A Beszélő kért fel, hogy írjak egy szöveget Szilágyi Lenke egyik fotójához. Nagyon szeretem Lenke fotoit, A fehér király borítóján is az ő fotókollázsa látható, (két fényképét kombinálta őssze, és szerintem nagyon elkapta a könyv hangulatát) úgyhogy megtiszteltetés volt számomra erről a képről írni.

Szilágyi Lenke fotója, ami az írást ihlete.
Szilágyi Lenke fotója, ami az írást ihlete.

Amikor Misi hajnalban hazaért, Alina, a nővére, kint, a téglakerítésből kibontott lyuknál várta, a dobozra bökött: – Mit hoztál? És hol hagytad a motort? – kérdezte. Misi erre csak intett, fél kézzel félrehajtotta a doboz tetején a kartont, Alina benézett a dobozba, aztán amikor meglátta a frotírtörülköző-csíkok között a kutyakölyköt, rögtön lecsapta a doboz fedelét, úgy, hogy Misi majdnem elejtette, a kutyakölyök megijedhetett a hirtelen mozdulattól, mert nyikkant egyet. Misi indult volna befele, a régi gondnoki kisház felé, amelyikben laktak, de Alina eléállt. – Jobb, ha visszaviszed ezt a korcsot oda, ahonnan hoztad, hallod? – mondta, dühében haragosan rázta a fejét. – Nem kell nekünk ide kutya.
Misi Alina arcát nézte, kemény ráncok mélyültek rá oldalt a haragtól. – Mit tudsz te? – mondta neki –, hallgassál inkább, akkor is hogy miket mondtál, amikor kitaláltam, hogy ide jöjjünk lakni, mindennek elmondtál, aztán nem igazam lett? Jó itt nekünk, nem? Egy igazi kastélyban lakunk, nem? – megpróbált elmenni Alina mellett, de a nővére megint eléállt. – Milyen kastély, mi? Ez egy rom, hallod, egy rom.
Misi egy kicsit meggörnyedt, a vállával félrelökte az útból Alinát. – Elférünk itt – mondta, elment mellette. – Mi is a gyerekkel, ti is Balázzsal. Úgyhogy hallgass.
Alina utánafordult: – Nem mész be, hallod? Nem mész be, amíg nem mondod meg, hogy mit adtál érte. Milyen kutya az, nem is igazi kutya, akkora sincs, mint egy patkány, minek hoztad ide, mondjad? És mondd meg, hogy mit adtál érte.
A kutyakölyök megmozdult a dobozban, Misi érezte, hogy elindul benne felfele a harag: – Hogyhogy mit? – kérdezte, tudta, mindjárt ő is kiabálni fog. – Azt az ócska motort – mondta aztán, nagy levegőt vett, nem kiabált mégse. – És most már hallgass. Jó? Hallgass!
Alina nem hallgatott: – Hülye vagy! – mondta. – Hallod, Misi? Hülye.
Misi erre már nem mondott semmit se, ment befele, vitte a kartondobozt, csak úgy magának morogta, hogy: – Mit tudsz te, ez fajtiszta, kategóriagyőztes szülőkkel, az az ócska mobra meg már úgyse ért semmit, jó üzletet csináltam – közben ment át a lebetonozott régi parkon, ahol még megvolt az egyik kosárpalánk, aztán odament a gondnoki házhoz, átment a rongyszőnyeges belépőn, át a vajszagú hideg konyhán, vitte a kartondobozt be egyenesen a kisszobába. Linda és Kicsiván még aludtak, Kicsiván megint nem a kiságyban feküdt, amióta Alina megmondta neki, hogy abban árva gyerekek aludtak, régen, amikor a kastély még nem omlott egészen össze, Kicsiván azóta nem szerette, Misi hiába festette le zöldre, nem akart mégse benne aludni.
Misi elment az üres kiságy mellett, nem húzta fel a redőnyt, először letette a dobozt a földre az ágy elé, a perzsára, aztán elővette a zakója belső zsebéből a törzskönyvet a fényképpel, a külső zsebéből meg a pórázt, azokat a hokedlire tette, Kicsivánnak a ruhái mellé, csak azután ment oda a redőnyhöz, csak azután fogta meg a gurtnit, csak azután rántotta meg, amióta azelőtt való héten beletette a traktorcsapágyat, már nem akadt, a rántástól nagyon-nagyon hangosan felcsavarodott, Misi még a redőnynél is hangosabban kezdett kiabálni: – Ébresztő Kicsiván, ébresztő, és boldog születésnapot, éltessen az isten sokáig, éltessen az isten, nagyra nőjél, kicsifiam, nagyra.
A kiabálástól Linda egyből felült az ágyon, aztán Kicsiván is felült, nem mondott semmit, hanem a dobozt nézte, a tévés kartondobozt ott a szőnyegen, aztán Misire nézett, és úgy kérdezte: – Mi van benne, tényleg egy igazi tévé? – Misi meg a dobozra mutatott: – Nem tévé, sokkal jobb – mondta –, nézd meg, Kicsiván, meglepetés, neked hoztam! – Akkor Kicsiván kimászott az ágyból, borzas volt, a szemén még nagyon látszott, hogy álmos, de azért odament a dobozhoz, és kinyitotta, és belenézett, aztán elkiáltotta magát: – Jaj, megharap! – aztán visszaugrott az ágyba, és eltűnt a takaró alatt, Linda mellett, a doboz meg felborult, és kimászott belőle egy kicsi fehér kutya.
Linda akkor felült az ágyon, Misire nézett: – Megbolondultál? Tudod, hogy Kicsiván azóta fél a kutyáktól, hogy az a boxer megkergette, hát még az utcán is mindig át kell menni a másik oldalra, ha kutyát látnak, hát minek hoztál ide egy kutyát?
A nagy kiabálásra Alina is bejött a szobába, és Balázs is, ott álltak mind, nézték a kutyát, Balázs szólalt meg először: – Ez meg milyen kutya? – kérdezte, Misi akkor elvette a hokedliről a törzskönyvet, odaadta neki. – Tudnád, ha tudnál olvasni – mondta –, törpe uszkár, fajtagyőztes. Visszük majd kiállításra.
Alina erre a homlokához érintette a kezét: – Mondtam, hogy meghülyült – mondta. – Meghülyültél, öcsém, leestél a motorról és meghülyültél, hát minek ide nekünk még egy kutya is? Pláne egy ilyen, amelyik nem is igazi kutya?
Kicsiván a takaró alatt sírni kezdett, Linda simogatta: – Ne sírjál már – mondta neki –, az egerek már nem szomjasak, ne sírjál, hallod – Kicsiván a párnába fúrta az arcát és úgy sírt, csak a fekete haja látszott belőle, Linda azt simogatta: – Jól van már, ne búsulj, sütök neked reggelire lángost – mondta, aztán Misire nézett: – Ennyi? Tényleg ezt hoztad a fiadnak ötéves születésnapjára? – kérdezte.
A kutya közben végig ott ült a szőnyegen és remegett, Misi lehajolt: – Nemcsak neki hoztam, az egész családnak – mondta, és két kézzel, ahogy tanították, a kutyakölyök alá nyúlt, fogta, felemelte, tartotta. – Nézzétek, milyen kicsi még – mondta –, épp csak, hogy kinyílt a szeme – közben az ágy felé nyújtotta. – Még nem nőtt ki rendesen a szőre, de majd ki fog, akkor majd nyírni kell – mondta, mosolygott, közben belenyúlt a zakója zsebébe, kivette a kicsi nejlonzacskót, odanyújtotta Lindának. – Úgyhogy neked is hoztam valamit. Szakállvágó. Adták a kutyához. Ezzel kell majd nyírni. Úgyis mindig fodrász akartál lenni, mostantól legalább nem csak rajtunk gyakorolsz. Kiállításokra fogunk járni vele. Gyönyörű lesz. Nézd meg a fényképet az apjáról.
Linda levette a zacskóról a lekötő gumit, kivette belőle a szakállvágót, nyitotta-csukta, nem volt új, a vágófejről egy-két helyen lepattogzott a króm, de szépen csattogott.
– Te tényleg tiszta hülye vagy – mondta, még mindig dühös volt, de már mosolygott, kivette a kicsi fekete-fehér fényképet a zacskóból: – Azt a mindenit – mondta, hosszan nézte, letette, újra a szakállvágót nézte, megint nyitotta-csukta, az ujját a vágófejhez érintette közben.
Misi odanyújtotta a remegő kutyakölyköt Kicsiván felé – Na, Kicsiván? Megsimogatod? – kérdezte. Kicsiván kidugta a fejét a takaró alól, már nem sírt, de még mindig csupa könny volt a képe, a kezét azért nem merte kinyújtani.
– Ha nem, hát nem – Misi letette a szőnyegre a kutyakölyköt. – Viszem sétálni. Adjátok ide a pórázt – senki se mozdult, úgyhogy saját maga vette kézbe a hosszú műbőr szíjat, rácsatolta a vékony kis nyakörvre a bilincset, aztán fél kézzel, óvatosan megpaskolta a kutya oldalát.
– Ügyes kutya – mondta. – Gyere.
A kutya ment, Misi a folyosón hátrafele vitte, arra, ahol átverték a falat a belső udvar felé, kiment, a beomlott régi nagyterem padlója kopogott a cipője alatt, a kutya elindult az oszlopok felé, egészen nekifeszült a póráznak, aztán megállt, a régi kőpadlón áttört egy fűcsomó vagy valami gyökérdarab, a kutya szagolgatni kezdte, a farkcsonkja ide-oda mozgott. Misi nézte, a vásár jutott eszébe, a tenyésztő kombi Ladája az oldalán azzal a sok gyönyörű fényképpel, a felérmezett-felszalagozott kutyákról, az aranykupákról, a pódiumokról, eszébe jutott, hogy az ő kutyájuknak nincs is neve, el kell nevezni, a kutyakölyök akkor felemelte a lábát, lepisilte a fűcsomót, vagy lehet, hogy csak úgy csinált, Misinek akkor eszébe jutott, hogy mi lesz a neve, ki is mondta: – Herceg –, aztán elnézett arrafelé, ahol régen a dísztó volt, az jutott eszébe, hogy ki lehetne mélyíteni, megélnének benne a halak, a kutyát nézte, hallotta, hogy lassan kijönnek a többiek is, nem nézett hátra, anélkül is tudta, hogy mind ott vannak, Alina is, Balázs is, Linda is, Kicsiván is, tudta, hogy ott állnak mögötte, és mind a kutyát nézik, a kutyát, amelyiknek igazából még nem is tudják a nevét.