A litera kért, hogy írjak netnaplót. Írtam.

Úgy látszik, ha sokáig írok netnaplót, akkor az összes elveszett könyvem megkerül. Kaptam egy kedves mailt, miszerint a Dilas Sztálin-könyve beszerezhető az egyik online antikváriumból, ráadásul regisztrált vevő is vagyok én ottan, nem is tudom, mért nem ezzel kezdtem, amikor ma már mindennek online kell utánanézni. Úgyhogy köszönöm, meg is rendeltem, végre megtudom, hogy mi a vége.
Délelőtt megbeszéltük mamámmal, hogy ha már így benne vagyunk a durva ételekben (lásd a szombati napot), akkor talán a kolbásztöltés szép hagyományát is fel kellene elevenítenünk. Erre már szinte kivándorlásunk pillanatától készül a család, apám évről évre megfogadta, hogy majd a következő évben csinálunk saját kolbászt, de aztán persze sose csináltunk. Most viszont megfogadtuk, hogy február végén isten bizony lemegyünk öcsémmel Szombathelyre, és hármasban töltünk vagy húsz kiló kolbászt. Ez már azért is bátor cselekedet lenne, mert amikor legutoljára kolbász töltöttünk, ezerkilencszáznyolcvanhétben, elvitte apámat a szeku. Nagy nehezen szedtük össze a húst, egy részét a húskombinátban dolgozó szomszéd néni hozta ki foncsikánként a gyárból az alsóneműjébe és még ki tudja hova rejtve, pár kilós adagokban, (apám csak úgy hívta jóízűen, hogy pinán párolt hús, elnézést a gyengébb idegzetű irodalombarátoktól és ínyencektől), na és amikor végre meglett a megfelelő mennyiség, és már le is volt darálva és meg is volt fűszerezve, és szépen szétterítettük a konyhaasztalon, és ráhúztuk a belet a töltőre, és kábé tíz centit töltöttünk is, csengettek, és a szeku volt az. Nagyon megijedtünk, hogy a drága jó kolbászhúst akarják, de szerencsére csak apámat vitték el. (Anyával aztán visszahoztuk, de ez már egy másik történet, nem fogom itt elpazarolni ezt az értékes irodalmi alapanyagot.) A kolbász, úgy emlékszem, nagyon jó lett, de döbbenet, hogy ennek már tizenkilenc éve, most kénytelen voltam utánaszámolni. Ezek szerint, ha idén elmarad, akkor jövőre már csak a húszéves évforduló miatt se szabad kihagyni.
A szemlén ma is csak egy filmre volt időm, a Fehér tenyérre, egyszer már láttam egy (most kiderült: félkész) változatát, azóta még dolgoztak rajta, de sajnos nem lett jobb. Pedig ez a történet egy tisztességes forgatókönyvvel még akár működhetne is. Mindegy, az első harminc percét nagyon szerettem, nagyon szép hangulatú és jó ritmusú képekben látjuk, hogyan is bánik egy brutálkemény tornaedző a nyolc-tízéves forma gyerekekkel. Olyan az a harminc perc, mintha A fehér király egy fejezete lenne, biztos azért is tetszett annyira. Sajnos a ma látott változatban Gheorge Dinica zseniálisan elővezetett román nyelvű átkozódásait már szinkronizálták, és szerintem ez sokat elvett a jelenet erejéből. Abban a változatban, amelyikben én láttam a filmet, ő még románul beszélt, a gyerekek meg magyarul válaszoltak, én pedig mindezt a hatalom természetét szépen szemléltető nyelvi játékként értelmeztem, de a rendező ezt nyilván nem így gondolhatta, merthogy most már minden magyarra van szinkronizálva a filmben. Nagy kár, mondom én szomorúan.
A szemle rendezőségére nézve meglehetősen cikinek és érthetetlennek éreztem továbbá, hogy ha már meghívják a filmben játszó két kiváló román színészt a bemutatóra, majd a film vége után a többi alkotóval együtt kiállítják őket a vászon elé, és még tolmács is van, akkor ugyan mért nem tesznek fel már egy kérdést nekik is? Pedig ez történt, türelmesen álldogáltak ott tizenöt percig, és a beszélgetés vezetője egy szót sem kérdezett sem Dinicától, sem a másik román színésznőtől, Oana Peleatól (a főszereplő tornászfiú anyját alakította, és őt is szinkronizálták, pedig szerintem egy román-magyar vegyes házasság már a puszta tényével sokat árnyalt volna a figurák hátterén).
Amikor kimentünk az előcsarnokba, láttam, hogy ott álldogálnak a bárpultnál, odamentem tehát. Vagy két éve rájöttem, hogy remekül tudok én még románul, sőt, újabban még a kábeltévénken is van egy román adó, úgyhogy bátran meg merek szólalni. Mondtam Dinicanak, hogy én még láttam úgy is, hogy románul beszélt, és mennyire remek volt, erre csak lemondóan legyintett, Östyjá máu dublát, mő – Ezek leszinkornizáltak, öregem – mondta, aztán még egy kicsit beszélgettünk, aztán hagytam, hadd gratuláljanak neki mások is.
A film előtt még találkoztam Béla barátommal, és kaptam tőle két példányt a Wattból, a Beckett regényből, amit ő szerkesztett és én fordítottam. Sajnálkozva mondta, hogy az utánnyomásig ne számítsak több tiszteletpéldányra, mert a kiadó sajnos alábecsülte az igényeket. Ennek, mondjuk, örülök, nem hittem volna, hogy Beckett, meg pláne ez a regény, ennyire kelendő (nekem persze már régi szerelmem), másrészt viszont ciki, merthogy sokaknak illene adnom belőle, de sajnos rajtam kívül álló okból nem tudok. Az se lenne rossz, ha valaki írna már szegény Wattról, tudtommal eddig összesen az ÉS-ben volt róla egy rövid Ex libris, és még a Magyar Hírlapban írt róla egy cikket Podmaniczky, ő viszont mindjárt az első sorban bevallja férfiasan, hogy csak két oldalt tudott belőle elolvasni. Megbeszéltünk Bélával, hogy egyikünk se ismer olyan embert, akiről tudná, hogy végigolvasta a könyvet, remek kis exkluzív klubot alkottunk tehát mi ketten, pontosabban inkább hárman Takács Ferivel, akivel egyébként szintén összefutottunk a Mammutban, mondta is, hogy újra együtt a nagy csapat, merthogy mindkettőnknek tutora volt a szépemlékű Láthatatlan Kollégiumban. Igazából azt is mondhatta volna, hogy ülésezik a Watt-olvasók klubja, amit tulajdonképpen ő alapított.
Mire hazajöttem, Annáék is hazajöttek a sétából, a Kis-Hárshegyen voltak, Palika életében először látott erdőt. Azt mesélik, nem győzött álmélkodni. Gábris arca szép piros lett, és áthűlt, felkaptam és megszorongattam, és éreztem a bőrén a levegő szagát. Ilyenkor mindig azt gondolom, megbocsáthatatlan dolog, hogy nem megyünk el legalább hetente egyszer, de inkább kétszer kirándulni.

(Most már itt a hétfő hajnal, a netnapló-írást tehát egy időre abbahagyom. Búcsúzom mindenkitől, köszönöm a figyelmet. Én meglepően élveztem írni, annyira, hogy most éppen azt gondolom, ha majd lesz honlapom – már alakul, egyszer vagy két éve meg is csináltam egészen, csak aztán mégse publikáltam, de most viszont már tényleg –, akkor oda is írok ilyen netnaplót. Nyilván nem naponta, de mondjuk hetente, kéthetente. Vagy, ahogy a boldog-kalandos családi élet engedi. Na, megyek aludni. Mindenkinek jó éjszakát.)