Itt egy újabb kocka a Palota mozaikból. A Mozgó Világban jelent meg

A helikopterben egész úton csak sírtam és sírtam, először még rendes, hangos sírással, még kiabáltam is, hogy nem akarok semmiféle szoborhoz modellt állni, nem akarom, hogy a Tábornok Elvtárs palotájába vigyenek, haza akarok menni, vissza Mámácihoz, vissza Tátácihoz, de a Tábornok Elvtárs biztos a helikopter zúgásától nem hallotta meg, mert rám se nézett, mintha ott se lennék egyáltalán, és a pilóta bácsi se törődött velem, még akkor se amikor azt kiabáltam, hogy rosszul vagyok és pisilni kell, a hevedert, amivel az üléshez csatoltak nem tudtam kikapcsolni sehogy se, túl kicsik voltak hozzá az ujjaim, úgyhogy csak ültem ott és sírtam és sírtam, de már nem kifele, csak befele, úgy mint amikor az óvodába a sarokba állítottak, és a könnyeim is befele folytak, be a torkomba, csupa keserű sós ízzel volt tele a szájam.
Hátradőltem az ülésen, és az Óz a nagyvarázslóra gondoltam, az volt a kedvenc meselemezem, legalább százszor meghallgattam, egyedül is fel tudtam tenni magamnak, csak nagyon vigyázni kellett a tűvel, hogy nehogy összekarcolja, a forgószél járt a fejemben, amelyik elrepítette szegény Dorkát kenszeszből, és az, hogy milyen sokszor elképzeltem, hogy engem is elvisz egyszer valami nagy szél, és tudtam, hogy ez az egész azért történik, én vagyok a hibás, nem szerettem eléggé Mámácit és Tátácit, és ettől még jobban sírni kellett. Az ablakon át csak a forgószárnyat láttam, a nagy fekte propeller olyan gyorsan forgott, hogy nem is látszott egyáltalán, csak abból tudtam, hogy ott van, hogy a szürke felhők és az esőcseppek is körbe-körbe kavarogtak, forgott az egész ég, nagyon elszédültem, de hogyha behunytam a szemem az még rosszabb volt, mert akkor úgy éreztem, minthogyha zuhannák, úgy mint amikor ötéves koromban leestem a festőlétráról, úgyhogy inkább csak néztem az eget, és két kézzel erősen a hevederbe kapaszkodtam.
Egyszer csak eszembe jutott, hogy Tátáci azt mesélte, hogyha a jobb hüvelykujjamra rászorítom a jobb kezem és nagyon erősen kívánok valamit, de tiszta szívemből, akkor az a kívánság teljesülni fog, úgyhogy elengedtem a hevedert, és úgy csináltam, és azt kívántam, hogy forduljunk vissza, a helikopter forduljon vissza, és vigyen engem haza, olyan erősen kívántam, amilyen erősen csak tudtam, éreztem is, hogy megfájdul a hüvelykujjam a szorítástól, de hiába mert nem történt semmi, csak repültünk tovább, és akkor elkezdtem inkább azt kívánni, hogy romoljon el a helikopter, szakadjon le róla a propeller, és zuhanjunk le, és haljunk meg mind, én is, és a pilóta bácsi is és a tábornok elvtárs is, és ezt még erősebben kívántam, nagyon de nagyon erősen, még a bal kezem is ökölbe szorítottam, pedig tudtam, hogy a bal kéz az balszerencsét hoz, na és akkor a helikopter hirtelen meglódult, és nekifeszültem a hevedernek, és a helikopter valahogy egészen körbefordult, és akkor azt gondoltam, hogy sikerült, és teljesült a kívánságom, és az jutott eszembe, amit Mámáci mesélt a halottak lelkéről, hogy felszáll egyenesen az égbe a felhők fölé, és akkor a helikopter megint elfordult, megdőlt, és egyhelyben lebegett, és az ablakból egyszercsak megláttam a Tábornok Elvtárs palotáját.
Éppen olyan volt mint a fényképeken, a négy oldalon a szögletes fehér tornyok, középen a nagy-nagy aranyozott üvegkupola, a tetején a Tábornok Elvtárs aranyszobrával, ahogy egy fáklyával a kezében előre mutat, hazánk fővárosának irányába. A palota mögött ott volt a Hősök Parkja, ahova éppen annyi fát ültettek az Tábornok Elvtárs ötvenedik szülésnapján úttörők ahányan a Forradalomban elestek, és ott volt a vidámpark is, amiről az ovónéni annyit mesélt, a világ legnagyobb óriáskerekével, amelyikre csak a tanulmányi versenyek győztesei ülhettek fel a Gyermekek Napján, ami igazából Tábornok Elvtárs születésnapja volt. A helikopter akkor nagyon gyorsan elkezdett a föld felé szállni, majdnem úgy, minthogyha zuhant volna, és akkor megláttam a leszállópályát, és mellette ott volt egy nagy körhinta, nem ült rajta senki, de mégis csak forgott körbe körbe, és akkor a helikopter leszállt, és a propellere megállt, és csend lett, és akkor hallottam, hogy a körhinta azt zenéli, hogy ragyogj-ragyogj kis csillag, Mámáci nagyon sokszor elénekelt ezt nekem, és ettől megint elkezdtem sírni, a pilóta bácsi kiszállt, és elhúzta a tolóajtót, és akkor a Tábornok Elvtárs is kiszállt, de közben rám se nézett, úgy, mintha ott se lennék, és egyenruhás katonák várták, szalutáltak neki, és tartották az esernyőjét, és a Tábornok Elvtárs és a pilóta és a katonák is mind elindultak a palota fele, csak engem hagytak ott a helikopter ülésébe hevederezve.
És akkor azt gondoltam, hogy segítségért kell majd kiabáljak, amikor valaki egyszercsak elhúzta az én oldalamon is a tolóajtót. Egy fekete kalapos, nagyszakállú öreg ember állt ott, olyan nagy fehér szakálla volt, mint a télapónak, de én már nem hittem a télapóban, mert az ovódai ünnepségen amikor eljött hozzánk az ajándékokkal, a cipőjéről felismertem a Tátáci egyik barátját, de ennek a bácsinak igazi szakálla volt, azt rögtön láttam amikor megszólalt, azt mondta, hogy, na pustyule, szerusz, aztán azt is, hogy őt Mosú Mircsának hívják és ő fog rám vigyázni, amíg itt leszek, de én erre semmit se mondtam, csak a körhintát néztem, ott mögötte, ahogy forgott körbe-körbe a traktorok mentek a kombájnok után és a kombájnok a traktorok után, és traktorok a kombájnok után, körbe-körbe-körbe, és akkor elfordítottam a fejem, és nem néztem Mosú Mircsára, hanem lenéztem magam elé, a helikopter szegecselt lemezpadlójára, és akkor Mosú Mircsa odanyúlt, és kikapcsolta a hevedert, és kiemelt az ülésből, és mondta, hogy ha nem jövök szép szóval, akkor elvisz erővel, mert meg kell hogy mutassa a szobámat, és azzal feldobott a vállára de egyáltalán nem olyan kedvesen, ahogy Tátáci szokott, hanem csak úgy, mint egy zsákot, a gyomorszájam úgy nekiment a vállának, hogy egy percig nem kaptam levegőt, és akkor elkezdett vinni magával, valamerre, úgy hogy a hátán lelógott a fejem, és láttam a bakancs sarkát, ahogy lépked a vizes füvön, felnéztem, a nagy udvar közepén a fekete helikopter vizesen csillogott, a körhinta meg csak forgott-forgott-forgott a nagy esőben.