Az írás a Magyar Hírlap-ban jelent meg

Vannak könyvek, amelyeket a fülszöveg alapján nem biztos, hogy a könyvesboltban betennénk a kosar unkba, hiszen hiába kapunk pontos tartalmi összefoglalót, a könyv lényege kimarad, és kiderül, hogy a tartalom önmagában még vajmi keveset ér. Dragomán Györgynek A fehér király című regénye is ilyen, az elsőre megfoghatatlan cím mellett a fülszöveg korántsem ígér annyi irodalmi élményt, mint amit minden kockázat nélkül tehetne, sőt a meglepetés, amely a regény első lapjain ér minket, magával ránt, hogy végigrohanjunk Dragomán György hullámvasútján, a gyermekkor mitikussá vált emlékei között.
A fehér király ugyanis nem csak egy regény: több annál, még akkor is, ha a szerző kénytelen-kelletlen tiltakozik az önéletrajziság “vádja” ellen (Te mit feszítsz?, Magyar Hírlap, Ahogy tetszik, 2005. augusztus 27.), egy nagy egésszé alakuló novellafüzér, elbeszélésgyűjtemény, melyek között a legfontosabb kapcsot az apa hiánya jelenti. Az egyes novellák azonban csak részben szerveződnek a linearitás elve mentén – mintegy fél év a regény ideje –, a narráció egy tizenéves fiú gondolatfutamaiból, tapasztalataiból szerveződik, hasonló szabad, a hagyományos mondatstruktúrát felborító szöveget hozva létre, mint tette egykor Bohumil Hrabal lenyűgöző sodrású regényeiben.
Egy kegyetlen világba csöppenünk Dragomán György fiktív Erdélyébe érkezvén, a felnőttek – és mindenki, aki egy kamasznál erősebb – testi erejükkel uralkodnak a náluknál gyöngébbeken, éppúgy, ahogy az államhatalom is szétszedi a magánéletet, munkatáborba kényszeríti állampolgárait, erőszakszervezeteivel örökös félelmet gerjeszt. A fiktív és kellően abszurd, olykor tragikus történetek ötvöződnek a valóságos emléktöredékekkel, kellemes humorral, éleslátással és nem utolsósorban nagyfokú érzékenységgel fűszerezve. Így a fülszövegben leírtak – hogy egy fiú történetét ismerhetjük meg, akinek a szeme láttára elhurcolják az édesapját – kiegészülnek a könyv lényegi tartalmával, magával a megíráshoz (el)használt nyelvvel és azzal sok kis apró részlettel, amelyektől ez az első hallásra talán túlságosan érzelmes történet egyszerre megtelik élettel és az életszerűséggel járó megannyi kuszasággal. Ezért nem zavaró az sem, hogy Dragomán György tollát olykor túlságosan is egy filmnyelv vezeti, hogy néhol kissé patetikusra sikeredik a lezárás, hogy olykor úgy érezzük, egy film zárókockáit nézzük, melyben a főhős szalad az egyre távolodó rabszállító autó után. Várnánk a stáblistát, de csak a szerző neve bukkan fel újra lelki szemeink előtt, a szerzőé, akinek jó lenne megszorítani kezét, mondván: művész úr, gratulálunk.