Néhány évvel ezelőtt a Suhrkamp kiadott egy antológiát (Das Wilde Leben) Darvasi László, Mircea Cartarescu, Szerzsij Zsadan, Szvetlána Vaszilienko, Jáchym Topol és én szerepeltünk benne (A lokátorálomás című novellámmal). A kötet szeresztője azt a kérdést tette fel nekünk a megjelenéskor, hogy szerintünk mi az a kelet-európai irodalom. Én ezt válaszoltam.

A kötet bemutatóján Lipcsében beszélgetünk, Katharina Raabe, Tankó Tímea, Szerzsij Zsadan és én.
A kötet bemutatóján Lipcsében beszélgetünk, Katharina Raabe, Tankó Tímea, Szerzsij Zsadan és én.

Íróként a hatalom megtapasztalásának élménye és az ebből szükségszerűen követező külső és belső száműzetés határoz meg. Gondolhatnám, hogy ez kelet-európai sajátosság, ha Bulgakovra vagy Hašekre vagy Hrabalra gondolok, akkor ez nyilván így is van, de amikor mondjuk Kafka, Beckett és Faulkner regényeit olvasom, akkor úgy látom, hogy ők is ugyanazt érezték és élték át amit én, még ha merőben máshol is voltak időben és térben. Innen nézve tehát nincs kelet-európai irodalom, vagy ha van, akkor nemcsak Kelet-Európában van, hanem mindenhol, ahol az írót megpróbálja magába zárni az elszigeteltség, a kiszolgáltatottság, és az abszurd erőszak.

Nem, nincs olyan, hogy kelet-európai irodalom, egyszerűen csak írók vannak, írók és történetek. Amikor írok, akkor szabadnak kell lennem, nem tartozhatok sehova és senkihez, egyetlenegy célom van, hogy a lehető legpontosabban le tudjam írni azt amit le kell írnom. Amikor írok akkor nem vagyok senki, és nem is szolgálok semmilyen urat, csak az írást magát. Ha azt mondanám, hogy kelet-európai író vagyok, ha tudnám ezt magamról, akkor már feladnék egy darabot az írás szabadságából. Ezt nem tehetem meg, még akkor sem, ha szinte minden amit eddig írtam a diktatúra természetrajzával foglalkozott.

Azt sem tudom, hogy maga Kelet-Európa létezik-e egyáltalán. Emlékszem, Erdélyben, ahol születtem és felnőttem, még földrajzi értelemben sem használtuk szívesen a Kelet-Európa kifejezést, azt éreztük, hogy nyugatról igazságtalanul a kelethez tartóznak látnak bennünket, amikor mi valójában közép-európaiak vagyunk. Azt hiszem, a közép-európaiság fogalma számunkra egyet jelentett a függetlenség és a szabadság elérhetetlen álmával, és az elszalasztottnak hitt történelmi lehetőségek utáni nosztalgiával, benne volt az évszázadokig többé-kevésbé független Erdély múltja iránti vágy. Úgy tudtuk, Erdély a Nyugat utolsó bástyája, a kelet a Kárpátokon túl kezdődik. Szomszédjainkat ismertük, de nem bíztunk bennük, ha ennek ellenére sikerült megszeretnünk őket, akkor a hasonlóság, amit észrevettünk egymáson, inkább megrémített, mint megnyugtatott. Hiába voltunk egyetlen birodalom részei, a nagy börtön sok kis belülről is zárható cellára oszlott, ahol mindenki a saját hagyományaiba igyekezet bezárkózni, és a cellák között nem volt átjárás, és amikor volt, akkor is sokszor gyanakodtunk egymásra. Talán éppen ez a nagy közös kelet-európai tapasztalat, amit azóta is próbálunk feldolgozni. Írjuk a börtönnaplóinkat, és közben reméljük, hogy egyszer majd mást is írhatunk.

Dragomán György