Ismerem ezt a mozdulatot, ezt a látszólag kimért, de valójában nagyon is agresszív mozdulatot, amivel a vámos belepiszkál az előttem ülő öreg néni szatyrába, azt ahogy finoman megnyomkodja a néni szendvicseit, ahogy kutatóan a retikülje szögleteibe mélyeszti a kezét.
A vámos arcát nézem, egész fiatal fiú, huszonöt lehet, vagy talán még annyi sem, visszanézek a kezére, a néni táskájának a zsebét tapogatja, előbb kívülről, aztán belülről, az a másik vámos jut eszembe, aki majdnem húsz évvel ezelőtt, ezerkilencáznyolcvannyolc szeptemberében majdnem ugyanezzel a mozdulattal nyúlt be a pulóverem alá, a Romániából Magyarországra tartó vonaton.
Most nem vonaton ülök, hanem buszon. Hátradőlök az ülésen, nem nézek a vámos arcára, nem akarok a múltra gondolni, olyan rég nem jutott eszembe a kivándorlás, az a régi vonatút, persze nem bírom ki, mégiscsak odanézek, nem az arcára, a kezére. Megint benyúl a néni retiküljébe, kivesz valamit, látom, egy rúzs az, visszaejti. Annak idején az én pulóverem alól is nagyjából ugyanezzel a mozdulattal húzta ki a vámos édesanyám ametisztköves keresztjét. A kereszt vastag ezüst láncon lógott a nyakamban, édesanyám adta mielőtt felszálltunk volna a vonatra, amelyikről tudtuk, hogy három év várakozás után átvisz végre Magyarországra, az új hazánkba. Igazából máig nem is tudom, hogy miért adta rám édesanyám akkor azt a láncot, azért, hogy én vigyázzak rá, vagy az vigyázzon énrám. A vámos megtapogatta a láncot, hagyta hogy végigfussanak a szemei az ujjai között, kicsit meghúzta, éreztem, hogy belevág hátul a nyakamba, – mi ez itt a nyakadban fiam – kérdezte – kereszt – mondtam, le fogja tépni és zsebre fogja tenni, gondoltam, a vámos a keresztet nézte, a hegyes lila ametiszt koszos szürkének látszott a hajnali fényben, a vámos nem tépte le, visszadugta a pulóverem alá, elengedte – menjél akkor, sok szerencsét – mondta, de nem mosolygott. Mentem, nem néztem vissza, mentem végig a koszos folyosón, a fülke felé ahonnan tapintatosan kiküldtek, hogy mégse legyek jelen az édesanyám motozásánál, és közben örültem, hogy a vámos nem vette el a keresztet, és végig kifele néztem, az ablakon át, hogy nehogy elszalasszam a határt.
Egy pillanatig a kereszten gondolkozom, vajon mi lett vele, édesanyámon már régen nem láttam, megfogadom, hogy majd megkérdezem tőle ha hazaérek.
Kinézek az ablakon, a határátkelő üres, nincs itt, csak ami buszunk. Az üvegen is a vámos arcát látom visszatükröződni, valahogy még feszültebbek a vonásai, a tükörképén jobban látszik, hogy ideges, jobban érződik rajta a visszafojtott indulat. Megint ránézek, még mindig a néni csomagjait vizsgálja, a mozdulatai kimértek, már-már gépiesek, de mégsem egészen azok, kiérződik belőlük valamifajta fojtott indulat, valami elnyomott düh, a néni is érzi, próbál kedves lenni, kicsit megalázkodik, felajánlja, hogy kipakol, nem szükséges mondja a vámos szigorúan. Gépiesen udvarias marad, tovább kotorászik, nejlonzacskókat zörget, morzsákat ráz a busz ülésre – biztos nincs önnél cigaretta? – kérdezi harmadszor is, –nincsen kérem –, mondja a néni harmadszorra is, igazából a kérdés abszurd, és minél többször teszi fel a vámos annál abszurdabbá válik, hiszen nyilvánvaló, hogy a néninél nem lehet több karton cigaretta, nem, még egy karton se, nem még egy doboz se, egyszerűen nincs hol lennie, nem férne el. A vámos a néni a kabátját is leveszi a csomagtartóból, kopott vékony steppelt kabát, a vámos benyúl a zsebeibe, végigtapogatja, a bélés, aztán a kabát ujjait simogatja és tapogatja, időnként rámarkol, ugyanazzal a finoman erőszakos mozdulattal, mint ahogy a szendvicset tapogatta korábban.
Megint eszembe jut az a régi román-magyar határátkelés, furcsa, ez most majdnem ugyanolyan feszült érzés, pedig ez most nem kivándorlás, csak egy egyszerű tét nélküli utazás, Szabadkán voltam, egy felolvasáson. A szerb magyar határon vagyunk, kétezernyolc februárja van, Szerbia felöl jövünk Magyarország felé, először járok itt mióta ez lett az Uniós és úgynevezett schengeni határ. Magyar, tehát uniós útlevelem van, velem talán ezért nem is törődik a vámos, egyáltalán ki sem nyittatja a hátizsákom, a cigarettáról is csak tessék-lássék kérdez, átnéz rajtam, pedig én biztos gyanúsabb volnék magamnak annál a kedves néninél, a vámos nem így gondolja, a vámos csak a nénivel törődik, még mindig a kabátot tapogatja, a kabát ujját gyúrja és gyömöszöli, úgy dolgozik, hogy ha cigarettás-dobozok lennének eldugva a kabát bélése mögé, akkor már mind kihulltak volna, térdig járnánk már a cigarettában, persze egyetlen doboz cigaretta sem hullik ki a kabát ujjából, a vámos megszorítja és elengedi az anyagot, centiről centire tapogatja végig, de közben mintha már nyugodtabb lenne, igen, sokkal nyugodtabb, halkan sóhajt egyet, minden rendben van, köszönöm, mondja a kabátot visszateszi a csomagtartóba, jó utat kíván, megfordul, leszáll.
A busz elindul, átérünk a határon. Az utasok megkönnyebbülnek, beszélgetni kezdnek. – Ez melyik volt? – kérdezik egymástól, törzsutasok ők, a legtöbben hetente járnak Szegedre, a rokoniakhoz. – Ez? –kérdez vissza a néni. – Hitler – mondja, mosolyog – de rendes volt, nem bántott, pedig valaki nagyon felidegesítette. Hallottam, hogy üvöltözött valakivel, mielőtt a mi buszunkra felszállt volna. Le is szállíthatott volna, ha akar – mondja, – de nem szállított, mert igazából ez a Hitler egy rendes gyerek. – ezen mindenki nevet, jó vicc.
Én nem nevetek, egyrészt a régi emlék az ametisztlánccal váratlanul élesen jutott eszembe, másrészt azért, nem mert én csak egy kibic vagyok, néző, véletlenül kerültem erre a buszra, mert lekéstem a nemzetközi gyorsvonatot, a nemzetközi gyorsvonat az újfajta vámeljárás miatt előbb indult, úgyhogy hiába érkeztem időben, lekéstem, mert amikor odaértem akkor már nem a pályaudvaron állt hanem a vámon, tíz méterre a pályaudvarról, oda már nem lehetett utána menni. A birodalom határai eggyel kijjebb csúsztak, nincsen ebben semmi különös, ezt láthatom működés közben.
Nem történt semmi. A vámos a dolgát végezte. Cigarettát keresett. Vagyis nem. Nem cigarettát keresett, hanem az idegességét próbálta levezetni. Az adott helyzetben a tőle telhető lehető legudvariasabb és civilizáltabb módon viselkedett. Maradandó sérülést nem okozott, sőt talán egyáltalán nem okozott sérülést. A szendvicset egy kicsit összenyomta, a ruhát egy kicsit összefogdosta, de rendes volt, nem akart senkit bántani, nyilván nem akart cigarettát találni, nyilván azért a nénit választotta, mert nála látott a legkevesebb esély arra, hogy valóban találjon is valamit. Nem akart rosszat. Rendes volt. Éppen csak stresszoldónak használt egy embert. Ott és akkor a néni, a tárgyaival, az útjával és az életével nem volt több számára, mint egy teniszlabda, amit idegességében nyomogat egy kicsit az ember. Épp csak addig, amíg megnyugszik. Amit láttam, az csak a munkahelyi stressz egy szelíd megnyilvánulása volt. Természetesen nagyon civilizáltan történt, de ez a lényegen nem változtat.
A vámosok mozdulatai a hatalom mozdulatai, és ezeket a mozdulatokat civilizált országok polgárai viszonylag ritkán tapasztalhatják meg közvetlenül a saját bőrükön. A határon ugyanis látszólag nem érvényesek az ártatlanság vélelmének szabályai, a határon eleve mindenki gyanús, akar valamit, át akar jutni, tehát van indítéka és célja, ezért mindenkinek magának kell bizonyítania, hogy tisztességes ember, nem csempész, nem bűnöző, nem sántikál semmi rosszban. A határ az erőszakról szól, arról, hogy erőszakot tesznek rajtunk, belenéznek a papírjainkba, a csomagjainkba, egy kicsit a szívünkbe is. A határ mindig kiszolgáltatott helyzetbe hoz, erről szólnak a vámosok mozdulatai. A néni rutinos utazó, pontosan érti az egész helyzetet, a vámosnak adott durva becenévben mindez világosan benne van. Egyrészt vicces és abszurd az egész, másrészt a legkevésbé sem az, a néni tudja, a vámos, ha akar, bármit megtehet, jó talán nem egészen bármit, de majdnem bármit.
Ezen a vidéken, Közép-Európa keleti és déli vidékein úgyis nagyon fontosak a határok, hiszen errefele mindig is a határok mozgása és változása jelentette a történelmet, az egyéni és családtörténetek pedig mindig arról szóltak, hogy hogyan mozogtak az emberek a határokhoz viszonyítva. A határ az a pont, ahol az a fajta személytelen fikció, amit történelemnek nevezünk átfedésbe kerül azzal a nagyon is személyes fikcióval, amit életnek, emlékezetnek vagy sorsnak hívunk. A vámos mozdulatai tehát nyilván nemcsak nekem ismerősek, hanem mindenkinek, aki valaha átment vagy megpróbált átmenni ezeken a határokon, és a buszban mindenkinek eszébe jutott a maga legnagyobb vagy legbanálisabb határ-története, éppen úgy, ahogy nekem is eszembe jutott a sajátom. Ebből állnak igazából a határok, az ilyen személyes történetekből, emlékekből és mozdulatokból, mert maga a fogalom, az természetesen semmit sem jelent.
A busz megy, én a füvet nézem, magyar fű, gondolom. Megint az a régi határátkelés jut eszembe, nem mentem vissza a fülkébe, ott maradtam a folyosón, a pulóveremen keresztül fogtam a keresztet. Épp egy héttel múltam el tizenöt éves. Már hajnalodott, a vonatablak olyan volt, mint a zsírpapír a rásárgult kosztól, homályosan lehetett csak kilátni rajta, egy rét látszott a szürkés fakó fényben, a fűcsomókat néztem, vártam a pillanatot amikor majd meglátom a réten a vonalat, vagy az árkot, vagy a kerítést, vagy a sávot, mert elhatároztam , hogy örök életemre megjegyzem azt a percet, amikor a vonat majd végleg átvisz a határon, amikor majd a román fűből egy csapásra magyar fű lesz, amikor majd örökre elhagyom a hazámat. Persze nem volt sem árok sem vonal, nem volt semmi, csak fű, és nekem maradt a találgatás és a bizonytalanság, hogy vajon átértünk-e már, egészen amíg meg nem láttuk az első állomást, ahová már magyar betűkkel volt kiírva az állomás neve, és akkor próbáltam visszamenőleg biztossá változtatni a bizonytalant, próbáltam visszamenőleg megváltoztatni az emlékeimet, próbáltam visszamenőleg megtalálni határt, de ez persze soha nem sikerült, az átkelésből nem maradt csak az a néhány hosszú perc amit a koszos vonatablak szakított ki az időből, az és a vámos mozdulatai.
A busz zötyög Szeged felé, a vámos úgy látszik nem jól gyűrte vissza a csomagtartóba a néni kabátját, a kabát egyik ujja kibukik a csomagtartóból, a gyűrött fekete anyag üresen leffeg az orrom előtt. Szinte gondolkodás nélkül felállok, odanyúlok, megfogom, a helyére gyűröm, már a helyem ülök, amikor tudatosul bennem, hogy milyen szokatlanul meleg volt a kabát anyaga, egy pillanatig az jut eszembe, hogy talán a vámos tenyerének melegét szívta magába, a szorítás ereje változott forrósággá, és annak a nyomát őrzöm most már én is a saját tenyeremen, de aztán felnézek, látom, hogy előttem a néni arcát süti a tavaszi nap, tudom, hogy csak a nap melegítette fel az anyagot, és ennek semmi köze a vámos mozdulatához. Egymásnak nyomom a két tenyerem, sóhajtok, mosolygok, a füvet nézem, makacsul arra gondolok, hogy igazából nincsenek határok, csak történetek.

Ezt az esszét nyolc éve írtam, magyarul nem is jelent meg, csak német fordításban. Sajnos aktuálisabb mint valaha, a jelenkor nyári duplaszámában közöltem ezért.