Mit keres maga itt? kérdezte a fiú.
És te?
Tessék?
Te mit keresel itt?
Én nem ide jöttem. Csak erre visz az utam.
A férfi szippantott a cigarettájából. Nekem is, mondta, magam is így vagyok ezzel.
És ez hat évig tart magának?
A férfi egyik kezével egészen kicsit legyintett. Úgy jöttem ide, mint egy eretnek, aki menekül előző élete elől. Szöktem.
Itt rejtőzködik?
A pusztítás miatt jöttem ide.
Tessék?
A pusztítás. Amit a terremoto okozott.
Aha.
Isten keze nyomának bizonyítékát kerestem a világban. Arra az elgondolásra jutottam, hogy az a kéz haragvó kéz, és azt gondoltam, hogy a pusztítás csodáit ember még nem vizsgálta meg kellőképpen. A mértéken felüli sorscsapásokat. Azt gondoltam, létezhet olyan bizonyíték, amit nem vettek észre. Azt gondoltam, Ő talán nem veszi magának a fáradságot, hogy minden ujjnyomot eltöröljön. Erősen vágytam a tudást. Azt gondoltam, hogy talán örömet is lelhet abban, hogy nyomot hagy.
Miféle nyomot?
Nem tudom. Valamit. Valami előreláthatatlant. Valami szokatlant. Valamit, ami hamis vagy nem helyénvaló. Egy lábnyomot a sárban. Egy elhullajtott apróságot. Nem valamiféle okot. Ezt elmondhatom. Nem valamiféle okot. Az okok megsokszorozzák magukat. Káoszhoz vezetnek. Én az elméjét akartam megismerni. Nem hihettem, hogy Ő képes volna saját templomát ok nélkül elpusztítani.
Arra gondolt, hogy talán az itteni emberek valami rosszat cselekedtek?
A férfi tűnődve cigarettázott. Lehetségesnek gondoltam, igen. Lehetségesnek. Mint a síkvidék városaiban. Azt gondoltam talán lehet bizonyítékot találni valami kellően kimondhatatlan dologra, ami arra késztethette Őt, hogy felemelje a kezét ellene. Valamit a romok alatt. Valamit a törmelék között. A sárban. A vigák alatt. Valami sötét dolgot. Ki tudja?
Mit talált?
Semmit. Babákat. Tálakat. Csontokat.
Előrehajolt, elnyomta a cigarettát az asztalon álló egyik agyagtányérban.
Egy bizonyos ember miatt vagyok itt. Azért jöttem, hogy bejárjam az utat amit ő bejárt. Talán, hogy megtudjam nem volt-e másik út. Amit itt találhattam az nem egy dolog volt. A történetüktől elválasztott dolgok elvesztik jelentésüket. Puszta formák csupán. Sajátos színűek és méretűek. Sajátos súlyúak. Ha számunkra elvesztik jelentésüket, akkor nincs már többé nevük sem. A történetük viszont nem tűnhet el a világban elfoglalt helyéről, mert maga alkotja azt a helyet. Ez az, amit megtaláltam itt. A corrido. A történet. Mint minden corrido, ez is csak egyetlen történet volt, merthogy csak egy elmondható történet létezik.
A macskák mocorogtak és helyet cseréltek, a kályhában pattogott a tűz. Kint az elhagyott faluban mélységes csend.
Mi a történet? kérdezte a fiú.
Az Altar folyó partján, Caborca városában élt egy ember, már öreg ember volt. Caborcaban született és Caborcaban halt meg. Mégis, egy darabig itt, ebben a városban lakott. Huisiachepicben.
Mit tudnak Caborcaban Huisisachepicről, Huisiachepicben Caborcaról? Be kell látnunk, ez két külön világ. Igen ám, de világ még így is csak egy van, aminek szükségszerű része minden, ami csak elgondolható. Mert ez a világ is, mely számunkra kőből, virágból és vérből valónak tetszik, ez is csak egy történet, semmi más. S minden ami benne van történet, és minden történet az összes többi másik, kisebb történet összege, s mégis ezek mindegyike ugyanaz a történet, hiszen mindegyikük ugyanúgy magába foglal minden másikat. Ígyhát mindenre szükség van. Minden egyes dologra. Ez a kemény lecke. Semmitől sem lehet eltekinteni. Semmit sem lehet lebecsülni. Mert, látod, a varratok rejtve vannak. Az illesztékek. Az, ahogy a világ felépül. Nem tudhatjuk, mit lehetne elvenni belőle. Mit kihagyni. Nem tudhatjuk mi maradna állva és mi omlana össze. És ezek a varratok meg, amelyek előlünk rejtve vannak, persze benne vannak a történetben, a történetnek pedig nincs más otthona vagy léthelye csak az elmondás, csakis az elmondásban él és lakozik és ezért aztán az elmondás nem érhet véget soha. Az elmondásnak se vége, se hossza. S legyen az Caborcaban vagy Huisiachepticben vagy bárhol, bármilyen más nevű vagy akár névtelen helyen is, de újra mondom, minden történet egy. Jól hallgatva minden történet egy.
A fiú a csészéjében lévő sötét folyadékot nézte, ami nem kávé volt. A férfira nézett és a macskákra nézett. Úgy látszott, alszanak egytől egyig, és a fiú arra gondolt, hogy a macskákat nem zavarja a férfi hangja, és olyankor amikor nem vetődik arra egy teremtett lélek sem a külső világból aki meghallgatná, olyankor biztosan magában beszél. Vagy a macskákhoz.
Mi van azzal az emberrel aki itt lakott? kérdezte a fiú.
Igen. A szüleit egy ágyúgolyó ölte meg a caborcai templomban ahová a helybéliek az Amerikából betörő törvényenkívüliek bandája elől vették be magukat. Biztosan ismered valamennyire az ország történelmét. Amikor kiszabadították őket a romok alól a fiú halott anyjának karjai között feküdt. Az apja is mellettük feküdt és beszélni próbált. Felültették. Vér csordult a szája sarkán. Odahajoltak, hogy hallják, mit mond, de semmit se szólt. A mellkasa szét roncsolódott és véres tajtékot fújt és egyik kezét felemelte, mintha búcsút intene és aztán meghalt.
A fiút ide hozták, ebbe a városba. Caborcaból kevésre emlékezett. Az apjára emlékezett. Néhány dologra. Arra emlékezett, ahogy az apja a karjában tartja, ahogy felemeli, hogy láthassa az alemedán játszó bábosokat. Az anyjából még kevesebbre emlékezett. Talán semmire sem. A fiú életének körülményei különös körülmények. Ez a történet a balsorsról szól. Vagy most legalábbis úgy tűnik. De a vége még hátravan.
Itt érett férfivé. Ebben a városban. Itt vett felségül egy lányt s Isten kegyelme nemsokára egy fiúgyermekkel áldotta meg őt.
Ezernyolcszáznyolcvanhét májusának első hetében a férfi magához veszi a fiát és útnak indul. Bavispébe megy, ahol a fiát a nagybátya gondjaira bízza majd, aki egyúttal a fiú padrinoja is. Bavispéből Batopitébe megy, ahol déli estanciakról származó cukornádat vásárol. Batopitében éjszakázik. Sokszor gondolok én erre az útra. Erre az útra és erre az emberre. Fiatal. Talán nincs még harminc se. Öszvérháton megy. A fia előtte ül a nyeregben, a kápán. Tavasz van, a folyómenti rétek tele vannak virággal. Fiatal feleségének ajándékot ígért. Látja őt, ahogy ott áll és búcsút int. Ott áll és nézi, ahogy az ura nekivág az útnak. Annak nincs más képmása róla, csak amit a szívében hordoz. Gondold el. Az asszony talán sir. Áll és nézi, ahogy a férje eltűnik a messzeségben. Itt áll éppen, ennek a pusztulásra ítéltetett templomnak az árnyékában. Az élet emlék, azután semmi. Egy kis magszemben elfér valamennyi törvény.
A férfi behajlított ujjai a levegőben, az asztal lapja fölött, hogy elhelyezze a jelenetet. Egyik kezével balról jobbra int, hogy megmutassa, mi hol volt, a nap merről süthetett, hol lehetett a lovas és hol az asszony. Mintha a jelen levegőjéből megformálhatná azt a teret ahol ezek a dolgok megestek.
Bavispében vásár volt. Vándorcirkusz. És ott, a lampionok alatt, a férfi felemelte a kisfiát, ahogy az ő apja tette volt vele, hogy a gyerek láthassa. A bohócot, a bűvészt, az embert aki kígyókat ragad meg puszta kézzel. Másnap reggel, ahogy mondtam, egyedül, a gyereket hátrahagyva indult Batopitébe. És ott, Bavispéban meghalt a gyerek, egy terremoto összezúzta. A padrinoja a karjába vette a fiút és sírt. Batopite városát a földrengés megkímélte. A folyón túl a hegy oldalában még ma is látni egy nagy hasadékot, olyan mint valami irdatlan kacagó száj. Ennyit tudtak meg Batopitében a katasztrófáról. Semmi egyebet. A férfi másnap, útban vissza, Bavispéba, találkozott egy gyalogos utazóval aki elmondta neki a hírt. Képtelen volt hitelt adni az utazó szavainak és megsarkantyúzta öszvérét és mikor Batopitébe ért az egész város romokban hevert ahogy az utazó mondta és a halál mindenütt nagy bőségben aratott.
Rettegve érkezett, félt attól amit találni fog. Puskalövéseket hallott. A romok közül a holtesteket dézsmáló kutyák rontottak elő és elfutottak mellette és fegyveres férfiak rohantak ki az utcára és ott álltak kiabálva. A halottak gyékényekre fektetve az alemandán hevertek és a sorok között fekete ruhás öregasszonyok jártak fel-alá zöld ágakkal a kezükben, hogy távol tartsák a legyeket. A padrino odajött hozzá és a kengyelét fogva sírt és nem tudott beszélni csak a kezébe fogta a kantárt és vezette és közben zokogott. Végig az alemandán, ahol halott kereskedők és parasztok és a parasztok és a kereskedők halott feleségei feküdtek. Halott iskoláslánykák. Ott feküdtek, a gyékényeken, a bavispei alemedán. Egy farsangi díszbe bújtatott, döglött kutya. Egy halott bohóc. Mind közül a legifjabb az ő fia összetörve élettelenül. Leszállt a nyeregből és letérdelt és a gyerek véres roncsát a melléhez szorította. Ezernyolcszáz nyolcvanhetet írunk.
Milyen gondolatai lehettek akkor? Ki ne érezné át fájdalmát? Visszatér Huisisachepicbe, a fiát akivel Isten áldotta meg a házát az öszvér hátára vetve viszi. A felesége ott vár rá Huisisachepicben és ez lesz majd a beígért ajándék.
Az ilyen ember olyan mint az álmodó aki egy keserves álomból még annál is nagyobb bánatra ébred. Kínná és keserűséggé változott minden amit csak szeretett. A mindenség tengelyéből kihullt a tartószeg. Amiről csak leveszi a szemét mind azzal fenyeget hogy odalesz. Az ilyen ember számunkra elveszett. Mozog és beszél. De mindabban amit lát ő maga még a leghaloványabb árnyéknál is kevesebb. A legapróbb papírra vetett jel is túlhangsúlyozza létezését.
Ki keresné egy ilyen ember társaságát? Van az a dolog ami megszólal bennünk és több mint a puszta szavaink vagy a kezünk mozdulása, hogy elmondja, hogy a szívünk ilyen vagy olyan. Benne ez a dolog veszett el. Tehát.
A fiú a férfit nézte. A szeme csillogott és tenyérrel felfelé az asztalra fektette egyik kezét mintha éppen ott volna benne az ami elveszett. Rácsukta az öklét.
Néhány évre szem elől tévesztjük. A feleségét itt hagyja el, ebben a romos városban. Sok barátja meghal. A feleségéről nem tudni semmi többet. A férfi Guatemalába megy. Trinidadba megy. Hogy térhetett vissza? Ha győz még várni egy darabig élete eltemetésével, akkor talán már nem kellett volna gyászban és virágokkal visszatérnie. Benne azonban nem volt már meg az ami ezt megtehette volna. Látod?
Azok akik nagy sorscsapások közepette is életben maradnak gyakran érzik úgy, hogy megmenekülésük a sors rendelése. A Gondviselés keze. Ez a férfi újra meglátta magában azt amit talán már el is felejtett. Hogy valamikor régen kiválasztatott a hétköznapi emberek közül. Szembe kellet néznie végre azzal, hogy már kétszer előszólítatott a hamuból, a porból és a romok alól. Mivégre? Ne hidd, hogy az efféle kiválasztottság boldogság, mert nem az. Megmenekült, de megfosztatott az ősöktől és megfosztatott az utódoktól. Mulandó lény lett. Törekvései, hogy a hétköznapi emberek éltét élje túlságosan finomakká váltak, anyagtalanokká. Törzs volt, gyökér vagy korona nélkül. De talán még ekkor is volt olyan pillanata amikor imádkozni ment volna a templomba. Csakhogy a templom darabjaira hullva a földön hevert. A talaj pedig bensőjének sötét szentélye alatt is remegett, repedezett. Rommá lett az is. Lelkében pusztaság támadt, s talán valami újfajta tisztasággal látta át hogy akár a templom, maga is csak agyagból való és talán arra is gondolt hogy a templomot nem építhetik újra fel mivel az ilyen munka véghezviteléhez először is az kell hogy Isten ott legyen az emberek szívében mert csakis ott nyeri el valódi létezését és ha onnan kivész nincs erő mely visszatelepíthetné oda. Eretnek lett belőle. Tehát.
Ifjúkori kóborlásainak végeztével ez az ember végül is a fővárosba érkezett és néhány évig ott is dolgozott. Hírvivő lett. A híreket egy bőrből és vászonból készült, lakattal lezárt táskában vitte. Azt hogy mik voltak nem állt módjában megtudni és nem is fűtötte kíváncsiság ez irányban. Az épületek kőhomlokzatát melyek között nap nap után vitt az útja lövésnyomok pettyezték. Ott, ahová az emberek gyűjtögető keze nem ért el, maradt még a falban néhány szétlapult ólom medál, az utcaszerte felállított géppuskaállások lövedékei. A szobákból melyekben várakoznia kellett valaha magas rangú férfiakat hurcoltak kivégzésre. Kell-e mondanom, hogy nem érdekelte a politika? Egyszerű hírvivő volt. Nem hitte, hogy az emberek képesek volnának saját akaratukból bölcsen cselekedni. Azon az állásponton volt inkább, hogy minden tett csakhamar kicsúszik végrehajtója markából, előreláthatatlan következmények harsogó áradatának engedve utat.
Úgy hitte a világban létezik valami másféle terv, valami másfajta rend, az ő tiszte ennek a hatalmát szolgálni. Egész idő alatt arra várt, hogy szólíttassék, maga sem tudta mire.
A férfi hátradőlt, a fiúra nézett és mosolygott. Ne érts félre, mondta. A világ történései nem bírnak a világtól különálló élettel. A világ viszont nem láthatja a dolgok időleges voltát. Arra, hogy egyik dolgot a másikkal szemben előnybe részesítse, nem lehet oka. A seregek vonulása és a sivatag homokjának vonulása egy és ugyanaz. Nincs kivételezés. Hogy is lehetne. Kinek a parancsára? Ez a férfi nem szűnt meg hinni Istenben. Modern nézeteket sem kezdett Istenről vallani. Ott volt Isten és ott volt a világ. Tudta, a világ elfelejti majd őt de Isten nem feledheti. Pedig éppen hogy erre áhítozott.
Könnyen látható hogy csakis a bánat viheti rá az embert, hogy ilyennek lássa a világot. Igen ám, de az a bánat amire nincs vigasztalás, az már nem is bánat. A bánat sötétebb nővére csak, aki magára öltötte húga ruháját. Mert látod, az emberek nem egykönnyen fordulnak el Istentől. Nem egykönnyen. Valahol mélyen minden emberben ott a meggyőződés, hogy van valami ami tud az ő létezéséről. Valami tud róla, ami elől nem lehet elbújni vagy elmenekülni. Másként képzelni annyi mint a kimondhatatlant képzelni el. Sosem volt úgy, hogy ez az ember megszűnt volna hinni Istenben. Nem. Éppen hogy elkezdett szörnyűséges dolgokat hinni Róla.
Mostanra már nyugalomba vonult, Mexikóban él. Nincsenek barátai. Nappal a parkban üldögél. A földet amin lába tapos a régiek vére trágyázta. A járókelőket nézni. Arra a meggyőződésre jut, hogy azok a célok és szándékok amelyekről azt képzelik, hogy meghatározzák tetteiket, valójában tetteik leírásnak eszközei csupán. Azt hiszi, hogy mozgásuk valami nagyobb egység része melynek rendszerét nem ismerik s mely szintén valami nálánál nagyobb rendszer darabja. Azt elmondhatom, ezek a képzelgések nem nyugtatták meg. Látta elsiklani a világot. Körötte minden valami irdatlan, visszhangtalan üresség. Ekkoriban kezdett el imádkozni. Meglehet, indítékai nem voltak valami tiszták. De hát milyen is egy tiszta indíték? Mivel is lehetne Istennek hízelegni? Lehet talán alkudni vele, rá lehet talán bírni, hogy lássa érveink értelmét? Nagyobb örömet szerezne vajon neki kezének bármelyik teremtménye ha másként cselekedne mint ahogy? Hát meg lehet őt lepni? Ez a férfi a szíve mélyén máris Isten ellen szövetkezett s még csak nem is tudott a dologról. Egészen addig nem tudta, amíg nem kezdett el Őróla álmodni.
Ki álmodhat Istenről? Ez a férfi megtette. Álmában Isten nagyon elfoglalt volt. Szólt hozzá, de ő nem felelt. Kiáltott hozzá de ő nem hallotta meg. Látta ahogy munkája fölé görnyed. Mintha üvegen keresztül látta volna. Magányosan ül, önnön létezésének visszfényében. Ahogy a világot szövi. Keze alatt válik valamivé a semmiből és a keze alatt tűnik újra semmivé. Végetérhetetlenül. Végetérhetetlenül. Tehát.
Ott volt Isten, szemlélni valón. Egy Isten aki saját magára kiszabott kötelességei rabszolgájának látszik. Egy Isten aki kiapadhatatlan kitartással mindent valami kifürkészhetetlen cél irányába hajt. A mintának még maga a káosz is része volt. S valahol ott abban a kárpitban ami a világ volt, ahogy szövődött és felfejtődött, volt egy szál, ami ő volt, és ő megébredt, és sírt.
Egy napon felkelt és kevés holmiját egy kopott táskába rakta amit éveken át az ágya alatt tartott és utoljára ment le a lépcsőn. A Bibliáját a hóna alatt vitte. Mint valami nyomorúságos szekta vándor prédikátora. Három napon belül Caborca szent emlékezetű városába érkezett. Ott állt, a folyóparton, vaksin a napba nézve, ahol a La Purísima Concepción de Nuestra Senora de Caborca templomának megtört keresztkupolája lebegett a tiszta sivatagi légen. Tehát.
A férfi lassan ingatta fejét. Felemelte az asztalról készségeit és újabb cigaretta sodrásába fogott. Nagyon meggondoltan. Mintha rejtély volna számára megszerkesztésének mikéntje. Felállt és a kályhához lépett és ugyanazzal az elszenesedett végű fadarabbal gyújtott rá mint korábban és megnézte a tüzet és becsukta a kályha ajtaját és visszatért az asztalhoz és leült megint.
Talán ismered Caborca városát. A templom gyönyörű szép. Az évek során a folyó áradásai sokat elpusztítottak belőle. A szentélyt és a két harangtornyot. A főhajó hátsó felét és a déli kereszthajó nagy részét. Ami megmaradt, az mintha három lábon állna, hogy úgy mondjam. A kupola úgy függ az égen mint egy délibáb és ez így van sok éve már. Teljességgel valószínűtlenül. Nincs az a kőműves aki ilyet kieszelhetne. A caborcaiak éveken át várták hogy leomoljon. Befejezetlen dologként nehezedett rá életükre. Kétséges kimenetelű eseményeket tettek létezésétől függővé. Néhány idős és tiszteletreméltó férfiról azt mondták hogy ha meghalnak a kupola majd összeomlik és meghaltak és a gyerekeik is meghaltak és a kupola továbbra is csak függött ott, tisztán a levegőben míg végül olyan súllyal nehezedett a város lakóira hogy alig beszéltek róla már.
Ide jött hát a férfi. Talán meg sem fontolta a kérdést, hogy mi hozta erre a helyre. Pedig éppen ez volt az amit keresett. Az alatt a vészterhes tető alatt aztán leterítette a pokrócát a földre és tüzet rakott és arra készült hogy elnyerje végre azt ami korábban elkerülte. Lett légyen az bármi. Ott a templom romjai között amelynek porából és törmelékéből hetven esztendővel azelőtt felemeltetett és elküldetett, hogy élje az életét. Úgy ahogy volt. Úgy ahogy lett. Úgy ahogy lehet.
A férfi mélyet szívott a cigarettájából. A felszálló füstöt szemlélte. Mintha annak lassú kígyózásában lennének történetének fő vonásai. Álom vagy emlék vagy faragott kő. A tálba pöckölte a hamut.
A város lakók odajöttek és ácsorogtak. Kellő távolságban. Arra voltak kíváncsiak mit tesz Isten ezzel az emberrel. Lehet, hogy a férfi bolond. Lehet, hogy szent. ő nem törődött velük. Fel-alá járkált és a Bibliáját lapozgatta és mormogott. A feje fölött a kupola freskói éppen azokat az eseményeket ábrázolták melyekről elmélkedett. A kupola nyugati falán a szentek fakuló ruházata közé tapasztva golondrinák fészkei. Időről időre megáll körkörös járkálásában, és magasra emeli könyvét és az ujjával a lapjára bök és fennhangon szólítja Istent. Az emberek ennyit láttak. Egy öreg remetét. Egy embert akinek nincs múltja. Néhányan azt mondták róla hogy szent, néhányan azt hogy bolond és sokan megbotránkoztak, azok akik azelőtt még nem hallották hogy bárki is így szólította volna Istent. Nem láttak még olyat hogy valaki saját házában szálljon Istennel szembe.
Úgy látszott ez az ember valamiféle colindanciát akar nyélbe ütni Teremtőjével. Mértéket és határt szabni neki. Ki gondolhat egy ilyen elszámolást végbevihetőnek? A világ határait Isten szabta meg. Istennel nem lehet elszámolni. Mivel is alkudozhatnánk?
Elküldtek a papért. A pap eljött és szólt a férfihoz. A pap a templomon kívül. Bent az egyszemélyes gyülekezet. Ott a vészterhes kupola árnyékában. A pap Isten természetéről és a lélekről és az akaratról beszélt az eltévelyedettnek és arról hogy mit jelent az emberi életre nézvést a kegyelem és az öreg végighallgatta és néhány szembetűnőbb résznél bólogatott és amikor a pap befejezte az öreg magasra emelte a könyvét és a papra kiáltott. Nem tudsz semmit. Ezt kiáltotta. Nem tudsz semmit.
Az emberek a papot figyelték. Hogy lássák mit felel. Az egy darabig nézte az öreget aztán eltávozott. A meggyőződés amellyel az öreg beszélt megsebezte a szívét és fontolóra vette az öreg szavait és eltelt aggodalommal mert persze az öreg igazat szólt. S ha ezt tudja az öreg, mi mást tudhat még?
Másnap újra visszament. Azután újra. Az emberek eljöttek megnézni. A város bölcsei. Hogy meghallgassák melyik fél mivel áll elő. Az öreg bent járkál a boltív árnyékában. A pap kint van. Az öreg iszonytató kitartással lapozgatja könyvét. Mint aki pénzt számol. A pap tágan értelmezett egyházi elvekkel felel meg neki. Mindkettő velejéig eretnek.
A férfi előrehajolt és elnyomta a cigarettáját. Felemelte az ujját. Mintha óvatosságra intene. A déli ablakon át besütött a szobába a nap és a macskák közül néhány felkelt, nyújtózkodni, megmozgatni magát.
De volt egy különbség, mondta. Volt egy különbség. A pap tét nélkül játszott. Nem kockáztatott semmit. Nem ugyanazon a földön állt mint az a bolond öregember. Nem abban az árnyékban. Úgy döntött, Inkább kívül marad saját templomának kockázatos építményén kívül, és ezzel a döntésével feláldozta szavainak tanúságtévő erejét.
Az öreg viszont bármely ösztöntől vezetve is, de valaha megszentelt, vészterhes földön állt. Így döntött, így cselekedett. Abban mindenki egyetértett, hogy hittevése erőteljes. Meggyőződésének ereje nyilvánvaló volt. Szavaiban kevés volt a mértékletesség vagy a tartózkodás. Ebben a másik életében kitört belőle a feslett erkölcsűség. Látod? Önteltségében az életével játszott. Azon a vészterhes talajon ő lett az egyetlen számbajöhető tanú és egyesek az őrület elragadtatását látták tekintetében, dehát mi mást is keresnének abban az emberben aki Isten saját választott földjén mer parancsokat osztogatni a mindenség Urának? Mert az ilyen föld természetéhez hozzátartozik, hogy vészterhes és átmeneti. És valóban úgy van az, ott kell kiállnunk ügyünkért, ott vagy sehol.
És a pap? Széles látókörű ember. Szabadelvű érzelmekkel. Még nagylelkű is. Egyfajta filozófus. Mégis mondhatjuk hogy útja mely a világon átvezetett olyan széles volt, hogy szinte alig volt járható. Ez a pap nagy alázattal viseltetett a világ iránt. A fák közt fütyülő szélből az Istenség hangját vélte kihallani. Számára még a kövek is szentek voltak. Értelmes ember volt, és azt hitte a szívében szeretet van. Nem volt. Ahogy Isten sem fütyörészik a fák között. Az ő hangja eltéveszthetetlen. Ha az emberek meghallják, térdre borulnak és meghasad a lelkük és Hozzá kiáltanak és nincs bennük félelem csupán szívűk vadsága ami a vágyakozásból fakad és kiáltanak hogy elviselhessék az Ő jelenlétét mert tudják, hogy amíg az istentelenek jól megélhetnek számkivetettségükben azok akikhez Ő egyszer is beszélt többé nem képzelhetnek semmiféle nélküle való életet, csak sötétséget és kétségbeesést. A fáknak és a köveknek mindehhez semmi köze. Tehát. A pap pusztán szívének nagylelkűsége folytán is halálos veszélyben forgott amelyről nem volt még sejtelme sem. Határtalan, középpont, vagy szélek nélküli Istenben hitt. Éppen ezzel a formanélküliséggel akarta Istent megfoghatóvá tenni. Ez volt az ő colindanciája. Nagyvonalúságában minden talajról lemondott. És ebbe a colindanciába Istennek nem volt semmiféle beleszólása.
Mindenütt Istent látni annyi mint sehol sem látni Őt. Napról napra élünk, egyik nap éppen olyan mint a másik de aztán egyszercsak teljesen váratlanul rátalálunk valakire akit talán már korábban is ismertünk és éppen olyan ember mint a többi másik csak akkor éppen átalakulóban van, ügy mint aki minden javát az oltárra halmozza és abban az átalakulásban felismerjük azt ami ott van eltemetve a szívünkben és amit sohasem veszthetünk el és sohasem szerezhetünk meg és ez az a pillanat, hát nem érted. Éppen ez az a pillant. Erre áhítozunk és ezt félünk megkeresni és egyedül ez képes bennünket megváltani.
Tehát. A pap eltávozott. Visszatért a városba. Az öreg vissza a bibliájához. Tovább járkált, tovább pörlekedett. Valami prókátorféle lett belőle. Nem a Teremtő tisztességét és dicsőségét keresve mélyedt el az Írásban hanem inkább azért hogy bizonyítékokat gyűjtsön ellene. Hogy megkeresse a sötétebb természetére utaló apró jeleket. Hamis kegyelmeket. Kis csalásokat. Be nem tartott ígéreteit vagy elhamarkodva felemelt kezét. Hogy legyen mivel megvádolnia, látod. Megértette amit a pap nem érthetett. Azt, hogy a hozzánk méltó ellenfelet keressük. Mert csak papírmasé démonokra emeljük kezünket és keresztülesünk az ütéseink szaggatta lyukon és közben valami megfoghatóra áhítozunk amivel szembeszállhatnánk végre. Valamire ami megfékezné vagy kiállná ütéseinket. Létünknek egyébként nem volnának határai és addig kellene terjesztenünk önmagunk birodalmát míg mi magunk vesztenénk el maghatározottságunkat. Amíg végül éppen az az űr inna bennünket magába amivel szembe kívántunk szegülni .
Caborca temploma csak állt tovább mint azelőtt. Azt még a papnak is el kellett ismernie, hogy nagy valószínűséggel az romok között táborozó, rongyos öreg lesz a templom egész gyülekezete. A pap elment. Otthagyta az öreget, had követelőzzön csak tovább ott a kupola árnyékában, amely pedig egyesek szerint minden szélfuvallatra láthatóan megingott. A pap próbálta megmosolyogni az öreg nézeteit. Mit számit Istennek, hogy az a templom áll vagy összeomlik? Mennyivel több a szél sívitásánál az, hogy a míves kupola szentélye vagy sírboltja lesz-e annak a legyengült öreg remetének? Semmi sem változik. Semmi ki nem derül. Végül olyan lesz minden megint mint azelőtt.
A tettek szemtanúikban nyerik el létezésüket. Ki is beszélhetné el őket nélkülük? Végső soron még azt is állíthatjuk, hogy a tett maga semmi, minden a szemtanú. Az is lehet, hogy az öreg átlátta saját helyzetének ellentmondásait. Ha az emberek valóban olyan üres lények amilyeneknek képzelte őket akkor nem lehet hogy rá is éppen az a Lény osztotta ki a feladatát amely ellen az egész irányult? Ahogy az sok filozófussal megtörtént már, azt ami elsődjére teóriája visszaverhetetlen cáfolatának tetszett nemsokára úgy kezelte mint szükséges tartozékot és lassanként az lett maga a középpont. Látta ahogy a világ éppen önnön létrejöttének sokasága közepette válik semmivé. Csak a szemtanú létezett rendületlenül. És az aki a szemtanúról tanúskodott. Mert ami mélységesen igaz, az igaz lesz az emberek szívében is és ezért nem is lehet rosszul elmondani, mondják bár el akármilyen sokszor is. Ekkor a következőt gondolta. Ha a világ egy történet ki más tölthetné meg élettel mint egy tanú? Hol is létezhetne máshol? Ezek a nézetek magukkal ragadták. És elkezdte Istent egy szörnyűséges sorscsapás részeseként látni. Ezen egyszerű dolog hiányából fakadóan maga a Teremtó létezése sodródik veszélybe. Mert Isten számara nem lehet tanú. Semmi sincs ami ne volna része. Semmi ami megmutatná neki a saját létezését. Semmi különálló amire azt mondhatná, hogy ez én vagyok amaz meg valami más. Ahol az van, ott nem én vagyok. Bármit hatalmában állt megteremteni, csak olyasmit nem ami nemet mondhatott volna neki.
Most már beszélhetünk őrületről. Most már nyugodtan megtehetjük. Mondhatjuk, hogy csak egy őrült képes arra, hogy fogja magát és Isten iránt érzett felelőségből megszaggassa a ruháját. Mit is gondoljunk arról az emberről, aki azt állítja, hogy Isten csupán azért óvta meg, nem egyszer de kétszer, a pusztulástól, hogy teremtsen valakit aki ellene tanúskodik majd?
A kályhában ropogott a tűz. A férfi hátradőlt a székén. Összeérintette két keze ujjainak hegyét, öt öt ellenében, és elgondolkozva egymásnak feszítette két tenyerét. Mintha valami hajszálvékony állítás erejét próbálgatná. Egy nagy szürke macska felugrott az asztalra és a férfit nézte. Egyik füle majdnem egészen hiányzott és az alsó fogai kiálltak. A férfi kicsit hátrébb húzta a székét és a macska lelépett az asztalról az ölébe és lekushadt és összegömbölyödött és elfordította a fejét és a fiút nézte nagy komolyan, mint valami tanácsnok. Egy macska tanácsnok. A férfi rátette egyik kezét, mintha rögzíteni akarná. A fiúra nézett. Az elbeszélő feladata nem könnyű, mondta. úgy tetszik mintha a sok lehetőség közül neki kellene kiválasztania a történetet. De persze nem ez a helyzet. Inkább az a feladata, hogy az egyből sokat csináljon. A mesélőnek mindig azon kell munkálkodnia, hogy kicselezze hallgatója – kimondott vagy kimondatlan- ellenvetését, miszerint ezt a történetet már hallotta. Előrebocsátja a kategóriákat amelybe a hallgató igyekszik majd beleilleszteni a hallott elbeszélést. Ugyanakkor tudatában van annak, hogy maga az elbeszélés nem kategória hanem inkább minden kategória kategóriája mert nincs semmi ami kívül esne hatósugarán. Minden csak elbeszélés. Ebben ne kételkedj.
A pap többé nem látogatta meg az öreget a történet bevégezetlenül maradt. Az öreg persze a világért se hagyta volna abba a járkálást és a pörlekedést. Ő legalább nem igyekezett elfelejteni az életében őt ért igazságtalanságokat. Sérelmeinek listáját. A sértett félnek gondolta magát. Semmit el nem felejtett.
A papról mit mondhatnánk? Mint minden papét, az ő elméjét is elködösítette Istenhez való közelségének illúziója. És ugyan melyik pap mondana le a szent öltözékről még ha csak azért is, hogy mentse önmagát? Mégis, gondoltaiban a pap nem járt messze az öregtől és egy napon érte küldtek és elmondták neki hogy az öreg megbetegedett. Hogy a pokrócán fekszik és nem szól senkihez. Még Istenhez se. A pap elment meglátogatni és úgy volt ahogy mondták. A pap a keresztkupolán kívül maradt, onnan szólongatta az öreget. Azt kérdezte tőle, valóban beteg-e. Az öreg csak feküdt, a kifakult freskókat bámulta. A golandrinák jövését menését. A papa nézett és arca beesett volt és üres és aztán elfordította a fejét. A pap természetes emberi módon meglátta a lehetőséget a másik gyengeségében és onnan folytatta ahol három héttel korábban abbahagyta. Isten jóságáról kezdett szónokolni . Az öreg a fülére szorította a kezét de a pap közelebb húzódott . Az öreg végül is felkelt valahogy a pokrócáról és négykézlábra állva összeszedett pár követ a romok közül és hajigálni kezdte a papot és így aztán elzavarta.
Az három nap múlva megint visszatért és újra beszélt az öreghez, de az öreg már nem hallotta. Az élelem és a tejes köcsög – amelyet a város lakói hagytak neki ott rendszeresen a kupola árnyékának legszélénél- érintetlenül állt. Isten persze túljárt az öreg eszén. Mi más történhetett volna? Úgy látszott Neki végül még az öreg eretnek hőzöngéseit is sikerül saját hasznára fordítania. A kiválasztottság amely annyi éven át éltette és kínozta az öreget most oly módon teljesült be amit az öreg nem láthatott előre és elgyötört tekintete előtt ott volt végre az igazság a maga szörnyű tisztaságában. Látta, hogy valóban kiválasztatott és, hogy a világmindenség Istene még sokkal iszonytatóbb mint azt az emberek hiszik. Öt nem lehet se elkerülni se figyelmen kívül hagyni se kikerülni és igaz az is hogy valóban Mindent tartalmaz önmagában, az eretnekek érveléseit is ideértve, egyébként nem is lehetne Isten.
A papot nagyon megrázta az amit látott, ez viszont meglepte. Végül még félelmeit is legyőzte és bemerészkedett az öreg mellé a kupola alá. Talán ez adott az öregnek erőt. Talán még ez előtt az utolsó elágazás előtt állva is azt hihette hogy esetleg majd a papnak sikerül ami neki nem, és összeomlik végre az építmény. De a torony persze csak függött tovább ott a levegőben és az öreg végül beszélni kezdett.
Úgy fogta meg a pap kezét mint ahogy a fegyvertársa kezét fogja meg az ember és az életéről beszélt, arról, hogy milyen volt és, hogy milyenné lett. Elmondta a papnak azt amit megtudott. Végül azt mondta, hogy senki sem láthatja a saját életét csak ha az már bevégeztetett és akkor meg mit és hogyan javítana rajta? Csakis Isten kegyelmének tudható be, hogy köt bennünket éltünk fonala. A kezébe vette a pap kezét és arra kérte nézze meg összekapcsolt kezeiket és azt mondta nézd hogy hasonlítanak. Ez a hús csak emlékeztető mégis igazat szól. Végül minden ember útja minden másiké is. Nincsenek külön utak mert nincsenek különálló emberek akik megtehetnék azokat. Minden ember egy és ezen kívül nincs más történet. De a pap gyónásnak hitte az öreg szavait és amikor az öreg végzett, ő belekezdett a feloldozás szavaiba. Az öreg ekkor megragadta a kezét keresztvetés közben félúton, ott a halálos ágya mellett, a mozdulatlan levegőben és a tekintete megálljt parancsolt. Elengedte a pap másik kezét és a sajátját felemelte. Mint aki éppen útnak indul. Mentsd magad, sziszegte. Mentsd magad. Aztán meghalt.
Kint a füvel benőtt utcák kövén minden csupa csend. A férfi behajlított tenyerével végigsimított a macska fején, hátrasimította a füleit. Az épet, a sérültet. A macska mellső lábait behúzva feküdt, szemei félig becsukva. Ez az én harci macskám, mondta a férfi. Pero es el más dulce de todo. Y el más simpaticó.
Felnézett. Mosolygott. Az elbeszélő feladata nem olyan egyszerű. Mostanra már biztosan kitaláltad, hogy ki volt a pap. Vagy nem is annyira pap mint inkább a papi hivatás védelmezője. A papi nézeteké. A pap egy ideig még sikeresen igyekezett megmaradni elhívatása mellett de végül már nem bírta elviselni a tanácsért hozzá folyamodók tekintetét. Milyen tanácsot adhatna ő, a szavak embere? Azokra a kérdésekre melyeket az öreg hírvivő hozott magával a fővárosból nem volt felelet. Minél tovább gondolkozott rajtuk annál kuszábbakká váltak. Minél jobban próbálta megfogalmazni őket annál inkább kívül kerültek értelmezésének körén, és végül aztán rádöbbent hogy azok már nem is az öreg hírvivő kérdései de a sajátjai.
Az öreget a caborcai templom udvarára temették saját vérei közé. Ez volt Istennel kötött egyezségének eredménye. Ez volt colindanciaja s talán minden emberé ez. Halálakor elmondta a papnak hogy Istenre nézvést minden számításában tévedett de végül mégiscsak sikerült Őt megértenie. Látta, hogy a követelések amelyeket Istennel szemben támasztott érintetlenül és kimondatlanul de benne vannak még a legegyszerűbb emberi szívben is. Perlekedése. Érvei. Megvoltak már a legrégebbi múltban is. Mert a világ útja is csak egy és nem számos és nincs másik út még a legkisebb dologgal kapcsoltban sem mert az utat Isten jelölte ki és az mindenfajta következményt magába foglal és kívüle nincs se ösvény se folyomány se bármi egyéb. Nem is volt soha. Végül a pap azt kezdte hinni hogy az igazságot gyakran olyanok hordozzák magukban akik maguk nincsenek is annak tudatában. Viselik azt a súllyal és formával bíró valamit de annak nevét, amelyen szólíthatnák vagy megidézhetnék azt nem ismerik. Valódi helyzetükről és természetükről mit sem tudva járnak a világban, mert ez is hozzátartozik az igazság csalárd és fortélyos természetéhez. Aztán egy napon valami hétköznapi mozdulattal levetik terhüket és, miközben nincsenek is tudatában a dolognak. olyan pusztító terhet zúdítanak valami jótét lélek nyakába, hogy amaz örökre megváltozik, mindörökre letéved az útról melyre szánták és egy másik teljességgel ismeretlen ösvényre kerül. Ez az megújult ember aztán aligha lesz tudatában változása okának vagy idejének. Maga semmivel sem szolgált rá arra a nagy jótéteményre. Mégis, magát a lényeget találja meg, érted? Anélkül, hogy kereste volna vagy anélkül, hogy megérdemelné. a birtokában lesz az a tünékeny szabadság amit az emberek olyan végeláthatatlan és elszánt kétségbeeséssel keresnek.
A pap végül megértette, hogy életünk tanulsága soha sem lehet a sajátunk. Csak a tanúnak van ereje felfogni annak mértékét. Csakis a másik számára éljük meg. A pap így megértette amit a remete nem érthetett. Hogy Istennek nincs szüksége tanukra, sem maga mellet sem maga ellen. Az igazság inkább, az hogy ha nem létezne Isten, akkor nem lehetnének tanuk mert a világban nem volna azonosság csak megannyi különböző vélemény. A pap megértette, hogy senki sem választatott ki, mert nincs senki, aki ne választatott volna ki. Isten számára minden ember eretnek. Az eretnek első cselekedete az, hogy megnevezi testvérét. Hogy aztán elválhassanak útjaik. Minden egyes kiejtett szavunk hiúság. Minden szippantásnyi levegő ami nem áldó szóvá válik gyalázkodás. És most jól figyelj. Van valaki aki még azt is meghallja amit ki sem mondunk soha. Maguk a kövek is levegőből valók. Amit képesek összezúzni az nem is élt soha. Végül aztán mindenki közülünk annyivá lesz csak, amennyire sikerült Istent megértenie. Mert semmi sem valódi csak az Ő kegyelme.

fordította: Dragomán György

Ez a szöveg Cormac McCarthy Átkelés című regényének egy önállóan megálló részlete, szerintem a könyv magja, erre vannak rátekerve a regény történetei.
Nagyon fontos szöveg volt ez nekem, valaha, úgy 1996-körül, akkor fordítottam, magánszorgalomból, és azért mert gyakorolni akartam. Házaltam vele lapoknál, senkinek se kellett (Holmi, 2000, Magyar Lettre, hogy csak hármat mondjak). McCarthy akkor még egy obskúrus amerikai írónak számított, én pedig összesen egy Singer novella fordítását publikáltam.
Végül aztán tizenhétével később a szöveg bekerült az Átkelés magyar kiadásába, mert amikor megtudtam, hogy Totth Benedek fordítja, neki ajándékoztam.
(forrás: Cormac McCarthy: The Crossing, Vintage International Edition, 1995, pp. 141-159 )