Az ünnep azé, aki várja, írta egy verésben Anna, a feleségem, és ebben nagyon egymásra találtak édesanyámmal, aki szerint a karácsonya már januárban el kell kezdeni készülni, mert akkor tulajdonképpen az egész évet átszínezi és átalakítja a várakozás öröme.
Én persze ennél hebehurgyább vagyok, nekem a cukorkötözéssel kezdőik az igazi készülődés, azzal, ahogy apám feledhetetlen mozdulatait utánozva tekerem a fehér cérnát egy lehetőleg minél vastagabb könyvre, hogy aztán száz tekerés után elvágjam, és kiosszam a jelenlevők között a szálakat. A cérna végét meg kell nyálazni, aztán megbogozni, aztán két újjal hurkot kötni belőle, aztán azt rá kell húzni a cukor egyik végére, szép hagyományos mozdulat ez, édesanyámtól tanultam, a felnövés kezdete volt, hogy már én őrizhettem a titkot az öcsém elől, a mozdulat szép hagyományos, nem változtatnánk rajta a világért se. Ha lehetne előre kötözött cukrot kapni, mi olyat nem vennénk. A kötözés kalákában zajlik, minden beavatottnak ott kell lennie, és kötözés közben felrémlenek a régi kötözések és a régi karácsonyok, de nem csak azok amiket megéltünk, hanem azok is, amiknek csak a hírét hallottuk. Ott kavarog körülöttünk a múlt, egy kicsit mindenki velünk van, akit ismertünk és szerettünk, szinte a hangjuk is halljuk, hogyan meséltek, még akkor is, ha az csak a mi hangunk, ahogy próbálunk az ő hangukon, értük és helyettük mesélni.
Pont ez a legszebb a karácsonyban, ettőlt ünnep, hogy egy kicsit áll az időben, átragyog benne a jövőn a múlt, a réges-régi karácsonyok mind összeforrnak a régiekkel és a nem olyan régiekkel, és ezzel a mostanival, amire éppen a cukrokat közözzük, a készülődésben ott az emlékezés, a tegnapok nosztalgiájában a holnap reménye. Igen, mindegyik új karácsonyban ott az összes régi, évről évre eszembe jut az, ahogy apám elmeséli, milyen volt, amikor gyerekkorában a kommunisták be akarták tiltani a karácsonyt, és az amikor az én gyerekkoromban Szász Misi, apám erdész barátja a mi erkélyünkön tárolta az ismerősei számára megszerzett fákat, milyen volt, amikor beköltözött a nagyszobába az angyal és én belestem, és megláttam, hogy kék a szárnya, amit persze senki se akart elhinni nekem, milyen volt hosszan elnyújtott hasonfekvős lábdobogós türelmetlenséggel várni, hogy az angyal fejezze már be a munkát, hogy megszólaljon már a csengő, hogy kinyíljon már végre a nagyszoba ajtaja. Milyen volt, amikor olyan szegények voltunk, hogy nem volt karácsonyfánk csak két fenyőágunk, milyen volt, amikor nem volt szaloncukor se, milyen volt, amikor akkora fánk volt, hogy alig bírtuk begörbíteni a plafon alá, milyen volt, amikor nagy kalandok közepette Grazba mentünk ajándékokért anyával, milyen volt, amikor először csináltunk gesztenyés alagutat, milyen volt amikor nem tudtuk befaragni a fát a régi talpba és úgy összevesztünk, hogy azt hittük sose békülünk ki, milyen volt amikor Nagymama két koffernyi kézzel festett üvegdísze mind összetörött. Milyen volt amikor térdig érő hóban kellett átmenni a Kálvárián, milyen volt, amikor szánkón húztuk haza a fát a Kövesdombról.
Lassan fogy a cukor, a felkötözötteket cérnával kifelé visszatesszük a dobozba, kicsit versenyzünk is, ki az ügyesebb, ki a gyorsabb, közben mindenki beszél, mindenki mesél, mindenki tervezget, vajon idén szép lesz a fa, vajon lesz végre hó, vajon finom lesz a pástétom, vajon meg tudjuk lepni egymást, vajon örülni fogunk, vajon jó lesz minden? A cukor elfogy, feltesszük a szekrény tetejére, már csak hármat kell aludni és felaggatjuk a fára. Jó lesz, minden jó lesz. Az ünnep azé aki várja.

Ez a karácsony,

Ezt az írást a Marie Claire magazin kérésére írtam 2017 adventjén.