Forrás: LÁTÓ

Mindkét regény szerzője úgynevezett fiatal író. Sőt, ha akarom, fiatal ember. Grecsó Krisztián tavaly 29 éves volt, Dragomán György 32 éves. Mindkettejüknek ez a második prózakötete, igaz, Grecsónak ez még csak az első regénye, a korábbi prózakötet (Pletykaanyu, 2001) novellákat tartalmazott. Dragomán első regénye A pusztítás könyve volt 2002-ben. Mindkét első mű elnyerte a legjobb első kötetnek járó rangos Bródy Sándor-díjat. Grecsóé 2002-ben, Dragománé 2003-ban.

Grecsó 14 évesen hagyta ott szülőfaluját, a Csongrád megyei Szegvárt, de csak néhány kilométert kellett mindig arrébb mennie, Csongrádra, Békéscsabára, Szegedre. Dragomán 15 évesen hagyta ott szülővárosát, Marosvásárhelyt, és egyből jó messzire, Szombathelyre kellett mennie, hogy végül Budapestre kerüljön. Grecsó Nádasból írta a szakdolgozatát, Dragomán Beckettből írta a PhD értekezését. Grecsó kedvenc magyar írói Móricz és Krúdy, Dragomán kedvenc magyar írója szerintem Bodor Ádám, vagy legalábbis korábban biztos, hogy ő volt, miközben mostani regénye erősen megidézi Nádas Péter Egy családregény vége című művét is. Grecsó hozza prózájában az alföldi falu világát, Dragomán az erdélyi városi világot. Grecsónak a fülszövegen lévő fényképén, melyet Burger Barna készített, a háttérben mintha egy kukoricagóré lenne, Dragománnak a fülön lévő fotóján, melyet Csontó Lajos készített, semleges a háttér. Grecsó egyetlen kiegészítője egy nadrágöv, Dragománé egy szemüveg. Grecsó majdnem mosolyog, és már kopaszodik, Dragomán majdnem kopaszra van nyírva, de nem is készül mosolyogni.

Az Isten hozott (Ih) borítója klasszikusabb, veretesebb, profibb munka (Pintér Józsefé), bár a felhasznált fényképen szereplő mezőgazdasági gépek mintha nem a történet idejéből valók lennének, hanem jóval korábbiak, mintha Bánki Éva Esővárosából maradtak volna ránk. A fehér király (Fk) borítója zaklatottabb, vadabb, izgalmasabb munka (Csontó Lajosé), bár a felhasznált fényképen látható katasztrofikus tűzvész tán inkább illenék Dragomán előző regényéhez, mint ehhez. Sőt, mintha mondjuk Krasznahorkait jobban megidézné, mint Dragománt. [A könyvészeti adatokat a kolofonokból vettem, de megtudtam Dragomán Györgytől, hogy az ő esetében nem stimmelnek: a valóságban a belíveket Csontó Lajos tördelte, a borítót viszont Pintér Tibor tervezte, a fényképet pedig Szabó T. Anna készítette, ellentétben azzal, ahogy a kötetben szerepel.] Mindkét regény nagyjából 300 oldalas, ám a betűtípus és a tördelés sajátosságai miatt a Fk terjedelme több mint egy ívvel több, mint az Ih-é. Az Ih betűtípusa barátságos (Warnock), oldaltükre szokásosnak mondható, a Fk-é rendhagyónak, itt kissé ritkásan vannak a sorok, nagyobb a betűméret, és szokatlanul kövér a betűtípus (Bembo), kicsit olyan, mintha egy kisiskolásoknak való könyvet forgatnánk.

A Fk-nak már az első mondata elárulja, hogy nyelvének alapja nem a magyarországi, hanem a romániai magyar köznyelv lesz: az ébresztőóra csergésével indul a történet. Az első oldalon található pohárszék, jálézár és blokk szavak csak megerősítik az olvasót ebben a felismerésében. Az Ih szóhasználata is karakteres: a juhtúrós sztrapacska, a kurcina és a békanyál, a bodzabokrok jól körülhatárolnak egyfajta természetközeli, vidéki, délkelet-magyarországi miliőt. Ez a regény már az elején pontosan leírja helyszínét: a Csabagyöngye-emléktábla, a Körös folyó, a Tótvárosnak nevezett megyeszékhely egyértelmű utalások. Miként a Kurca patak menti szülőfalu is könnyen megkereshető a térképen. Érdekes, hogy a regény és annak főhőse szempontjából meghatározó települések álnéven szerepelnek itt (Sáraság = Szegvár, Feketeváros = Csongrád, Tótváros = Békéscsaba), míg a távolabbiak rendes nevükön (Orosháza, Szeged, Dunaföldvár, Pest). Ebben a szemérmes eltávolító gesztusban Rakovszky Zsuzsa első regényére, A kígyó árnyékára hasonlít az Ih, ott ugyanis a főhős számára közeli, fontos városok csak németül, a távoliak viszont magyarul is szerepelnek. A Fk szövege nem ad egyértelmű információt arra vonatkozóan, hol játszódik a történet, legalábbis én nem találtam ilyet. Egy romániai, magyarok is lakta város lehet a helyszín, a szereplők közt egyaránt vannak magyarok és románok. Blokkházak, díszágyások, Kálvária, és félő, hogy a moziban „elveszik” vetítés közben a villanyt.

Az Ih történéseinek ideje nagyjából a 70-es, 80-as évek, a legfontosabb előzmény az 1948-as sárasági (szegvári) zsidó vérvád – a falusi zsidó kereskedő, Klein Ede meghurcolása (mintája a valóban létezett Klein Viktor volt, az eset tényleg megtörtént). A kiindulópont a főhős, Gallér Gergely 23. születésnapja, 1990-ben, mikor egy telefont kap otthonról, a falujából, hogy ugyanis végre „hozzáférhető a Klein-napló”. A Fk történéseinek ideje kevésbé pontosan behatárolható, de szintén valamikorra a 70-es, 80-as évekre tehető. A történet időtlenebb, de mindenképp a rendszerváltás előtti. Grecsó felvillantja az új világot is (Távárisi konyec), Dragomán nem. A Fk egy év eseményeit fogja át (az apa elhurcolásától kezdve addig, míg hazaengedik a nagyapa temetésére), az Ih több évtized történéseiben tobzódik. Mindkét regény bizonytalanságban hagyja olvasóját a végén: az ügyben, hogy mi lesz a temetés után az apával és így Dzsátá családjával, illetve, hogy mi lesz Gergellyel és Pannikával, kettejük viszonyával, az ügyben nincs megnyugtatás. Mindkét regény meséje mögött önéletrajzi elemeket sejthetünk, már csak a főhősök és a szerzők életkorának és élettörténetének ismeretében is. Ezért is lehet az, hogy miként Grecsó Krisztián regényének faluját olvasás közben egyértelműen azonosítjuk Szegvárral, úgy Dragomán György regényének városába meg hajlamosak vagyunk Marosvásárhelyt belelátni. Ugyanakkor a két regényszöveg egyetlen eleme sem állítja az önéletrajziságot.

Mindkét regény narrációja egyes szám első személyű, és mindkettőben a főhős mesél, pontosabban emlékezik. A Fk főhősének a nevét is alig tudjuk meg, csak a becenevét ismerjük ugyanis (Dzsátá), és az derül ki még róla, hogy 11 éves. Apját politikai okokból a Duna-deltához viszik munkatáborba, anyjával marad, végül is félárván. Életét, nevelődését meghatározza mindaz, ami azután történik, hogy apját elviszik. Számára – kimondatlanul is – a felnőttek világának működése a legnagyobb titok. Az Ih főhősének nevét pontosan tudjuk (Gallér Gergely), ám ezzel nem elégedhetünk meg, hiszen a végére fölmerül, lehet, hogy Klein Gergely lenne az igazi neve. Számára a származása a legnagyobb titok. Árvának viszont ő teljesen árva, legalábbis mindaddig annak hiszi magát, amíg azt nem kezdi sejteni, hogy az őt 23 évesen is különös szeretettel fogadó Pannika néni lehet az anyja, és Klein Ede lehetett az apja. A két fiú egy-egy különös beavatási történet részese, a két regény nevelődési regényként is értelmezhető. Gergely mániákusan nyomoz Klein Ede után, ebből adódnak a konfliktusai. 1990-ben aztán a születésnapján történik vele az a sorsfordító esemény, melynek nyomán évekkel elkerülése után hazatér szülőfalujába. Miként Gergelyt, Dzsátát is erős élmények érik a születésnapján: anyja gesztenyés alagutat csinál neki, a kedvenc édességét, de a felét odaadja a lakásukba becsengető, vállfákkal és csipeszekkel házaló gyereknek, merthogy az még náluk is sokkal szegényebb.

Az Ih szerkezete a főhős élettörténetének epizódjaira és a falu világának különféle sztorijaira épül, ezek váltakoznak. A betéttörténetek önállóan is megálló, sokszor anekdotikus szövegek, melyekben a falu különös hiedelemvilága, szokásai, misztikus esetei, furcsa, hihetetlenségükben is ismerős figurái jelennek meg. A Fk viszont csupa önállóan is megálló novellából épül fel, és ezek a fejezetek mind hősünk egy-egy kalandját mondják el. Az Ih az árvaságra, az idegenségre, a titokzatosságra, a misztikára koncentrál, a Fk inkább a reménytelen reményre, a nagyon akart túlélésre, és a legsötétebb világban is működő (működtethető) apró vágyakra és örömökre. Ezzel együtt mindkét regény velejéig optimista, egyrészt mivelhogy megszületett, másrészt mivelhogy jó.

A Fk fontos formai trükkje, hogy választott elbeszélésmódja a gyereknyelvre és a gyereklogikára építve úgy képes közel kerülni ábrázolt világának természetéhez, hogy közben azt a világot az arról beszélő gyerek nem is egészen érti, csak él benne, és valamelyest felfogja – mégis a maga egyszerű gondolkodásával átlátja lényegét, és a maga fantáziájával tökéletesen leképezi. Az Ih fontos formai trükkje, hogy a különböző mellékfigurák sorsát felvillantó betéttörténetek szépen erősítik Gergely alaptörténetét, megágyaznak a főhősünk sorsát kibontó nevelődési és nyomozati történetnek. Dragomán elbeszélője szigorúbb. Grecsóé rendetlenebb. Dragomán regényén nem nagyon lehetne sehol sem nevetni, de sírni sem, inkább összeszorított szájjal lehet érteni, tűrni és tudni az életet, az élet legáltalánosabb tűrnivalóit és tudnivalóit, melyeket igazán csak egy gyerek szemével láthatunk jól, egy gyerek szájával tudunk úgymond „hitelesen” elmondani. Ahogy a gyerekek háborúsdit játszanak, abban minden benne van. És ahogy a gyerek leszökik hajnalban, hogy tulipánokat lopjon anyjának, a kedvenc virágát, mert hiszen az apja is ezt a virágot szokta neki hozni, és ugye most ő van az anyjának az apja helyett, na abban is minden benne van. Grecsó regényének néhány részén nagyokat lehet nevetni, sőt, a térdünket csapkodhatjuk, mikor például a Beregi család Pestre megy temetésre. Vagy a szánkat nyalogathatjuk, mikor kacsazsíros kenyeret esznek a diákok a kollégiumban. Vagy borzonghatunk, mikor Hildi szájában felrobban a petárda. Vagy hüledezhetünk, mikor arról értesülünk, hogy Töre tata kisfiának herezacskója, mint apjának is, a combjában van. Dragomán egy figurára, egy hangra, egy sorsra koncentrál, és mindent közvetlenül kapcsolatba hoz ezzel a gyerekhőssel. Grecsó – miközben nála is ifjú hősének sorsa, élete és mániája áll a középpontban – hihetetlenül gazdag világot rajzol meg e figura köré, vele hol összekapcsolódó, hol össze sem nagyon kapcsolódó hősök kalandjainak sokaságából olyan sokszínű tablót fest, hogy alig győzzük követni és élvezni ezt a lenyűgöző kavalkádot.

Dragomán inkább mindent egy lapra tesz fel, Grecsó inkább gyönyörködik a lehetőségek sokféleségében. Dragomán aszketikusabb, puritánabb szerző, Grecsó linkebb és játékosabb. A Fk inkább valahogy protestáns szellemiséget sugall, az Ih inkább katolikusat. Az előbbi regényben inkább kimondatlanul van jelen egyfajta bújtatott transzcendencia, a kelet-európai hatalom és az egyén viszonyrendszeréből, a hatalommal szemben lévők csapdahelyzetéből következő metafizikai dimenzió. A térség politikai abszurdjának néha szinte magától előálló metafizikai dimenziója. Az utóbbi regényben gyakran emlegetik is az Örökkévalót, a két szövetséget, sőt, az ördögöt, és azt a sorscsapást, hogy a két szövetség természetes egymásra épülése megszakadt. Mégsem állítanám azt, hogy az Ih „istenesebb” regény lenne. Azt viszont mondhatnám egyfajta bújtatott protestáns nevelődés kárvallottjaként: irigylésre méltó az a katolikus mentalitás, mely fel tudja szabadítani a szorongást. Ezzel együtt például a zsidó-motívumot az Ih-ban kicsit erőltetettnek érzem, de megértem, és a szövegbeli indokoltságát elfogadom. Sőt, úgy látom, az Ih több hibalehetőséget rejt magában, mint a Fk, azonban azáltal, hogy ezeken az elbeszélői derű, a kedély és a kedv felül tud emelkedni, mégis több gyönyörűséget képes okozni mostani olvasójának, aki, miközben szeret odafigyelni a regényszövés mesterségére is, hiszen szerencséjére vagy szerencsétlenségére profi olvasó, azért első helyen mégiscsak önfeledt olvasó szeretne lenni.