Dragomán György: A harmadik történet – Cormac McCarthy Átkelés című regényéről
Az ÉS-nek írtam egy nagy kritikát Cormac McCarthy Átkellés (The Crorssing) című regényéről. Ez a könyv mérhetetlenül fontos nekem, amikor megjelent mindet elkövettem, hogy megjelenhessen magyarul. Egy nagy részt le is fordítottam belőle, a földrengés fejezetet, de hiába, akkor még teljesen ismeretlen egyetemistaként sikeretlenül házaltam vele kiadóknál is és a folyóiratoknál is. Azóta eltelt húsz év, a könyv végre megjelent magyarul, nagy öröm, hogy végre írhattam róla.
Ha egyetlen mondatban akarnám megfogalmazni a magyar olvasó számára, hogy milyen író Cormac McCarthy és milyen könyv a Határvidék-trilógia második része, az Átkelés, akkor azt mondhatnám például: Móricz Zsigmond és Bodor Ádám a Károli Bibliát olvassák a Vadnyugaton, miközben Tom Waits szól halkan a háttérben.
De kezdjük inkább az elejéről. Kilencvennégyben, másodéves egyetemista koromban négy hónapot töltöttem egy amerikai főiskolán, ott akkor nekem a hatalmas, szabadpolcos könyvtár jelentette a legnagyobb élményt, mászkálhattam és olvashattam kedvem szerint. Cormac McCarthyt véletlenül vettem le a polcról, úgy, hogy semmit sem tudtam róla, a Suttree című regény volt, egymás után három furcsa név, nyilván az idegensége keltette fel a kíváncsiságomat. Találomra felütöttem, olvasni kezdtem, mindjárt annál a jelenetnél, ahol a főhős eltemeti a fiát. A mondatok kimérten, mégis fojtottan kegyetlen vadsággal kopogtak egymás után, vittek be magukkal a föld alá, a sötétbe. Az a nyár jutott eszembe, amikor kiskamaszként, törött lábbal fekve olvastam el egymás után a Moby Dicket és a Legyek Urát. Tudtam, hogy újabb nagyon fontos írót találtam magamnak.
A megszállottak lelkesedésével olvastam végig az egész életművet, lenyűgözött nyelvének biblikusan recsegő sötétsége, a mondatok felszíne alatt surrogó apokaliptikus szenvedély. McCarthy stílusa teljes mértékben egyedül áll a kortárs amerikai irodalomban, a déli gótika keveredik benne a western regények romantikájával, erősen benne van Melville, Faulkner, Twain, Hemingway, és Cervantes és Marquez és Joyce és Beckett és Wittgenstein. Makacsul következetes író, valójában kezdettől fogva ugyanazt a hangot csiszolja vagy érdesíti, mintha egyfolytában ugyanazt a regényt írná („merthogy csak egyetlen elmondható történet létezik” – mondja majd az Átkelésben is egy eretnek prédikátor), a könyveinek szerkezete többnyire egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok sorozata, mindegy, hogy a tizenkilencedik századi indiánokat skalpoló fejvadászok kegyetlenkedő dúlásait vagy a Knoxville-i hajléktalanok mindennapi stiklijeit írja le – bármiről is ír, mindig a világvégéről prédikál, ráadásul nála a világvége nem a jövő borzalma, hanem a múlté, a világ úgy létezik, hogy valójában már rég véget ért vagy véget kellett volna érnie, ezért minden, ami létezik, egyszerre iszonytató és csodálatos, mert úgy van, hogy valójában nem is kellene lennie.
Az Átkelés éppen akkoriban jelent meg, én kronologikus sorrendben olvastam az életművet, ez maradt utoljára, ezt szerettem legjobban mind közül, úgy éreztem, ez az életmű csúcsa, olyan, mintha az összes többi regény csak az Átkeléshez végzett előtanulmány lenne, hiszen nyilvánvalónak tűnt, hogy ebben a könyvben van legjobban és legpontosabban együtt mindaz, amit McCarthy tud, a Child Of God kisszerű gonoszsága, a Véres Délkörök precízen tomboló erőszaka, a Vad lovak reménytelen romantikája éppen a megfelelő arányban áll össze benne, úgy, hogy közben végig a túlírtság határán egyensúlyoz, szinte naiv bátorsággal vállalja a veszélyt, hogy nemcsak megteremt egy nyelvet és egy világot, hanem mindjárt el is pusztítja azt, amit létrehozott.
Az Átkelés a tizenhat éves Billy Praham és két évvel fiatalabb öccse, Boyd története, hármas szerkezetű könyv, Billy háromszor lovagol át Mexikóba, mindhárom útja tragikus kudarc. Új-Mexikó déli részén vagyunk az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén, a második világháború kitörésének idején, így aztán a határ egyszerre időbeli és térbeli, személyes és személytelen, hiszen nemcsak a fiúk kamaszkorát választja el a felnőttkoruktól, hanem az is látszik, hogy az a félig nomád, lovas cowboy életforma, amibe beleszülettek, nemsokára végérvényesen megváltozik.
A regény első harmada egy vemhes anyafarkas története, az állat Mexikóból érkezik, a másik oldalról kel át a határon. A farkasfogás mestersége ekkor már a múlté, a szakmát űző öregemberről senki se tudja, hova lett, a szerszámai még megvannak, az elveszett tudást viszont már Billynek és az apjának kellene valahogy újra feltalálni. Az első csapda felállításának leírását érdemes ideidézni (látni fogjuk, hogy McCarthy öntörvényűen bánik a központozással): „Aztán felemelte a csapdát és alaposan szemügyre vette a hornyot a tányéron és közben meglazította az egyik csavart és beállította a ravaszt. ahogy ott a napnak háttal guggolt a barázdált árnyékban és szemmagasságban tartotta a csapdát – mint aki valami régi s roppant érzékeny műszert próbálna beállítani. Asztrolábiumot vagy szextánst. Mint egy ember aki azon van hogy valamiképpen betájolja a helyét a világban. Mint aki azon van hogy arcusok és húrok segítségével meghatározza a teret amely a lényét elválasztja a világtól. Feltéve ha létezik egyáltalán ilyen tér. És megismerhető.” (p. 28) A szinte banálisan pontos, kissé körülményes leírás egyszer csak elemelkedik a valóságtól és filozofálásba csap át, mintha a csapdával nemcsak a farkasokat lehetne valahogy elkapni, hanem fontos metafizikai problémákat is meg lehetne ragadni.
McCarthy világában a váratlanul előbukkanó metafizikai és teológiai kérdések éppen olyan fontos részei a valóságnak, mint leírások alól gyakran robbanásszerűen eltüremkedő erőszak. Billy régóta megmagyarázhatatlan vonzódást érez a farkasok iránt (a regény egyik legszebb jelenete, ahogy kiskorában egy éjszaka meglesi a friss havon rohanó farkasokat), hosszú párharcot vív az állattal, lassan kitanulja a csapdaállítás mesterségét, aztán foglyul ejti, és ahelyett, hogy lelőné, kipeckeli a száját, beköti a pofáját, pórázra fogja és elindul vele vissza Mexikóba. A farkas elfogását ziháló mondatokon keresztül kibontó leírás izzasztó feszültsége olyan, amilyet a korai Hemingwaynél lehet olvasni, látszik, hogy McCarthy kiváló novellista lehetne, ha nem ugyanazt az egy könyvet írná mindig, és hinne egyáltalán az ilyesmiben. Azzal, hogy Billy elfogja és nem öli meg a farkast, kikerül a világból, aláveti magát valami régi, ember előtti rendnek. McCarthy nem csinál titkot abból, hogy a farkas minek is a szimbóluma: „az emberek azt hiszik hogy a vérontás nem jár következményekkel de a farkasok tudják hogy ez nem így van (…) a farkas magasabb rendű lény és azt is tudja amit az ember nem: hogy a világban nincsen semmiféle rend, kivéve amit a halál helyezett el benne” (p. 58) – mondja Billynek afféle utolsó tanácsként egy öreg haldokló farkasvadász. Billy megpróbál eggyé válni a farkassal, megpróbál átkelni az ember és az állat közötti átjárhatatlan határvonalon: „megpróbálta elképzelni, hogyan látja a világot a farkas. Megpróbálta elképzelni, ahogy a hegyek közt fut az éjszakában. (…) Elképzelte hogy a farkas milyen szagokat és ízeket érzékelhet a világból. Azon gondolkodott hogy a zsákmány lüktető vérének amivel a farkas időről időre megnedvesítette a torkát más íze van-e mint az ő ereiben áramló sűrű vasas nedvnek (p. 66)” Amikor Billy elindul vissza a hegyek közé a farkassal, nem tudja, hogy az út, amire vállalkozott, nem Odüsszeia, hanem egy eretnek, barbár passió, aminek a vége a farkas számára nem lehet más, csakis a kegyetlen halál. Billy hiába érzi úgy, hogy felelősséget vállalhat az állatért, hogy valami nagyobb erő bízta rá, hiába nem hajlandó háromszor sem eladni, hiába ismételgeti újra és újra, hogy a farkas nem az övé, tudtán kívül akkor is az áldozati oltárra vezeti, mert abban a világban, ahol a vér uralkodik, csak akkor válhat eggyé a farkassal, ha azt széttépik a kutyák.
A farkas halálával aztán minden megváltozik: „Az elátkozott vállalkozások végérvényesen kettévágják az életet ezelőttre és mostra” (p. 160). Billy magával viszi a farkas tetemét a hegyekbe, eltemeti, és ez az áldozat már elég ahhoz, hogy farkassá változtassa. Céltalanul kóborol a hegyekben, nincs már többé helye ezen a világon, ahogy lerongyolódik és lefogy, mintha a történelemben is egyre visszább jutna, indiánokkal találkozik, akik még emlékeznek arra, hogy milyen volt a spanyolokkal harcolni, sőt a spanyolok előtti időkre is, lassan szinte teljesen elveszti önmagát.
Itt akár véget is érhetne a könyv, de McCarthy számára ez csak a bevezető, itt kezd csak igazán elemébe lendülni. A fordulópont a földrengés sújtotta város leomlott templomának íve alatt Isten haragját magára hívni és ezáltal valamiféle Isten-bizonyítékot szerezni próbáló eretnek pap prédikációja. Ez itt a legtisztább Melville-i balladisztikus teológia, a férfi pedig az első a borzalmas történeteket elmesélő eretnekek hosszú sorában, akikkel majd Billy második és harmadik útja során találkozik.
Billy úgy tér haza az első útról, mint Rip Van Vinkle, a szülői ház üres, és minden megváltozott, ő és Boyd öccse innen kezdve már egy ballada hősei, megölt apjuk örökségét, ellopott lovaikat visszaszerezni indulnak el újra Mexikóba, egyrészt vezeklésképpen, másrészt azért, hogy legalább holtában megpróbáljanak megfelelni mindig szűkszavú és szigorú apjuknak. Ez a két utazás már céltalan bolyongó kalandozás, tele lótolvajlással, cselszövéssel, árulással, szerelemmel, vándorszínészekkel, váratlan jótevőkkel és gazemberekkel, a fiúk kopogós párbeszédei Beckett csavargóit idézik, a történetek pedig, amiket a háborúról és a forradalomról mesélnek nekik, és szinte mindenki, akivel csak találkoznak, egytől egyig lehetnének akár Joseph Conrad Sötétség mélyén-jének a fejezetei és figurái. Nyilván nem véletlen, hogy a saját történetét vak látnokként elmesélő egykori forradalmár szemeit az üregeiből kicsókoló huertista szörnyeteget éppen Wirtznek hívják.
Innen kezdve már maga az út a lényeg, az út és az utazók története, ahol minden találkozásnál az az első két kérdés, hogy ki honnan jött és hová megy, és a másodikra többnyire senki se tud vagy akar választ adni, mert igazából nem is számít. A lovak megkerülnek és elvesznek, és elvész és megkerül Boyd is, és végül aztán mindenből csak a csontok maradnak. A végső kérdést a Bill szügyön szúrt lovát csodálatosképpen meggyógyító vándorcigány teszi fel és válaszolja meg egyszerre: „Ez a harmadik történet. Ez az a történet amit az emberek maguk raknak össze a rendelkezésükre álló dolgokból. a maradványokból. néhány csontból. a holtak szavaiból. Hogyan lehetne ebből felépíteni egy világot? És hogyan élhetnénk benne ha egyszer felépül?” (p. 507)
McCarthy hosszú, lefordítatlan spanyol passzusokkal teletűzdelt szövegét olvasni olyan, mintha hagynánk, hogy beszippantson és megpörgessen valami roppant fekete forgószél. Lehet, hogy gyorsan kiköp magából, és most, hogy több mint tíz év kihagyás után újraolvastam, már azt is meg tudom érteni, hogy van, aki számára a szöveg túl tömény, de ha nem, akkor nagyon sokáig ott kattog a fejünkben mondatainak sajátosan nyomasztó ritmusa. Már nem szeretem olyan elfogulatlanul, mint huszonéves koromban, de még mindig nagyon sokat jelent, és jó, hogy végre megvan magyarul.
McCarthyt fordítani szinte McCarthy regényeibe illően hősies és reménytelen feladat: a ritmus, a szókincs, a hirtelen regiszterváltások, a valóságtól váratlanul elemelkedő pontos leírások, a bőbeszédű filozofikusság barokkos körmondatai közé ékelt szűkszavú párbeszédek igazi mestermunkát kívánnak. Öröm látni, hogy Totth Benedek milyen elegánsan vette ezeket a szinte leküzdhetetlen akadályokat.
(Cormac McCarthy: Átkelés, Budapest Magvető,)