Hertamüllerfácán

Annak idején, a nyolcvanas évek Erdélyében mind úgy tudtuk, hogy ha az ember egyszer beadta a papírokat, akkor onnan kezdve már csak várni kell, előbb-utóbb majdnem biztosan megjön az útlevél. Volt, akinek négy hét alatt jött meg, volt, akinek két év alatt, volt, akinek három év alatt, és volt, akinek soha. Hogy ki mennyi idő után kapta meg, arra nem volt szabály, a várakozásnak olyan misztikusan hangzó fázisai voltak csak, mint a kis nyomtatvány (kisformulár), a nagy nyomtatvány (nagyformulár), és a Piros Szoba. Én gyerekként ezen a Piros Szobán gondolkoztam a legtöbbet, hogy az milyen lehet, annyit tudtam csak róla, a pletykák szerint ott még egyszer utoljára megkérdezik az embert, hogy tényleg meggondolta-e, tényleg örökre és végleg el akarja hagyni szép hazáját, a Román Szocialista Köztársaságot. Kiskorú voltam, nekem nem kellett elmennem a Piros Szobába, nem tudom azóta se, hogy mitől volt piros, de még mindig sokszor eszembe jut ez a szóösszetétel, és még mindig ugyanaz a félelemmel teli kíváncsiság kapcsolódik hozzá. A kivándorlás a bizonytalanba vezetett, és a folyamat önmagában is bizonytalan volt, bizonytalan és elbizonytalanító. Csak egyet tudtunk biztosan: nekünk magyaroknak sokkal nehezebb, mint a szászoknak meg a sváboknak, mert értük vagy nyolcezer német márkát fizet fejenként a német állam, ők úgy megkapják az útlevelet, mint a pinty.
Kár, hogy akkor és ott, nyolcvanhétben, Marosvásárhelyen, még nem tudhattam Herta Müller Fácán az ember, semmi több című kötetéről, akkor talán nem irigyeltem volna olyan nagyon a svábokat. A könyv az író harmadik prózakötete, Nyugat-Németországban jelent meg 1986-ban, a korábban két Romániában publikált kötet után ez volt az első nyugaton kiadott kötete, ekkorra már ő maga is Németországba emigrált.
Úgy tudom, a regény még Romániában keletkezett, és most, hogy több mint huszonöt évvel a megjelenése után olvasom, egyszerre nyűgöz le a költői brutalitás, amivel a kivándorlástól pusztuló sváb falu világát bemutatja, a sorok között vibráló bátorság és erő, és az, hogy ezt az egészet még ott és akkor le tudta és le merte írni valaki.
A nyolcvanas évekre Románia őrült hely lett, a Csehszlovák bevonulást kibekkelő Nyugatról nézve a hetvenes évek idején akár még progresszívnak is látható egypárti állam ekkorra már a legvadabb sztálini személyi kultuszt idéző vad diktatúrává fajult, az élén a térképet kedve szerint átrajzolgató rettegett diktátorral, a kisebbségek korábban élvezett kulturális autonómiája megszűnt, egyre élesedtek a politika által gerjesztett etnikai feszültségek, az egyre agresszívebben tomboló állami szintű kommunista nacionalizmus a nemzetiségek életének szisztematikus megnehezítésével igyekezett megvalósítani a homogén nemzetállam utópiáját. Egyre világosabban látszott, hogy sem a szászoknak, sem a sváboknak, sem a magyaroknak, sem a zsidóknak nincs már helye Romániában. A német ajkú kisebbség exodusa volt a leglátványosabb, évi százhúszezer ember hagyta el Erdélyt és a Bánátot, egész falvak néptelenedtek el pár év leforgása alatt.
A Fácán az ember, semmi több ezt a folyamatot mutatja meg, legbelülről, a lehető legkeményebb és legfájdalmasabb költőiséggel. Windisch, a molnár egy ilyen jövő nélküli faluban él, az útlevelet várja, de az útlevél persze nem jön. A logikus kérdés persze az volna, hogy miért nem, ha egyszer a hatalom azt akarja, hogy elmenjenek a svábok, és annyira el akarja üldözni őket a szülőfalujukból, minden eszközzel megkeserítve az életüket, hogy végül beadják a kitelepülési kérelmet? Ha a rendszer el akar üldözni, akkor miért nem enged el? A kérdésre természetesen nincsen logikus válasz, mert a diktatúra világának működését nem a józan ész és a logika határozza meg, a hatalom működése öncélúan abszurd, nem szólhat másról, kizárólag önmagáról. A hatalom azért nem enged el, mert megteheti, hogy ne engedjen el. Azért tesz tönkre, mert megteheti, hogy tönkretegyen.
Windisch, a molnár hiába szállítja rendszeresen a biciklijén a rendőrnek a zsák liszteket, attól még nem fogja megkapni az útlevelet. Annál többet, sokkal többet kell fizetnie. A diktatúrában a szabadság és az önbecsülés ára sokszor a szabadság és az önbecsülés maga.
A költőien rövid, a magyar olvasót leginkább talán a korai Bodor Ádám szövegeire emlékeztető, feszültségekkel és rejtélyekkel teli szövegdarabokból összeálló könyv egy olyan világot mutat be, amiből szinte teljesen kiveszett a remény. Az egész falu menni készül, az egész falu az útlevelet várja, ez a várakozás egy különös sztázis-állapot, amelyben a múlt, a jelen és a jövő egyformán értelmetlen és reménytelen. A kivándorlás valójában száműzetés, olyan száműzetés, amely már azelőtt megvalósul, hogy bekövetkezhetne: azok, akik eldöntötték, hogy menni akarnak, nem úgy tartoznak többé a faluhoz, mint azelőtt, úgy lesznek száműzöttek és kitelepülők, hogy el sem hagyják az otthonukat. A saját otthonunkban válnak otthontalanná, a saját hazájukban lesznek hazátlanok. Egyszerre megváltoznak körülöttük a tárgyak, többé már nem az élet kellékei, hanem becsomagolni vagy eladni való koloncok.
A végső nagy csomagoláshoz egy lista is tartozik, mindent fel kell írni, amit az ember magával visz. Herta Müller könyve akár egy ilyen listaként is olvasható, a rövid fejezetek elszámolnak a jelen tárgyaival és a múlt emlékeivel, tárgyi-érzelmi katalógusként rajzolják ki a világot. Ez a költői katalógus már előrevetíti a negyedszázaddal később megíródó főmű, a szovjet lágerek világát Oskar Pastior élményei alapján bemutató Lélegzethinta szerkezetét, a párhuzam nemcsak a végtelen következetességgel felépített írói pálya következménye, hanem a helyzet hasonlóságából is ered, hiszen a láger világa és a falu világa között nyilvánvaló a párhuzam. Windisch sem tudja, mikor fog szabadulni, az ő számára is megáll tehát az idő.
A párhuzamot tovább erősíti, hogy a láger nagyon is jelen van Windisch világában, a felesége, Katherina onnan tért vissza, súlyos terheket cipelve magával, hiszen, mint azt a könyv egyik legszebb részéből megtudjuk, csak úgy tudta elkerülni az éhhalált, hogy öt éven át minden évben más férfinak adta oda magát. A lányának, Amelie-nek is valami nagyon hasonlót kell majd tennie, először a rendőr, azután a pap ágyába kell majd befeküdnie ahhoz, hogy megszerezhesse a családja számára az útleveleket. Windischnek pedig tűrnie kell, mert mást nem tehet, tűrnie kell, mert fácán az ember, semmi több, vagyis az ember a legnagyobb balek a világon, vannak olyan dolgok, amit csak az emberrel lehet megtenni, csak az ember képes elfogadni, eltűrni és elviselni a diktatúrát.
Ebben a világban nincsen jövő, az almafa felfalja a gyümölcseit, hogy aztán rajtakapják és elégessék, a reménytelenség gőze mindent beborít, a halált hozó baglyokat elkapja és kitömi a szűcs, a könnycsepp alakú üvegcsében igazi könnycseppé változik az édes esővíz. A falu világa egyáltalán nem idilli világ, szűk, nyomasztó és bőr alá hatolóan tapadós, lidércesen fullasztó hely. Igazi börtön, ami mindent elkövet azért, hogy a szabadulás se lehessen igazi szabadulás, hogy az embernek még a látszólagos szabadságba is örökké magával kelljen cipelnie az elfejthetetlen megaláztatásokból épülő kis személyes börtönét.
Herta Müller úgy tör ki ebből a börtönből, hogy belülről lebontja, ízekre szedi, megmutatja a működését, mindenki számára átélhetővé és megtapasztalhatóvá teszi az elüldöztetés folyamatát, megmutatja, hogyan válhat bárki otthontalanná a saját hazájában. Miután elolvastuk, még sokáig ott dobog majd a torkunkban a könnyé vált esővíz sós keserűsége.