Régi teraszos netnaplóm, trinaplóm. Nem vagyok napóíró tipus, de amikor irni kell, azért élvezem.

A tegnapi bokszmeccs, ami miatt olyan kurta-furcsa naplót írtam, igencsak gyengére sikeredett, annyira, hogy még írni se érdemes róla, ennél többet semmiképpen.
Korrektúráztam, közben időnként visszaadtam a gangon alvó kisfiamnak a cumit, szép nyugodt nap volt, csak a vakolatot vasárnap is fáradhatatlanul keverő droidok időnként felcsattanó dühödt kalapácsolása törte meg a csendet. A kis szarkák repülni tanulnak, ijedten kajabálnak az antennákon, miközben a mamájuk (vagy a papájuk?) csábítóan röpköd ide-oda előttük, természetesen hiába. Előbb-utóbb csak elrepülnek, jó nézni őket, olyan feltűnően bumfordi madarak. Gyerekkoromban néha lehetett szarkatollat találni, az különös értékkel bírt, rakásnyi galambtollat megért, önmagában is megkoronázta a rögtönzött indián fejdíszt. Tényleg, manapság mennyire élnek az indián mítoszok a kisfiúk körében? Mindegy, azért én jó előre be fogom szerezni a May Károlyokat, méghozzá a Szinnai Tivadar-féle átdolgozott kiadásban, mert Gábor fiamnak éppúgy betéve kell majd tudnia ezeket, mint ahogy én tudom őket még mindig, és itt nem csak az Old Shatterhandosokra gondolok, hanem a Kara Ben Nemzisekre is természetesen, meg arra az egy szál Jaguár apósra is, bár az, őszintén szólva, ritka gyenge darab, az életmű egyik mélypontja. Akkor tehát fel kell írni ezeket az antikváriumi figyelő listákra, mert momentán egyetlen egyel sem rendelkezem közülük, sőt, még a skalpoló késem is elveszett, pedig ahhoz a dicsőséges tusnádi fapengéhez nem kevés vér tapadt, sápadtarcúak, sziú és komancs kutyák vére, mondanom se kell.
Jól van, abbahagyom, még mielőtt részletesen elkezdeném elmesélni, hogy milyen izgalmas kalandokat is éltem át azokon a régi hadiösvényeken, de azért még kihasználom az alkalmat, hogy mindenkinek nagy szeretettel ajánljam figyelmébe A pusztítás könyve című, a könyvhéten megjelenő regényemet: sokkal eseménydúsabb, izgalmasabb és nyomasztóbb ezeknél a derűs kis naplóbejegyezéseknél.