Az írás a Literán jelent meg.

Dragomán György a Könyvfesztivál Elsőkönyvesek Fesztiválján (szó szerint elsőregényesek fesztiválján) e könyvével képviseli Magyarországot. Ő Micky Donnelly, brit író – szintén a fesztivál résztvevője – Doubletime című regényének fordítója is.
Dragomán György első regénye igazi olvasói kaland. Ahogy a fülszöveg állítja, “egy regény, amelyet nem lehet letenni”. A történet sodrása olyan erős, hogy nehéz ellenállni a szöveg végzetszerű és rosszat sejtető dramaturgiájának. Az olvasót tehetetlenül vonszolja magával, akár biztosan tudja az első perctől a befejezést, akár csak sejti azt.
A történet főhőse, Fábián parancsmegtagadás miatt egy világtól elzárt telepre kerül, büntetése, hogy hátralévő életét ebben a kísérteties, öntörvényű és kegyetlen világban kell leélnie, ahol mindent egy őrület jeleit mutató kormányzó ural. Egyfajta kafkai fegyenctelepre jutunk, a szereplők múltjukat vesztett kísértetek, a helyszín lehangolóan sivár és csupa sejtetés. Fábián a kormányzó végrehajtójaként és legfőbb bizalmasaként egyre jobban belegabalyodik a múlt emlékfoszlányaiba, szerelmet és csupa rejtélyt talál. A telep sorsáról döntő boríték szállítójaként különleges feladat vár rá, de, hogy valójában mi a szerepe a történetben, az számára is csak lépésről lépésre világosodik meg. A küldetés tétje a szabadság, a szabad akarat és a végzet ismétlődésének megtörése.
A pusztítás könyve izgalmas és bonyolult olvasmány. Kérdés, hogy elegendő-e a felkínált bonyodalom, nem csupán a krimit olvasó rejtvényfejtő izgalma dolgozik-e bennünk, és hogy Fábián kalandja nem csak hátborzongató rémmese marad-e a detektívmunkákkal teli alsó polcon.
A cselekmény helyszínéül szolgáló település és az ott élők világa akaratlanul is Bodor Ádám történeteit idézik fel. A szereplők rontott vagy idegenszerűen csengő nevei (Ghiárfás, Bebe), a zárójelenetben megjelenő bunker vagy maga a küldetés A részleg vagy a Sinistra körzet hangulatát juttatják eszünkbe. Fábián ugyanakkor nem illeszkedik bele ebbe az utópisztikus, törvényen és talán életen kívüli világba, kívülálló és ártatlan kíván maradni annak ellenére, hogy maga is aktívan részt vesz a pusztításban. Fábián és az olvasó egyetlen támasza a történet útvesztőjében a minden részletre kiterjedő mikroszkopikus leírás, a csontokig hatoló tekintet, amely azonban érzéketlen a múlt lenyomatai iránt. Ennek segítségével próbálja meg helyreállítani a mozaikdarabokat, ezzel próbál maga is szerephez jutni a regényben. A sokat hangoztatott ismétlődésmotívum hivatott arra, hogy áthidalja az olvasás során felmerülő déja vu érzést, nem kell nagyon körmönfontnak lennünk ahhoz, hogy metaforaként olvassuk azt, miszerint az ismétlés kioltja a múltat; ami ismerős, csak az egyszer már átélt (olvasott) élmény idézete. “A részletek némelyike, mint az egyik ház ablakainak formája és elhelyezkedése, a fák töve köré rakott sárga téglagyűrűk, egy hosszában megrepedt kerítésdeszka, vagy a villanypóznák kátrányszaga nagyon is ismerősnek tűnt, és Fábiánnak csak nehezen sikerült kirázni a fejéből az érzést, hogy valamikor mintha már járt volna itt.” Fábián világa alapvetően érzéki világ, bár legtöbbször tudni véli az események logikus egymásutániságát, sokkal fontosabbak számára az ösztönös megérzések és a kézzelfogható tapasztalatok, mint a misztikus jelentéskeresés. Mintha az olvasó befogadókészségét tesztelnék, hihető-e, hogy valaki erős, bátor, érzéki és okos egyszerre, mégsem áll felette a történetnek, valójában mindent parancsra tesz, legkevésbé sem szabad akaratból. Fábián olyasfajta szuperhős, aki mindenkinek tetszik. Ugyanez az kettősség tűnik fel a regény műfaji besorolásakor: a detektívregényből ismert sármos nyomozó-Fábián és a kormányzó lányainak vetélkedése egészen más történethez tartozhatnának, mint a telep utópiájának akarat nélküli, bábként mozgatott főszereplője. És éppen ez az ellentmondásos besorolhatatlanság teszi különösen érdekessé A pusztítás könyvét, amely egyszerre elégíti ki az olvasóban lakozó rejtvényfejtőt és cáfol rá a biztosnak hitt megfejtésre.
A történet linearitása nemcsak a motivikusan is jelenlévő ismétlődés és körforgás miatt válik bizonytalanná, Fábián folytonos jelentéskeresése, ahogy a tenyere rajzolatait vagy a falfestményeket próbálja sikertelenül szóra bírni, végső soron az olvasót is elbizonytalanítja. Nem lehetünk biztosak abban, hogy ki élő, ki halott, ki kinek a lánya és ki irányítja valójában a történetbeli telepet. A megfejtés lehetetlenségét tovább fokozzák a torzítottan jelenlévő biblikus utalások, a szögesdróttal körbefogott őzkoponya, az önmagát teremtőnek képzelő kormányzó alakja, vagy a könyv címéül szolgáló Pusztítás könyve megnevezés. Az értelmezés lehetőségét kitágító képek csak a történet hátteréből sejlenek fel, az előtérbe helyezett rejtély megoldása látszólag fontosabb a háttér képsorainál. De nem teljesen egyenletes ez a teremtéstörténetet imitáló vonulat. A regény mindentudó szereplője, a kormányzó sokszor inkább csak a mélyebb mondanivaló szócsöve, súlyos mondatai idegenül hangzanak a szájából, és akárcsak a szövegben felbukkanó szándékosan rontott szóalakok, mintha az itt jelenlévő világ parodisztikus ábrázolását szolgálnák.
A történet kibogozhatatlan marad, olyan erdőbe vezet, amelyből nincs menekvés. Igaz, nem a kissé erőszakosan ismételt múlt-jelen körforgás (vagy a kormányzó régészet iránti szenvedélyének történetbe illesztése) miatt válik végül élővé A pusztítás könyve. Mindez sokkal inkább köszönhető a néhol csak vázlatszerűen előbukkanó melléktörténeteknek, az öregasszony, az orvos apja vagy a halott fiú alakjának. Ezek a felsejlő alakok borzongatóbban hitelesek a főszereplők mitikus szereplőinél.
A pusztítás könyve nem egyszerűen izgalmas rémmese. Több is és kevesebb is annál. A történet egyszerre szól a rejtélyek megoldását kutató Fábiánról és az emberről, aki feltehetőleg saját múltjával szembesül. Arról az emberről, aki egy időben pusztítja a meglévőt és építi újjá ugyanazt, saját akaratából vagy másoknak engedelmeskedve, de nem tud szabadulni a végzetétől. A pusztítás könyve hátborzongató mese a történetek körforgásáról, az egyéni tragédiák mögött kirajzolódó pusztulásról. Ez a kilátástalanul végtelen történet nem ígér menekülést, csupán folytonos visszatérést a megoldhatatlan rejtély világába.
“Tenemhalhatszmegsoha – mondta, erőlködve, de gyorsan formálta a szótagokat -, örökszenvedéstérdemelszelevenhalált – elvigyorodott.”