Laudáció Jostein Gaarder Budapest nagydíja alkalmából. Elhangzott a Könyvfesztiválon 2016 április huszadikán..

Éppen felolvasom a laudációt. Valuska Gábor felvétele a liter.hu-ról
Éppen felolvasom a laudációt. Valuska Gábor felvétele a litera.hu-ról
Egyszer árkot ásott egy szakasz katona.
Egyikük filozófusnak készült.
Ez még abban az időben történt, amikor az árokásás meg a kerítésépítés fontosabb volt, mint a filozófia.
Akkoriban ahhoz, hogy az ember az egyetemen filozófiát tanulhasson, előtte egy hosszú évet kellett árokásással és katonáskodással tölteni, ami abból állt, hogy olyanokat kiabáltak, hogy atomvillanás balról, majd a földre vetették magukat. Amikor persze egy hét híján harminc évvel ezelőtt igazi atomtámadás érkezett, mert véletlenül felrobbant az egyik megszálló baráti ország atomreaktora, akkor jó pár napig senki se mondott semmit a katonáknak, igaz, nem is nagyon lett volna értelme annak, hogy a földre vessék magukat, merthogy a földre is bőven jutott a szennyeződésből, úgyhogy csak nagyobb testfelületen érintkeztek volna vele. Mindenkinek jobb volt, hogy nem is tudtak róla egyáltalán. Ez még abban az időben történt, amikor a titkolózás fontosabb volt az igazságnál.
De ne feledkezzünk meg az árokásó katonákról. Mondom, az egyik közülük filozófusnak készült. Vagy lehet, hogy már az is volt, ezt nehéz is utólag eldönteni. Ezt pechére a többiek is tudták róla. Azt viszont nem tudták, hogy mi a filozófia. De buzgott bennük a tudásvágy, szerették volna megtudni nagyon. Kíváncsiságuk kielégítésére azt gondolták a legjobb módszernek, hogy egy rövid pihenő után előbb vették kézbe az ásóikat, mint a filozófusjelölt, körbeállták, és azt mondták, ha nem mondja meg nekik ott azonnal, de röviden, mindenki számára világosan és érthetően, hogy mi a filozófia, akkor bizony ott helyben agyonverik.
A filozófusnak készülő katona egy pillanatig kivárt, elgondolkozott, aztán felkapott ő is egy ásót, na gyertek, kiáltotta.
Azt hiszem, ez a filozófus kényszerkatona eléggé bölcs ember volt. Merthogy van, amikor az a filozófia, hogy kézbe veszünk egy ásót, és nem hagyjuk magunkat. Van, hogy maga az ásó a filozófia, és van, hogy a filozófia az ásó, amivel ki tudjuk ásni magunkat abból az árokból, vagy inkább gödörből, amibe bele akar temetni a világ, a hatalom, és a többi katona, vagy egyszerűen csak a többi ember.
Ha ez történetesen nem egy igaz történet lenne, hanem Jostein Gaarder írná, akkor a katona a filozófia ásójával nemcsak a többi katona ellen, hanem az őt kitaláló író ellen is próbálta volna megvédeni magát, és ezt az egészet egy apa vagy egy anya mesélné el a fiának vagy a lányának, mégpedig azért, hogy szeretettel és odafigyeléssel megtanítsa neki egyrészt azt, hogy mi a filozófia, másrészt pedig azt, hogy mi a szabad gondolkodás.
Gaarder könyveiben újra és újra ez történik: a szülők, vagy a gyermekekre odafigyelő mesterek, megpróbálnak a legjobb tudásuk szerint filozófusokat nevelni, de ez a filozófia sosem egyszerű papírízű lecke, hanem a világ és önmagunk megértésére irányuló, komoly téttel bíró gondolatkíséreltek sora. Látható, hogy a szerző elszánt idealizmussal hisz abban, hogy ha megpróbáljuk megválaszolni azokat a metafizikai kérdéseket, hogy kik vagyunk, honnan és hova tartunk, és hogy mindez miért történik, akkor elnyerhetjük a szabadságot, kikerülhetünk a ránk kényszerített történet korlátai közül, visszanyerhetjük elvesztett önrendelkezésünk.
Ezért van az, hogy Gaarder filozófussá érő hősei olyan gyakran kamaszok: Sofie is, és Hilde is, Anna is, és Nova is, és Hans Tomas is mind önmagukat keresik, de kezdetben tulajdonképpen nincsenek is tudatában ennek a keresésnek, és a történetek végére a fikció erején és a tudáson keresztül nemcsak saját magukat találják meg, hanem a múltjuknak és az elveszett történetüknek, sőt a jövőjüknek is birtokába kerülnek. A kezdeti bizonytalan gyerekekből a történetek végére valóságos kamasz szuperhősök vállnak, akik az elme, a képzelet és a tudás erejétől hajtva tulajdonképpen bármire képesek – de arra mindenképpen, hogy megtalálják önmagukat.
A szerző mintha maga is megőrizte volna a csakazértis lehetséges kamaszos dacát. Jólesik viszontlátni ezt az izzóan optimista idealizmust, amit igazából utoljára kamaszként érezhet át a maga teljességében az ember. Talán éppen ez a kamasz-lét lényege, ez az idealizmus, ami szinte minden átmenet nélkül tud átváltani a legsötétebb és legreménytelenebb kétségbeesésbe.
Kamaszként a legnagyobb az esélyünk rá, hogy önkéntelenül filozófusokká változzunk, és ehhez éppen a legsötétebb és a kétségbeesettebb pillanatok tudnak hozzásegíteni, amikor egyszerre csak elhagy minden önbizalmunk és ráébredünk, hogy igazából minden biztosnak hitt tudásunk bizonytalan, és valójában nem tudunk semmit. Szókratész óta tudjuk, hogy ezek az igazi bölcsesség pillanatai, és nagyon sokat tud segíteni, ha ilyenkor mellénk lép a Jostein Gaarder könyveiben újra és újra felbukkanó Szókratész-szerű tanárfigura, és segít kimondani a régi igazságot: az a legokosabb ember, aki be meri vallani, hogy nem tud semmit, és fel meri tenni az ebből a tudatlanságból szükségszerűen fakadó kérdéseket.
A Szókratészként gondolkodó és folyton kérdésekkel okvetetlenkedő filozófusokat persze egyáltalán nem szokta szeretni a hatalom. De még a kamaszokat se szereti, hanem csakis a kisgyerekeket, sőt legjobban azt szereti, ha mindenkit egyformán gyerekként kezelhet, ha apja helyet apja lehet mindenkinek, méghozzá a szigorú és nem feltétlenül igazságos fajtából, a hatalom parancsolni szeret, méghozzá gondolkodás nélkül, és azt szereti, ha a gondolkodás nélkül kiadott parancsainak gondolkodás nélkül engedelmeskednek.
Ezért van az, hogy kamasznak lenni és filozófusnak lenni Gaarder világában ugyanaz, mint lázadónak lenni. Pontosan érzi, hogy a mindenkori hatalom számára már maga a kérdezés is felér egy lázadással. Nem, a hatalom nem szereti a kérdéseket, a hatalom a válaszokat se szereti, kérdésekre válaszolni meg végképp nem szeret, ha mégis muszáj, akkor leginkább azt szereti mondani, hogy csak, azért mert csak, illetve csak azért is, de legjobban azt szereti persze, ha békén hagyják, vagyis azt, ha engedelmeskednek neki, zokszó és mindenfajta kérdés nélkül ássák az árkot és építik a reaktort, és még véletlenül se használják önvédelemre az ásójukat vagy a kérdéseiket, sőt eszükbe se jut ennek még csak a lehetősége sem.
Amikor a Sofie megjelent, én már egyetemre jártam, úgyhogy már nem volt esélyem megtudni, milyen lehet Jostein Gaardert kamaszként olvasni, hogy milyen lehet mondjuk meg nem értett és befele forduló fiatalként rátalálni ezekre a regényekre. Már apaként olvasva a szövegeit, úgy érzem, a könyvei emlékeztetik és figyelmeztetik a felnőtteket: szülőnek lenni annyit jelent, hogy minden eszközzel és mindennek ellenére, azaz a saját felelősségünkre is megpróbálhatunk szabad embereket nevelni. A most kitüntetett szerző könyvei komoly segítségünkre lehetnek ebben, ezért szülőként is, olvasóként is és embereként is hálával tartozunk neki.