Egy rövid esszé a friss Nobel díjas Herta Müller prózájáról. Az ÉS felkérésre írtam, nagy örömmel.

„Wenn wir schweigen, werden wir unangenehm, sagte Edgar, wenn wir reden,werden wir lächerlich.” („Ha hallgatunk, kellemetlenek vagyunk, mondta Edgar, ha beszélünk, nevetségesek.”) ezzel a mondattal nyitja és zárja Herta Müller Herztier című regényét. Az emlékezés és beszéd szorongató nehézsége és az ebből a nehézségből következő átgondolt költőiség ott van szinte minden sorában. Nem tud nem beszélni, szembesítő fajta író, olyan, akin örök bélyeget hagyott egy kor és egy korszak, esetében ez a hetvenes és nyolcvanas évek Romániájának nagyon kemény és nagyon nacionalista diktatúrája. Sokáig úgy tűnt, hogy nem tud, nem fog és nem is akar másról beszélni, ezt kell a lehető legpontosabban és legtisztábban elmesélnie, pórusokba és bőr alá hatoló részletességgel, úgy, hogy kellemetlen és kényelmetlen legyen olvasni, de ne lehessen mégsem elfelejteni.
Szinte mindig ugyanarról ír, sokszor egészen zihálók és töredezetten pattogósak a mondatai, olyan apró és pontos részletekből épülnek, mint a bőrre tapadó por horzsolása, a hangyák vonulása, a zöld szilvát zabáló rendőrök arca, vagy ahogy a fodrász ajándék cukorkáira tapadó levágott hajszálak kaparják a torkot. A vágóhídon meleg disznóvért isznak a munkások, levágott tehénfarkakat csempésznek haza, ezekből aztán gyerekjáték lesz, vagy üvegmosó kefe. Nagyon pontosan lát, és ezekből a pontos megfigyelésekből egy végletekig nyomasztó és szorongató, néha Kafkain szürreálisnak tetsző, ám nagyon is valóságos világ épül fel, amely magába szippant, hogy aztán ne is eresszen el soha többé, és belülről mutathassa meg a szinte az őrületig fokozódó rettegést.
Mert félni muszáj, a félelem olyan, mint az éhség, nem lehet parancsolni neki, legyőzni is szinte lehetetlen, együtt kell élni vele, napokon és heteken és hónapokon és éveken át, örökké. Jönnek és visznek, de ha nem jönnek, akkor is tudod, hogy jöhetnének, belenéznek a fiókjaidba, belekotornak a fehérneműid közé, a lakásodban a szőnyegként használt rókabőr végtagjait, farkát és fejét szép sorban levágják és a prém közepére helyezik, hogy lásd, hogy ott jártak, hogy tudd, hogy az övék vagy, nem menekülhetsz. Veszélyes a beszéd és veszélyes a hallgatás, mert azt akarják, hogy nekik beszélj, és ha nem vállalod, azt terjesztik rólad, hogy azért hallgatsz, mert nekik beszéltél. Azt akarják, hogy ne lehessen beszélni, meg akarják szerezni a nyelvet, mert azzal magát a valóságot is megszerezhetik, minden kell nekik.
A valóságot meg kell próbálni valahogy megőrizni, meg kell próbálni valahogy visszaszerezni. A levelekbe például hajszálakat lehet tenni, ha megkapod és benne van, akkor tudod, hogy nem bontották fel. Persze az is lehet, hogy csak visszatették bele a hajszálat. A Herztier egyik legemlékezetesebb jelenetében egy kihallgatás közben azon retteg a kihallgatott, hogy nehogy tiszt észrevegye, milyen sok hajszálát kitépte. A titkaidat meg kell próbálnod megőrizni valahogy, akkor is, ha tudod, hogy nincsenek, mert nem lehetnek előttük titkaid. Azt akarják, hogy higgy nekik, de te azért se hiszel. Titkos kódokat beszélsz meg a barátaiddal, ezeket felhasználva próbálsz nekik levelet írni, és látnod kell, hogy értelmetlenek és abszurdak lesznek a mondataid. Másfajta jelentést nyernek. A körömvágásról írsz, amikor a kihallgatásról akarsz írni, a körömvágás kihallgatást jelent – tudod, hogy nem jelentheti azt. Érzed, hogy ebbe bele fogsz bolondulni. Egyetlen egy dolgot tehetsz, menned kell, menekülnöd. Bármi áron. Leveleket rejtesz el az olasz exportra szánt ruhák bélésében, a neveddel és a címeddel, és arra kéred azt, aki megtalálja, hogy vegyen felségül. Ezért majd persze keservesen meglakolsz.
Herta Müller 1987-ben hagyta el Romániát, pontosabban a Bánátot, sokszor elmondja, hogy nem értette, miért kellett annyi embernek elmennie, amikor igazából elég lett volna, ha egyvalaki elmegy, mert ha az megy el, akinek el kellett volna mennie, akkor mindenki más ott maradhatott volna. A szekuritáte Berlinben sem hagyta békén, a Die Securitate ist noch im Dienst (A szekuritáte még mindig szolgálatban http://www.zeit.de/2009/31/Securitate) című esszéjében részletesen elmeséli, hogyan próbálták külföldön is elérni, hogyan követik néha még mostanában is, ha Romániába utazik.
Az esszé legemlékezetesebb jelenete a Herztierből is ismerős lehet: amikor egykori legjobb barátnője váratlanul meglátogatja Berlinben. A barátnő rákos, tudja, hogy már csak hónapjai vannak hátra, ezért elmondja, hogy nem önszántából jött, a szeku küldte, de semmi ok aggodalomra, úgysem azt jelenti majd, amiről beszélnek. Ez persze nem igaz, a bőröndjéből hamarosan előkerül a lakáskulcs másolata. Az igazi kérdés mégsem az, hogy halálos betegen mért vállalkozik ilyesmire, hanem az, hogy vajon annak idején is hazudott-e már, legjobb barátnő volt-e, vagy csak legjobb besúgó. Ezt azért fontos tudni, mert ettől a tudástól visszamenőleg is meg fog változni a valóság, és meg fog változni a múlt. Herta Müller pedig makacsul igényt tart a saját múltjára, a magáénak akarja tudni, visszaköveteli, ezért is szeretne egy csorbítatlan példányt a szekuritátés dossziéjából. (Mindedig hiába.)
Legutóbbi könyve, életművének talán legjelentősebb darabja az Atemschaukel című regény is személyes múltjának egy darabját próbája visszaszerezni. A Vörös Hadsereg 1944 őszén átvette a hatalmat Romániában, és 1945 januárjában minden 17 és 45 közötti német ajkú román állampolgárt öt év jóvátételi munkára vittek. Herta Müller édesanyja is köztük volt. Soha nem mesélt erről az öt évről, és nemcsak ő, mások sem. Csak annyit mondott néha, hogy a szél hidegebb, mint a hó, vagy a meleg krumpli olyan, mint a meleg ágy. És hogy a krumplit vékonyan kell hámozni, sőt, még annál is vékonyabban.
Herta Müller aztán szinte véletlenül megtudta, hogy a nagyszebeni születésű költő, Oscar Pastior is öt évig lágerben volt; ezután sokat beszélgetnek Pastior lágerélményeiről. Eredetileg közös könyvet terveztek, de Pastior halála ezt meghiúsította. Rá egy évvel Herta Müller felmérte az anyagot, és úgy döntött, hogy regényt kell írnia.
A regény a tizenhét éves Leopold Auber lágeréveinek története. Egy gramofontokból átalakított bőrönddel indul, nem tudja, hova és nem tudja mennyi időre, és tulajdonképpen azt sem, hogy miért. Majdhogynem szívesen is megy, örül, hogy kiszabadulhat a falu fojtogató légköréből. Öt éhséggel és szenvedéssel teli lágerév vár rá. Rövid, két-három oldalas fejezetmozaikiból rajzolódik ki a világ, ahová került. Itt az éhségangyal az úr, mert a láger olyan hely, ahol mindenkinek saját éhségangyala van, folyton vele tart, folyton figyeli, naponta megméri és nehéznek találja, folyton emlékezteti az éhségre, éjszakánként a mellkasára térdel, a lélegzés ritmusára ringatja bele az ételekről és ízekről való fantáziálás delíriumába.
A valóság még tovább is torzul: a több órás appelleket csak úgy lehet elviselni, ha az ember ügyesen a felhők peremébe akasztja a nyakától induló képzeletbeli kötél végén lévő horgot. A lágerben élettel telnek meg a tárgyak, a cement gonosz és gyilkos, el akar pusztítani, a szén közömbös, inkább jó mint rossz, a szeneslapát pedig nemes és kevély gazda, akit a szív dobbanásainak ritmusával kell szolgálni, tökéletes mozdulatokkal kell etetni, hogy aztán ő is enni adjon, mert egy lapát szén az egy gramm kenyér, ez ugyanolyan nagy igazság, mint az, amit a nagymama súg induláskor Leopold fülébe: „tudom, hogy visszajössz”.
A nagy kérdés nem is a visszatérés, hanem az emlékezet: az, hogy miként és hogyan lehet erre az egészre emlékezni, hogy lehet beszélni róla és megérteni a pontos részletekből kiindulva: attól kezdve, hogy miként folyik ki a száj szélén a mohón beletömött sárga homok, és hogyan habzik fel a kiürült arcvizes üvegbe titokban elrejtett káposztaleves, azon át, hogy hogyan változik meg a könnyek útja az arcon a lapátolás ütemes mozdulataitól, és milyen mozdulattal veszik az asszonyok a kezükbe a tetvetlenítéskor levágott copfjukat, egészen addig, hogy mi módon lehet eljutni az éhségangyal láthatatlan arcáig. Hogyan lehet mindent úgy megjegyezni, hogy később mégis túl lehessen jutni rajta. Hogyan lehet egyszerre átélni és túlélni.
Leopold hazatérése után egy évvel írni kezd. „Előszó” írja a füzet tetejére, aztán a füzet megtelik, és még megtelik másik három is, áthúzza azt, hogy Előszó, odaírja a helyére, hogy „Utószó”. És közben pontosan tudja, hogy hiába minden, nem segít sem a beszéd, sem a hallgatás.