Az írás a Népszabadság 2005. július 2.-i számában jelent meg

Az erőszak és kiszolgáltatottság természetéről, a lepusztult természeti és emberi környezetről a parabolaregények kissé elunt formanyelvén írta meg néhány éve első könyvét Dragomán György (A pusztítás könyve). A szakma Bródy-díjjal figyelt föl a szerzőre, aki azonban témáját most dolgozta föl igazán életteli, egyenletes színvonalú, megrendítő műben.

Ami korábban készen kapott konzekvenciák ismeretében szólalt meg, az A fehér királyban a gyermeki fölfedezés újságával, kiszámíthatatlanságával hat. Az első személyben előadott történet csupa talány, kétség és ismerkedés a rettenettel. A nyolcvanas évek Romániájában járunk. Egy kiskamasz, Dzsátá édesapját kényszermunkára hurcolják, anya és fia magukra maradnak. A mindenkori kamaszlét amúgy is telve nehezen feldolgozható, megoszthatatlan magányos pillanatokkal, ezeket teszi kínzóvá nemcsak az apa hiánya, hanem az anya külön magányának folyamatos látványa. Egy gyermek beszámolóját olvassuk, aki a szokásos családi, iskolai, közösségi tapasztalatokra mind negatív előjellel tesz szert: a nevelés a zsarnoksággal egyenlő, a verseny a hazugsággal és csalással, a segítőkészség a viszszaéléssel, a várakozás a reménytelenséggel. Tizenegy évesen Dzsátának is lenyűgöző kollekciója van mindenféle talált, fabrikált tárgyakból, de ezek leltára az ő életében akkor esedékes, amikor meg kell válnia tőlük.

A világ, ahogyan önkénytől megrontott, eltorzított, kelet-európai állapotában látjuk – ez A fehér király miliője, Gion, Nádas, Kornis és mások immár klasszikussá lett “gyerek” darabjainak sorát folytatva. Dragomán minden epikai megoldást szerencsés kézzel választott hozzá. Az önálló novellákként is megálló fejezetek az apa elvesztésének befoghatatlan tragédiáját gyermeki léptékű “kisebb” tragédiára tördelik szét, ugyanakkor az író kiaknázza az egyes epizódok kölcsönhatásainak felfokozó erejét. A Bodor Ádám Sinistrájához hasonló ciklikus próza további előnye, hogy a kiskompozíciók szűkebb tereiben aránytartó módon érvényesülhetnek a szürreális és mitikus elrajzolás eszközei, sokkal nagyobb intenzitással és költői finomsággal, mint a korábbi parabolaregény túl tágas nagyszerkezetében. A választott gyereknyelv használata is pontos, jól hasznosítja a metaforalehetőségeket. A hosszan kitartott mondatok a szó szoros értelmében és poétikailag is beszédesek: a véget érni nem akaró, értelmét kereső mesélés ártatlanságának és a mese sors szabta határainak, elhallgattatásának feszültségét hordozzák.

A regény egyik gyerekhősétől halljuk: “…elég régóta, már majdnem három éve”. A gyermeki időszámítás az örökkévalóságot, tudjuk, egészen más mértékegységekben méri, az efféle mondatoknak azonban A fehér királyban sajátos, nyomasztó jelentésük is van. Ez a diktatúrák időérzete, az álló, változhatatlan és nyomasztó időé. Dzsátá “naptárában” is egyetlen fix pont az apa elhurcolásának pillanata, minden itt kezdődik, és ehhez képest történik. “Mióta apát elvitték” – az epizódok kivétel nélkül e mondat köré szerveződnek. Mintha évtizedeket öregednénk a regény mindössze egyetlen esztendeje alatt, s újabb olvasó nemzedékek majd A fehér királyból értik meg, miért olyan ormótlanul nagy korszak például az “ötvenes évek”, amikor csupán néhány esztendő volt.

Mi mással is végződhet e történet, mint – rövid jelenés után – az apa újraeltűnésével. A várakozás csak hiábavalóságának nyomatékosításával érhet nyugvópontra. Azaz dehogyis nyugvópontra, csupán az idő áll meg végérvényesen, az olvasó az utolsó mondatban Dzsátával együtt már mindörökké rohanni fog “egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után”. (Magvető, 304 oldal, 2490 forint)