Karcsika azóta akart kutyát magának, hogy Dédi unalmában megpróbálta megtanítani olvasni. Dédi ehhez „A vakvezető kutya képzése és nevelése” című gazdag képanyaggal ellátott nagyalakú könyvet használta fel. Karcsika először nem nagyon akarta, de Dédi ilyen dolgokban nem ismert tréfát, úgyhogy megmondta Karcsikának, hogyha nem akar két szép nagy pofont kapni, akkor odaül és megtanul ügyesen olvasni, mert a tudomány az még senkinek se ártott meg, és Karcsika nagyon jól emlékezett arra, hogy mi történt akkor amikor Dédi biciklizni akarta megtanítani, úgyhogy odaült szépen az asztalhoz, ahogy Dédi kérte.
Mire Dédi egy hét múlva megunta az egész tanítósdit, Karcsika csak annyit tanult meg olvasni is, és írni is, hogy KUTYA, azt is csak nyomtatott nagy betűkkel, viszont mire Dédi végre belátta, hogy nem fog menni és feladta, már az egész könyvet legalább háromszor felolvasta Karcsikának. Karcsika attól kezdve elkezdte mondogatni anyának és apának, hogy neki nem kell más ajándék születésnapjára vagy a névnapjára, csakis egy kutya, de apa nagyon dühös lett, hogy képzeli, épp az hiányzik, oda az apartamentbe a negyedikre, egy kutya, és anya is ugyanezt mondta, Dédit is szidták a háta mögött, hogy az egészért csak ő a hibás, de Karcsika nem adta fel, hanem elkezdett mindenhova kutyákat rajzolni, és fel is írta mindegyik alá mindig, hogy KUTYA, vagy inkább azt, hogy KUYTA, mert a TY betűt sehogy se tudta megjegyezni. Ezenkívül naponta tízszer–tizenkétszer felnézett az égre és elmondta, hogy „angyalka nagyon szépen kérlek, hozzál nekem kutyát, nem baj ha egészen kicsi, de az se baj ha nagy, megígérem, hogy jó leszek”.
Végül tényleg az angyal hozta el Karcsikának a kutyát, igaz, nem személyesen, csak Dédinek adta oda, nem tudta személyesen elhozni, mert sietni kellett neki az angyalok gyűlésére, mert az angyaloknak készülni kellett a karácsony esti nagy munkára, de az angyal látta, hogy Karcsika milyen nagyon szeretett volna egy kutyát, úgyhogy már így, Szenteste előtt, délben odaadta Dédinek a kartondobozt a kutyával, hogy hozza el Karcsikának, és Dédi el is hozta, oda is tette a dobozt Karcsika elé a szőnyegre, és mondta, hogy: – Itt van Karcsika, tessék, ez a tiéd, az angyal küldte, mert olyan jó fiú voltál.
Karcsika rögtön kibontotta a dobozt, és ott volt benne egy kutya, egy igazi kutya, Karcsika először egy kicsit megijedt, mert a kölyökkutya nagyon morogott, de Dédi megkente a Karcsika kezét szépen szalonnával, és akkor a kutyakölyök megszagolta és a meleg nyelvével lenyalta az ujjairól a zsírt, a nyelve egy kicsit érdes volt, olyan mint a radírguminak az a fele, amelyikkel Karcsika a rajzokról szokta leradírozni az elrontott részeket, úgyhogy Karcsika el is nevezte rögtön a radírnak a kutyát, Dédi mondta, hogy ez nem a legszebb név, nevezze inkább Hercegnek, vagy Wolfnak, vagy Cézárnak, vagy Kántornak, Karcsika azért se nevezte át. – Radír! – mondta – Ülsz! – és felemelte hozzá az ujját, ahogy a könyvben a fényképen látta, és a kutya szépen leült. – Látod, Dédi – mondta Karcsika –, hallgat a nevére.
– Jó – mondta a Dédi –, legyen akkor Radír a neve, te akartad, de mindenki ki fog nevetni.
Karcsika óvatosan rátette a kezét a kutya fejére, a két füle közé, oda, ahol a legpuhább a szőre: – Nem baj, nevessenek csak – mondta, mosolygott.
Apa és anya egyszerre értek haza, Dédi már nem volt ott, mert el kellett neki menni sétálni, hogy megnézze, hogy áll az angyal a karácsonyfával. Karcsika már nagyon várta anyát és apát, szépen felkészült, a hámot apa egy régi nadrágszíjából csinálta, a kerek fémlapot egy konzervdoboz tetejéből meg egy könyvborítóból rakta össze, anya körömlakkjával rajzolta rá a piros keresztet, anya pótszemüvegét gyertyával kormozta feketére, a fehér botot a függönyhúzóból vágta le – tökéletesen sikerült, pont olyan volt minden, mint a könyvben a képen.
Ahogy Karcsika meghallotta kintről a lépcsőházból apa sietős lépteit és anya cipőkopogásának ismerős ritmusát, ráadta szépen Radírra a hámot, aztán elkezdett kibotorkálni az előszoba felé, és ahogy kinyílt az ajtó, kiabálni is kezdett: – Sziasztok! – Megvakultam! Képzeljétek el, hogy megvakultam! – a szemüveg mögött, amilyen erősen csak tudta, be is hunyta hozzá a szemét, úgyhogy mindenféle színes karikák táncoltak tőle a szemhéja mögött.
Apa és anya egyszerre szólaltak meg:
– Hát ez meg mi a nyavalya? – kérdezte Apa, – Honnan szerezted ezt a kutyát? – kérdezte anya,
– Az angyal hozta – mondta Karcsika, közben jobbra balra hadonászott a fehér bottal, úgy ment anya és apa felé – látta, hogy megvakultam, úgyhogy elküldte nekem, nagyon ügyes kutya, úgy hívják Radír.
– Nincs még este, nem jöhetett még az angyal! – kiáltotta anya.
– Mi az, hogy az angyal! – kiáltotta apa.
– Mi az, hogy megvakultál! – kiáltotta anya.
– Ne szórakozzál velem kisfiam, mert szíjat hasítok a hátadból! – kiáltotta apa.
– Nem, nem, tényleg megvakultam! – kiáltotta Karcsika. – Isten bizony meg vagyok vakulva! – még vadabbul hadonászott a fehér bottal, véletlenül ráütött Radír oldalára, a kiskutya ettől ugatni kezdett és nekifeszült a hámnak. – Radír! Nem szabad! – kiáltotta Karcsika, meghúzta a hámot, közben előrelépett, belebotlott a szíjba, megbotlott, átbucskázott a kutyán, felborította a cipőszekrényt, közben lerepült róla a szemüveg, ő meg nyekkenve a hátára esett az előszoba szőnyegre, a tüdejébe beszorult a levegő, – Huuááá – szakadt ki belőle a nyögés, aztán csak feküdt ott pislogva, mint egy béka.
– Karcsika! – kiáltotta anya – Megütötted magad?
– Látom, visszajött a látásod, fiam – mondta apa.
Radír nem mondott semmit, hanem csak odament Karcsikához és elkezdte nyalni az arcát a kicsi érdes nyelvével.
– Megtarthatom? – kérdezte Karcsika. Felnyúlt, Radír nyakára tette a kezét, próbálta eltolni magától a kutyát. – Jól van na, jól van – mondta közben.
Apa leguggolt a kutya mellé a földre, két ujjal felemelte a földről az összekormozott fekete szemüveget. – Gyertyával csináltad? – kérdezte.
Anya levette a kabátját, elkezdte visszarakosgatni a szekrénybe a cipőket, de közben megállt és felnézett: – Karcsika, most már igazán mondd meg, hogy honnan szerezted ezt a kutyát? – mondta szigorúan.
Karcsika a szemüvegre nézett, fektében biccentett, aztán anyára: – Az angyal hozta –mondta. – Azért, mert annyira akartam. Dédivel küldte!
Anya Apára nézett: – Nagyszerű – mondta –, akkor visszavinni is ő fogja.
Apa lehajolt, levette a hámról a bádoglapot a vöröskereszttel. – Te tényleg meg akarsz vakulni? – kérdezte.
– Hagyd már békén, hát csak játszott, még csak hatéves – mondta Anya.
– Ne szólj bele – mondta Apa. – Ez nem játék, ebbe ne szólj bele.
– Hagyd már békén!
Karcsika felült, Radír nyakát simogatta – Ne veszekedjetek – mondta.
Anya és Apa egyszerre szólaltak meg – Ebbe ne szólj bele! – mondták, de Anya mosolyogott, és Apa is majdnem mosolygott.
. – Megtarthatom akkor? –kérdezte Karcsika. – Lakhat a szobámba.
– Ez nem olyan egyszerű – mondta anya.
– Nem vagy vak. Mindek neked vakvezető kutya? – kérdezte Apa.
– Akármikor megvakulhatok –mondta Karcsika.
– Ne is mondj ilyet – mondta Anya.
– Jól van – mondta Apa, és elkezdte kibogozni a nyakkendőjét – Ha kiállsz egy próbát, akkor megtarthatod.
– Mi van? – kérdezte anya.
– Ne szólj bele – mondta Apa.
– Ne szólj bele – mondta Karcsika.
– Szóval – mondta apa –, ha kiállsz egy próbát, megtarthatod a kutyát. Mit mondtál, mi a neve?
– Radír – mondta Karcsika.
– Ha kiállsz egy próbát, megtarthatod Radírt – mondta Apa, levette a nyakkendőjét.
– Milyen próbát? –kérdezte Karcsika.
– Gyere ide – mondta Apa.
Karcsika felállt, odament Apához, megállt előtte. – Itt vagyok – mondta.
Apa végigsimított a nyakkendőjén. – Vakvezető kutyát akartál – mondta –, bekötöm a szemedet ezzel a nyakkendővel, és ha estig kibírod anélkül, hogy levennéd, és úgy fekszel le aludni, és úgy alszol el, hogy a szemeden marad, akkor megtarthatod a kutyát.
– Jó – mondta Karcsika.
– Szó sem lehet róla – mondta Anya. – Nem fog nekem egész karácsonyeste bekötött szemmel botorkálni. Hallod, Károly?
De apa közben már fel is kötötte Karcsika szemére a nyakkendőt, jó szorosra, úgyhogy Karcsika tényleg semmit de semmit nem látott.
– Látsz valamit? – kérdezte Apa.
– Nem –mondta Karcsika.
– Akkor jó – mondta Apa. – Mehetsz. Kéred a botodat?
– Nem – mondta Karcsika. – Gyere Radír – mondta. – Vezess! – Aztán tapogatózva elindult a szobája felé.
– Várjál – mondta apa. – Tudod, hogy ez azt jelenti, hogy nem fogod látni a karácsonyfát? Nem fogod látni a csillagszórókat meg a gyertyákat, meg a karácsonyfadíszeket, és nem fogod látni az ajándékaidat se.
– Tudom – mondta Karcsika. – Majd Radír látja helyettem.
– Ezt nem csinálhatod – mondta anya. – Ez iszonyú kegyetlenség. Nem engedem.
– Ne szólj bele – mondta Apa. – Már megbeszéltük.
Karcsika tapogatózva ment végig a folyosón, fél kézzel a falat fogta, fél kézzel Radír pórázát. Apa nyakkendőjének borotvaszesz meg cigarettaszaga volt, és egy kicsit érdes is volt, Karcsikának eszébe jutott, hogy mit írt a könyv, hogy aki leveszíti a látását, annak kiélesednek a többi érzékei, és Karcsika érezte is, hogy kiélesednek, hallani például biztos hogy sokkal de sokkal jobban hallott, mert már egészen bent volt a szobájában, és az ajtaját is majdnem becsukta már, mégis tisztán hallotta, hogy anya odasúgja apának, hogy ilyet nem lehet csinálni, ez gonoszság, és apa erre azt mondta, hogy nem gonoszság, hanem csak egy próba, és különben is, anya tényleg akar oda egy kutyát? És anya mondta, hogy még csak az kéne, és apa mondta, hogy meglátja, hogy Karcsika nem fogja kibírni. Karcsika akkor becsukta az ajtót, és azt monda, hogy igenis ki fogja bírni, azért is ki fogja bírni, leült az ágya elé a szőnyegre és úgy várta, hogy este legyen, és Dédi hazajöjjön, és megjöjjön az angyal, és meghozza a karácsonyfát, és meghozza az ajándékokat. Radír odafeküdt mellé a szőnyegre, Karcsika a hátát simogatta: – Jól van Radír – mondta –, meglátod, nem lesz semmi baj. – Hallgatta a csendben a kutya nyugodt légzését. – Nem fogok elaludni – gondolta, aztán szinte azonnal elaludt.
Amikor a hangos csengőszóra felébredt először nem tudta, hol van, egy kicsit meg is ijedt, mert hiába nyitotta ki a szemét, semmit sem látott. De aztán Radír megnyalta a kezét, és akkor minden eszébe jutott, odanyúlt a szemére kötött nyakkendőhöz, azt gondolta, hogy le kéne venni, vagy ki kéne kukucskálni, de nem vette le és nem is kukucskált, és jól is tette, mert Apa hangja egészen mellette szólalt meg: – Jön az angyal – mondta –, gyere! – és segített Karcsikának felállni. Abban a pillanatban megint megszólalt a csengő, aztán megszólalt a lemezről a Mennyből az angyal, úgy, ahogy minden karácsonyeste, és elindultak a nagyszoba felé, és Apa segített, úgy mentek, Radír is jött, Karcsika hallotta, hogy húzza maga után a padlón a hámot.
Beértek a nagyszobába, Karcsika orrát megtöltötte a friss fenyőszag, a csillagszórók füstszaga, a gyertyák füstjének viaszos illata, Anya és Dédi már énekeltek, Karcsika próbálta elképzelni a karácsonyfát, a díszeket, az angyalhajat, a zöldre festett karácsonyfatalpat, a fa alatt a becsomagolt ajándékokat, a karácsonyfa tetején a csúcsdíszt, sehogy se sikerült. Azért előrelépett, megpróbált ő is énekelni a többiekkel meg a lemezjátszóval, megbotlott a szőnyegben, majdnem elesett, anya szerencsére elkapta. Nem, nem anya volt, a szorításából érezte, hogy Dédi az. – Köszönöm, Dédi – mondta. Dédi hirtelen abbahagyta az éneklést: – Hát ez meg mi? – kérdezte. – Karcsika mi ez az izé a szemeden?
– Próba –mondta Karcsika. – Apa mondta. És én kiállom, hogy megtarthassam Radírt.
Karcsika érezte, hogy Dédi elengedi a karját, közben hallotta, hogy hangosan azt kiáltja, hogy: – Próba! Károly nem szégyelled magad? Majd adok én neked próbát! – aztán valami csattant, nem egyszer, hanem kétszer, Piff!!!–Paff!!! aztán egy kéz lerántotta Karcsika szeméről a nyakkendőt, a Dédi keze volt, Karcsika megismerte a levendula szappanának a szagát, aztán csak állt ott hunyorogva, a karácsonyfát nézte, a csillagszórókat, meg alatta a színes sztaniolba csomagolt ajándékokat, és az egyik doboz tetején a csillogó krómozott szájkosarat, és a szép fekete nyakörvet, és a finom bőrszálakból font hosszú pórázt, és a piros műanyag kutyatálat, amire rá volt nyomtatva nagy fekete betűkkel oldalt, hogy KUTYA, és Radírt, aki épp kievett egy szaloncukrot az aranyszínű sztaniolpapírból, és akkor Karcsika apára nézett, és apa arca mind a két oldalon tiszta piros volt, de azért megszólalt: – Igen! – mondta – Igen, megtarthatod! – és ahogy ezt mondta, már nevetett is, és fél kezével az arcához nyúlt, és megdörzsölte, és úgy mondta nevetve, hogy: – Nagymama drága, maga aztán igazán nem ismeri a tréfát.

A Kogart-ban volt egyszer egy felolvasás, arra írtam ezt, úgy emlékszem, annyi megkötés volt, hogy szóljon Kutyáról. Az írás aztán Karcsika egy másik történetével együtt az Oroszlánkórus című novelláskötetembe is bekerült.