Egy rövid novellákból álló ciklus első darabja

Doktor Pisztrujátu azt ígérte, hogy ha mindent jól csinálok, akkor annyi fagylaltot ehetek utána, amennyit akarok, én meg már nagyon szerettem volna tudni, hogy a tábornok elvtárs hol tart a beszédével, mert már nagyon fáztam, hibába húztam össze magamon a kivatelinezett pionír ruhát, nem segített semmit, és a tenyeremre is hiába próbáltam lehelgetni, nem is éreztem a szám melegségét egyáltalán, inkább csak még jobban fáztam, a kezemre ráderesedett a légzésem párája, és a nagy virágcsokron a celofán is egész fehér volt, mert ráfagyott a leheletem, és akkor már tudtam, hogy mikor doktor Pisztrujátu rám zárta a hűtőkocsi ajtaját, mért mondta, hogy ne próbáljam lehelgetéssel melegíteni a kezem, és hiába próbáltam a pionírnyakkendőmmel tisztára törölni a celofánt, a dér nem jött le róla, és féltem, hogy a celofán szét fog szakadni, vagy összebaktériumozódik, úgyhogy nem is dörzsöltem tovább, hanem inkább mozdulatlanul álltam ott a hűtőkocsi közepén, és vártam, és pont arra gondoltam, hogy lehet, hogy megállt az idő, mikor egyszer csak meghallottam, hogy doktor Pisztrujátu kívülről ráver a kocsi ajtajára, és tudtam, hogy ez nekem szól, ez a figyelmeztetés, hogy most már mindjárt rajtam a sor, és el ne felejtsem bevenni a sósborszesz cukorkát, ami ott van a nadrágom zsebében, doktor Pisztrujátu mondta, hogy szép óvatosan kell szopogassam, hogy a puszikhoz a szám is teljesen steril legyen, olyan, amilyennek a tábornok elvtárs szereti, de a kezem annyira meg volt dermedve, hogy alig bírtam kibontani a cukorkát, és mikor bevettem a számba, olyan hideg volt, mint egy jégkocka, az ízét egyáltalán nem is éreztem, és ettől még sokkal jobban fáztam, de annyira, hogy már nem is remegtem, éreztem, hogy szép lassan fagyok megfele, de félni azért nem féltem, mert doktor Pisztrujátu előre megmondta, hogy úgy fogom érezni, hogy elhagy az erőm, de ne ijedjek meg, mert az csak azt jelenti, hogy végképp elpusztultak rajtam a baktériumok, mert azok olyanok, hogy még az ember bőre alá is beeszik magukat, miden tele van velük, és csak így, fagyasztással lehet megszabadulni tőlük, és vigyázzak, hogy mikor ezt a gyengülést érzem, nehogy leüljek a földre, mert akkor megint összebaktériumozódok, és ráadásul odafagyok a hűtőkocsi padlójához, és akkor végem, hanem csak álljak szépen vigyázzba tovább, és várjak, amíg kinyitják az ajtót, legjobban teszem, hogyha azt a mondatot ismételgetem magamban, amit a tábornok elvtársnak kell majd elmondjak, mielőtt átadnám neki a virágcsokrot és két oldalról megpuszilnám az arcát, hogy a városunk és a haza pionírjai nevében szívből köszönöm neki azt a rengeteg jót, amit értünk tett, fáradhatatlan és önfeláldozó munkájával, és akkor mondtam doktor Pisztrujátunak, hogy én még nem is vagyok pionír, mert még csak elsős vagyok, és csak másodikban lesz a pioníravatás, de doktor Pisztrujátu erre azt mondta, hogy azt ő nagyon jól tudja, de az most nem számít, a lényeg, hogy milyen gyönyörűen nézek ki az egyenruhában a szőke hajammal és a kék szememmel, és tudjam meg, hogy azért választottak ki pont engem a város összes iskolása közül, mert én hasonlítok legjobban a tábornok elvtárs kisgyerekkori fényképeihez, és a híradóban nagyon jól fog mutatni, ahogy magához ölel, mert olyan kicsi vagyok, és különben is, mit gondolok, hogy a virágcsokor igazi virág, hát nem, mert az egyből szétfagyna, és az igazi virágról különben se lehet rendesen leszedni a baktériumokat, mert mind tönkremennek a formalinfürdőben, ezeket a vörös kardvirágokat külön az ilyen alkalmakra csinálja műanyagból a tábornok elvtársnak egy szobrászművész, úgyhogy én csak ne izgassam magamat, hanem ismételgessem csak azt a mondatot, mert ha nem felejtem el, és szépen elmondom, úgy, ahogy kell, szép csengő hangon, akkor utána torkig lakhatok fagylalttal, és amikor erre gondoltam, éreztem, hogy elroppan a fogaim között a cukorka, és megtelt a szám azzal a csípős bórszesszel, úgyhogy majdnem köhögni kellett, és akkor láttam, hogy megmozdul a hűtőkocsi ajtaja, és ahogy kinyílt, hallottam, hogy mindenki nagyon hangosan tapsol, és láttam, hogy ragyog kint a napsütés, és akkor a virágcsokorral a kezemben kiszálltam a hűtőkocsiból, és elkezdtem futni egyenesen a tábornok elvtárs felé, és amikor odaértem elé, olyan erősen sütött a nap, hogy nem jutott eszembe a mondat, és nem is mondtam semmit, de a tábornok elvtárs úgyis lehajolt, és felemelt, és magához szorított, és ahogy két oldalról az én jéghideg arcomhoz nyomta a saját kipirult, beszédtől áthevült arcát, olyan forróságot éreztem, mint még soha, és egyáltalán nem kívántam már a fagylaltot.