldözőbe.

Ehhez hasonló emlékezetes képek sorakoznak ebben a megrendítő és mély érzelmű könyvben, lángra lobbantva a képzelőerőt még jóval az után is, hogy a lapozásnak vége.

(Charles Fernyhough: Gyerekkor a keleti tömbben. Sunday Telegraph, 2008. január 27.)

*

A legrémesebb diktátorok a tanárok, akik büntetéseket szabnak ki a szófogadatlan tanulókra, nagyvonalúan megfeledkezve a serdülőkor zavaros érzéseiről. A bántalmazott fiúk válaszképpen maguk is bántalmazóvá válnak. Dzsátá és társai – Feri, Janika, Nagyprodán, Máriusz – apró bürokraták, eszményi újoncok a titkosrendőrség vagy az egypártrendszer számára.

Alig van jóindulatú alak a regényben. Dzsátá gyerekkori világában a gyengédség csak futólag mutatkozik: az apa a történet legmegrendítőbb jelenetében bukkan fel, és nyomban el is tűnik. Ezt a dermesztő regényt a fordító Paul Olchváry gördülékeny olvasmánnyá tette, leszámítva néhány disszonáns amerikanizmust. Dragomán György műve rendkívül lenyűgöző bemutatkozás.

(PaulBailey: A fehér király – egy fiúról, a brutalitásról és a bürokráciáról. The Independent, 2008. február 1.)

*

A magyar író második regényének mondatai olykor több bekezdésnyi hosszúságúak: tekeregnek, zaklatottak, részletektől duzzadnak.

A Márai Sándor-díjas regény novellaszerű epizódokra tagolódik. Mindegyik Dzsátá küzdelmét ábrázolja, amint gyerekkori játékai révén igyekszik megérteni a felnőttek életét.

Az egyszerre elbűvölő és felkavaró regény a vasfüggöny mögötti politikai és érzelmi cenzúráról suttog, de nem mondja ki hangosan.

(Emily Stokes: A fehér király. The Financial Times, 2008. február 2.)

*

A kommunizmus kísértete járja be a többszörösen díjazott magyar író dermesztő elbeszélés-regényét.

A fehér király a fásultság és az igazságtalanság meghatározó tónusának ellenére az emberiesség szilánkjait is kínálja felüdülésképpen a szereplőknek és az olvasónak. Dzsátá élményei közé olykor felemelő pillanatok ékelődnek, határozottan emlékeztetve arra, hogy az emberek vállára terített komunizmus köpönyege alatt melegség és reménység rejlik.

Noha a gyakran hosszasan tekergő mondatszerkesztés időnként csikorog, az, ahogyan Dragomán Dzsátá szemével láttatja a korszakot, elevenséget kölcsönöz a könyvnek, amely éles ellentétben áll az őt körülvevő kegyetlenséggel.

(James Cleary: A fehér király. Sunday Sun, 2008. február 24.)

*

Ez “különbejáratú” gyerekkor. Dzsátá vágyakozása az apja után – amit az időnként visszafojtott könnyei is elárulnak – adja a regény érzelmi húzóerejét. A fehér király lehetett volna akár novelláskötet is, amelynek hátterében a mindent látó Párt, az áruhiány és az alattomos félelem áll, de Dzsátá csöndes kétségbeesettsége össszetartja a történeteket.

Dragomán György nemcsak ifjú hősének varázsolt élethű hangot, hanem megidézte azt az érzést is, hogy mit jelent egy olyan országban élni, ahol az állambiztonsági szervek figyelik minden mozdulatodat, és bármelyik pillanatban magukkal hurcolhatnak.

Ha a Dzsátával történteknek csak a fele megesett Dragománnal, a szerző örvendezhet, hogy még itt van közöttünk, és mindezt el tudta mesélni nekünk.

(James Smith: A fehér király. www.booktrust.org.uk)

*

Miközben Dzsátá keresztülverekszi magát napjain az iskolában, ahol a tanárok brutálisak és még a sportversenyeket is áthatja a Párt korrupciója, Dzsátá ragaszkodik a reményhez, hogy az apja életben van.

Lazán kapcsolódó gyerekkori epizódokból építkezve Dragomán díjnyertes második (és első angolul megjelenő) regényével a humort, az ártatlanságot, a terrort ötvözve döbbenetes művet alkotott a szabadságról és a romlottságról.

(Tannaz Allaway: A fehér király. Marie Claire)

Válogatta és fordította Puszta Dóra