Vincze Ferenc: A király mattot kap
Forrás: Új Könyvpiac, 2007.03.01
Van valami szomorú abban, hogy a kortárs, de mindenekelõtt a fiatal magyar irodalom akkor kap jelentõsebb figyelmet kis hazánkban, ha a mûvet külföldi – fõként német, angol vagy francia – kiadók is megvásárolják, majd kiadják. Mintha nem lennénk biztosak saját értékítéletünkben, mintha a kortárs, kanonizáló irodalomkritika nem merné egyértelmûen vállalni az irodalmi repertoár bõvítését, tágítását. Aztán ha Németországból, Angliából, netalán Ámerikából befut egy ajánlat, rögtön megjelenik az ominózus kötet második, harmadik, esetleg negyedik kiadása. Ezek szerint jobban bízunk a külföldben, s amire odakint rábólintanak, az aztán futhat idehaza is. Azonban mindez csupán kissé keserû szájízt kölcsönöz számunkra, a végeredményt tekintve örülnünk kell. Örülnünk kell, ha fiatal íróink is külföldi megjelenéshez jutnak, ha egyre inkább felfigyelnek rájuk, s örülnünk kell annak is, ha ennek következtében itthon is nagyobb elismerés övezi majd õket.
Dragomán György már elsõ könyvével (A pusztítás könyve, 2002) kivívta a kritikusok figyelmét, azonban az igazi áttörést – véleményem szerint – a 2005-ben megjelent regénye, A fehér király hozta meg. A regény, melynek epizódjait az egymás mellé helyezett, külön is olvasható novellák alkotják, egy tizenéves kamasz fiú szemszögébõl meséli el az apa elvesztésének, majd megtalálásának (?) történetét. A helyszín a 70–80-as évek Romániája, ahol a hatalom mindent elkövet, hogy irányítani, befolyásolni, meghatározni tudja az emberek munkáját, hétköznapjait és magánéletét. Az önállóan is létezõ epizódokat az apa visszavárása és a viszontlátásba vetett remény köti össze, amúgy mindegyik külön történettel rendelkezik, s ezek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódnak a regény elõrehaladó és egy bizonyos távolságot bejáró idõbeliségéhez. A fiatal narrátor szövege pedig beláthatatlan mondatokban kanyarog, néhol oldalakon keresztül folyik, mintha sohasem akarna vége lenni. A hosszú mondatok nemhogy olvashatatlanná tennék a szöveget, sokkal inkább elviselhetõvé, ritmusossá teszik, s olyan folyékonyan vezetnek be minket, olvasókat egy rejtélyes, titkokkal terhelt világ kulisszái mögé, hogy mire észrevennénk, már rég a biztos vonásokkal felvázolt díszletek között botorkálunk. A történet maga egy sokak által ismert toposszal kezdõdik: „egy szürke furgonnal jöttek apáért a kollegái”, meséli az elbeszélõ, s nem nehéz felfedezni e mondat mögött „a nagy, fekete autót”, melytõl jogosan retteget szinte egész Kelet-Európa. A félelem, melynek okát és mozgatóit még nem „tudja”, inkább csak érzi Dzsátá, a regény elbeszélõ-fõszereplõje, rányomja bélyegét az összes történetre. A fõszereplõ még nem érti e világ fura történéseit, a felnõttek kényszerû magyarázatait pedig hol egyetértõen, hol kétkedve fogadja.
Talán a regény egyik kulcsepizódját (afrika) érdemes kiemelni – itt a könyv címét adó, fehér király is feltûnik –, melyben Dzsátá és édesanyja ellátogatnak egy helyi hatalmassághoz, a városban lakó (talán egykori) nagykövethez, hogy közbenjárjanak a Duna-csatornához elhurcolt apa ügyében, akirõl ekkor már négy hónapja semmilyen hír sem érkezett. A nagykövet egy külvárosi blokknegyedben lakik, s lakása tele egzotikus állatok preparátumaival. Groteszk és abszurd környezet és hasonló a szituáció is: kimondatlanul ott lebeg a levegõben, hogy az anya szexuális ellenszolgáltatás fejében szeretné kiszabadítani férjét, de mindenesetre legalább hírt kapni róla. A gyerek mindeközben errõl semmit sem sejt, azonban érzi a helyzet fonákságát és súlyosságát. A nagykövet végül egy külön szobába zárja a fiút – hiszen „tudja, hogy nincs is unalmasabb és kiállhatatlanabb számukra annál, ha a felnõttek beszélgetéseit kell hallgatniuk” –, melynek falait kifõzött, hófehér majomkoponyák díszítenek, és a sarokban „egy öreg, sovány néger bácsi” ül. A férfi elõtt egy sakktábla, rajta a felállított bábuk, s a fiút odainti sakkozni. Hamarosan kiderül, hogy a partner nem élõ ember, hanem egy sakkautomata. Semmi sem az, aminek látszik – kezd megfogalmazódni az olvasóban a gondolat, s közben elkezdõdik a sakkparti, melyben rövidesen az automata áll nyerésre. S ekkor valami megszakad a fiúban: „és tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy megmattoljon azért sem, és akkor kinyúltam, és lekaptam a tábláról a fehér királyt, az automata meg a kezem után nyúlt, csak úgy lassacskán, nyikordulva, én sokkal gyorsabb voltam, és az automata akkor hangosan felmordult…”. Szimbolikus jelenete a regénynek: fiú nem tud nyeri, ezért kilép a játékból és szabályellenesen megakadályozza, hogy az automata nyerjen. A fennálló diktatórikus rendszert saját szabályait betartva nem lehet legyõzni és nem lehet felülkerekedni rajta, üzeni a jelenet szimbolikája, hanem csak belõle kilépve lehet akárcsak részeredményeket is elérni.
Dragomán György regénye a kelet-európai diktatúrák hangulatát, félelmeit és gyakran elviselhetetlen hétköznapjait tárja az olvasó elé, s teszi ezt úgy, hogy az okok, a motivációk rejtettek maradnak, nem kerülnek elõtérbe, csupán a hátterét adják a történeteknek. S mégis úgy érezhetjük, hogy ez a háttér az, mely láthatatlan csápjaival mindent behálóz, behatol az emberek magánéletébe, féltett titkaikba és gondolataikba, miközben az elbeszélõ gyakran naiv hangja mégis elviselhetõvé – néha még csodálatossá is – teszi ezt a kiszámíthatatlan rémvilágot.