forrás: Székelyföld

Dragomán György 1973-ban született Marosvásárhelyen, tizenöt éves korában települt ki Magyarországra. Második könyve, A fehér király az elsohöz hasonlóan sikeres lett. Az ÉS könyve szeptemberben. Csuhai István Élet és Irodalom-beli recenziója azt hangsúlyozza, Dragomán könyve mennyire finoman feszegeti a hatalom kérdését, és milyen finoman sejlenek fel benne a 80-as évek Romániájára, sajátos erdélyi világára vonatkozó utalások. „Elveszik a villanyt”, „megadják a villanyt”: egy egész viszonyrendszert magukba foglaló, Magyarországon nem használatos szószerkezetek, írja. „A többi párhuzamosság-hasonlóság a nyolcvanas évek valóságos Romániájával részben a nyelvhasználat idonkénti fordulataival, egy-egy furcsa szóval van érzékeltetve (ťjálézárŤ – mi lehet az?), részben nem a regény közvetettebb történeti-politikai síkján helyezkedik el, ahol a kívülálló valamilyen fogódzkodót találhatna, hanem a mindennapi élet sajátos tényeire vonatkozik” – írja Csuhaj.
Az erdélyi olvasók nem a könyv utalásaiból fogják kiszimatolni, milyenek is voltak itt a 80-as évek. Számunkra a könyv nem egy egzotikus, idegen világ hatalmi visszaéléseinek abszurditását vázolja fel. A vásárhelyi csorgó, a hihetetlen becsben tartott, „szerzett” muanyag játékok, a tudatba beivódott pártszlogenek, a sorbanállás stb. nekünk nem csak egy történet.
Éppen errol van szó: hogyan lehet ezekrol a dolgokról beszélni? Nem tudnék olyan példákat sorolni, amelyek errol az idoszakról beszélnek, és azt az érzést keltik, hogy mindent elmondanak róla. Én 1980-ban születtem Csíkszeredában, Tudor Vladimirescu negyed, Testvériség sugárút. Az általam olvasott történetekbe, amelyek az élet és az életet ellehetetleníto elnyomás akkori ellentétérol szólnak, nem férnek bele gyerekkorom legnagyobb élményei. Nem fér bele az, hogy egy döglött galamb, a hámló beton szaga vagy az áramszünet közös sötétsége – a nyomor elfelejtendo, levakarandó jelei – hogyan lehetnek a legjelentosebb emlékeim.
A fehér király persze nem dokumentum, hanem irodalmi mu. De éppen ezért vállalkozhat arra, hogy összerakja egyfajta – és nem másfajta – beszéddé ezt a világot. Nem becsülném le az ilyen próbálkozások jelentoségét. Egy közösség számára hosszú távon úgysem az események pontos kronológiája lesz lényeges, hanem az, hogy összeáll-e saját közös útjuk valamilyen történetekké, és milyen történetekké áll össze.
Ebbol a szempontból fogom bemutatni Dragomán könyvét, akkor is, ha ehhez hozzá kell tenni, hogy o tulajdonképpen világirodalmi muvet írt, a könyv a legáltalánosabb értelemben is beszél a hatalom muködésérol, szimbolikájában sokszor elemelkedik a részletekben megrajzolt, a 80-as évek Romániájára vonatkoztatható kerettol. Úgy gondolom, épp ehhez az általánosításhoz való viszonyunk is érdekes: hogy hogyan érinti meg a saját megélt történetünk az általánost, vagy esetleg fordítva, hogyan tunik el benne anélkül, hogy saját történetünk részletei megkapnák saját, egyedi súlyukat. Dragomán könyvét ebbol a szempontból példának tekinthetjük: o egyszeri módon érinti össze a kettot, s mi úgy követhetjük ezt a példát, ha a saját történetünkkel, saját módon kezdünk valamit. Nem egyedülálló dolog ez: gondolhatunk az egymás után születo szerb és horvát muvekre, amelyek a háborút próbálják meg elbeszélni.

AZ ELREJTETT TERMÉSZETES
Amit máshol élo olvasók talán ravasz kipontozásnak, elrejtett utalásoknak éreznek, Dragomán könyvében nem más, mint annak megmutatása, hogyan voltak jelen a rendszer abszurd elemei az emberek számára, vagy a könyv foszereploje esetében: egy gyerek számára. Nem elrejtés ez, hanem épp azt mondja, hogy ezek a dolgok nem történetek foszereploiként voltak jelen, hanem a történetek környezetét jelentették. Néhány példa: a foszereplo, Dzsátá és egy barátja elszerencsejátékozták a transzparensekre összegyujtött osztálypénzt, és el akarják kerülni a másnapi büntetést, ezért végigpróbálják az iskolakerülés egyre durvább eszközeit: krétát esznek, megpróbálnak tüdogyulladást szerezni, elhatározzák, hogy az új lakótelep-építkezésen beugranak a betoncso árkába és kitörik a bokájukat. Szabi egyszer csak azt javasolja, inkább menjenek el Petrozsénybe, mert ott gyerekek is dolgozhatnak, és a jelentkezotol nem kérdik, honnan jött.
Egy másik példa: Dzsátá és Janika kapusok a Vasgyár utánpótlás-csapatában. Gica bá, az edzo hihetetlenül durva módszerekkel dolgozik, s ok csinálják, amit mond, mert nem viccel, a keze közt haltak meg már gyerekek. Gica bát azért tették ki a felnott csapattól, mert a játékosok már nem bírták a kegyetlenkedését. Mellékmondatos részlet az is, hogy az atomeromu-baleset után az egyik katonatiszt vizsgáztatja a gyerekeket, hogy mit tudnak az atomrobbanásról, ok meg felmondják, amit a Haza Védelme foglalkozásokon tanultak, hogy atomvillanás esetén el kell takarni az arcot, majd jelentkezni kell a legközelebbi elsosegélyhelyen.
De nem csak szélsoséges, felháborító elemek bújnak meg a mellékmondatokban: az elso részben Dzsátá virágot lop a csorgó mellol az anyjának. Rákiabál egy ember, o meg vissza, hogy virágot lopni nem bun!, és elszalad. Tudja, hogy nem írhatták fel az iskolai karszámát, mert direkt a másik kabátjában jött. Aztán otthon eloveszi a legnagyobb uborkásüveget, és elrendezi benne a virágokat. A Házkutatósdi címu részben pedig a gyerekszoba érték-arzenálját vesszük szemügyre, lépésrol lépésre, a feláldozásra való készség és a zsugoriság peremén (Dzsátá és az anyja eladni készülnek a ház vacak berendezését, hogy az apja érdekében közbenjáró embert kifizessék). Dragomán szövege egyszer sem bicsaklik meg, mindegyik nyomorúságos játékra és az azt köríto történetre szinte ráismerni, annyira tipikusak, ugyanakkor mindenik magán viseli és továbbviszi a történetben megképzett feszültséget is.
Uborkásüveg, karszám, lopni nem bun – ha ezt az „elbújtatott” kontextust magyarázni akarná a könyv, soha nem lenne belole történet. A „bújtatás” ugyanakkor kiemelésként is muködik, mert már mi sem ebben a légkörben élünk. Újra fel kell ismerni, hogy mi volt jellegzetes az akkori környezetben, az ahhoz való viszonyban, s ehhez képest kell valahogyan elrendezni azt, hogy azóta mi változott. Ezek a változások nem a tudatosság szintjén történtek meg. Nagy munka és újdonságot rejto találkozás A fehér királyt olvasni emiatt is.

AMI A TÖRTÉNETEKBE BEKERÜL
Néhány szó elozetesen a könyv mufajáról: különállóan is olvasható elbeszélésekbol áll, jól szerkesztett elbeszélésfüzérnek lehetne mondani, a címlapján viszont az áll, hogy regény. Nyugodtan hozzáolvashatjuk a regény mint irodalmi és társadalmi forma 20. századi újragondolásaihoz (hogy vannak hosszan, összefüggoen elmondható történetek, és mások ilyen történeteit olvasva a sajátunkra ismerhetünk). Ez a vonulat talán nem a legfeltunobb a könyvben, de kétségtelenül vannak mufajtörténetileg értékelheto vonatkozásai.
Az egyes történetekbol gyakran egy-egy mitikus egység kerekedik ki. A gyerekek háborúsdijáról szóló rész A legyek urára hasonlít erosen. A hasonlóság és a különbség itt is különösen érdekessé válik, az általánosnak és az egyedinek az érintkezési felületévé, a szövegben Golding allegóriája éppúgy érvényes marad, mint az egyedi, egyszeri érvényességu részletek, s a mítosz sajátos hajlása. Dragománnál Romulusz és Rémusz van, a hegyekbol lejött, titokzatos ereju, durva gyerekek. Itt is van véres gyerekfej karóra tuzve, itt is van bátorságpróba, beavatás, emellett kartonpáncéllal való idétlenkedés – Dzsátá, bár nagy meleg van, mégsem veszi le a kartont, nehogy kiröhögjék –, Jugoszláviából szerzett focilabda, szegekbol, nehezen beszerzett gumikból stb. barkácsolt fegyverek. A megmento felnottvilágot itt a Puju apja vezette mezogazdasági brigád képviseli. A gyozedelmeskedo felnott racionalitás valahogy egybeesik a hivatalos propaganda képével, és Dragomán hagyja, hogy egybeessen.
Dzsátá nagyapja, egy kegyvesztett volt párttitkár felviszi egyszer Dzsátát a dombra, mert épp ide hozta ki azelott a fiát, Dzsátá apját is, azelott pedig ot hozta ki ide az o apja. Dzsátát a nagyapja viszi ki, mert az apja a Duna-csatornánál van kényszermunkán. Innen egyben lehet látni a várost, mondja a nagyapa, lehet látni, hogy ez a világ legszebb városa. Ez a viszonyulás, s a leszármazási ág által teremtett összefüggés teljesen irreleváns Dzsátá számára, az olvasóban azonban összeállhat egy sajátos Családregény vége, s az is, mi lehet a különbség a Nádas által elbeszélt elbeszélhetetlenség és – egy országnyival keletebbre – a megtört történetek között.
A történetek formája is mond tehát valamit, beágyazódva abba a tudásba, hogy hogyan szokás történetet mondani. Ezeket a mitikus feszültség fogja össze, közöttük viszont inkább csak metonimikus kapcsolatok vannak, ezek tartják össze a fejezeteket, ha regény részeiként akarjuk olvasni oket. Nem a nagy folyamatok racionális megértésének regénye tehát ez, sokkal inkább egy annyira beágyazott perspektívájú elbeszélés, amelynek olvastán az is külön fordulatnak számít, hogy mit tekint történet-elemként fontosnak a szöveg, és mi az, amit egyszeru, természetes körülményként épp csak megemlít.
Mik számítanak tehát itt történet-elemnek? Olyanfajta nagy konfliktusok, amelyek a hatalom, a titkok megismerése és a szeretet/szerelem körül forognak.
Az egyes történetek egy-egy tökéletesen kidolgozott hatalmi helyzet elbeszéléseként is olvashatók: a hatalom mindent áthat, és teljesen személyes – nagy tévedés az élet és az élettel szemben álló rendszer elkülönítése. A fiúk épp fociznak, mikor a pályára betolat egy munkásautó. A legerosebb fiú, Prodán, ugrál kicsit, de ot testi erovel félreállítják. A többiek karamellát kapnak a munkásoktól. Majd azt mondják nekik, az ajándékért dolgozni is kell, és elkezdik kényszermunkában felásatni a gyerekekkel a saját focipályájukat, mert erre van parancs. Hol itt a rendszer keze, és hol az emberi kegyetlenkedés?
Gica bá történetében is kristálytiszta a helyzet, a gyerekek tökéletesen át is látják, ettol függetlenül úgy benne vannak, mint egy harapófogóban. Gica bát kitették eredeti állásából, a családja elhagyta, a foci az élete, egy öltözoben lakik. A fiúk belátják, hogy az edzo bármire képes lenne velük szemben. Az Áttörést, a hadsereg csapatát kellene megverniük, különben Gica bá szilánkokra töri a bokájukat. Az Áttörést viszont, mivel a hadseregé, nem lehet megverni, ez szabály. Edzenek tehát, közben érkezik egy katonai teherautó, furcsa méroeszközöket vesznek elo, s az egyik tiszt azt tanácsolja a gyerekeknek, hogy mint kapusok ne vetodjenek a labda után, mert összegyujti a radioaktív sugárzást. Gica bá kihallgatja a beszélgetést, újra fenyegetni kezdi oket, mire Janika, aki jehovista, arról kezd beszélni, hogy ez a világvége jele. Gica bá erre ájultra veri, tehát valószínuleg Dzsátá, a tartalék kapus fog védeni a meccsen.
A hatalom mindig tiltással függ össze, tehát mindig érintkezik a tilossal, a bunnel, és az élvezettel is. Sok történet szól arról, hogyan rétegzodnek egymásra a különbözo típusú hatalmak, tiltások, bunök világai. Nem egyszeru dolog ez: az egymásnak ellentmondó erkölcsi rendszerek nem érvénytelenítik egymást. Dzsátá, az elbeszélo épp most tanulja meg használni oket, megpróbál bennük élni úgy, hogy ez egyszerre azonosulás és stratégia-érvényesítés is legyen. A hatalmi módok közt lavírozni is hatalmi kérdés, egyszerubben: túlélési kérdés.
A gyerekek anyanyelvi módon beszélik a pártszlenget, valóban tisztelnek egyes hosöket, és jól érzik magukat a Haza Védelme versenyeken vagy más demonstrációkon. Aki vett részt tízévesként hasonló felemelo jelenetben, tudja, létezik ez a lelkesedés. Ugyanakkor ismerik a titkos konyhai beszélgetések érveit is, Dzsátá látja, hogy a vezetok propaganda-fényképébol egy helyen kivágtak két arcot. Mindeközben mégsem az igazság kiderítése a fontos, hanem a túlélés: nem dönteni kell, hanem a leheto legelonyösebben bujkálni ezeknek a rendeknek a rácsai közt.
Több történet szól a nemiséggel való találkozásról, s mindig a törvénybe ütközésrol is egyúttal. Mestermu, ahogyan Dragomán teljesen reális helyzeteket úgy rétegez egymásra, hogy végtelenül bonyolult elvont tartalmakat fogjanak be. Három ilyen példát mondok.
Az egyik a mozi titkos termének felfedezése. Dzsátá az egyik barátjával eltervezi, hogy ha a propagandafilm vetítése közben elveszik a villanyt, bemásznak a szellozteton keresztül a mendemondákból ismert titkos moziterembe. Sikerül, egy sosem látott kényelmes termet találnak. Elindítják a vetítogépet, egy no vetkozik a filmen. El is szaladnának, néznék is, végül, mikor a kamera a no lába közé közelít, elszakad a film, sötétség borul a teremre, s ok fejvesztve másznak vissza az alagúton keresztül a sötétben még mindig hazafias dalokat éneklo iskolások közé, a törvénybe.
A második történet hagyományosabb: Dzsátá Izával együtt szolgálatos az iskolában, egyszer csak megérzi Iza „nagylány-szagát” és szerelmes lesz, matekóra elotti szünetben. Matekórán nem bír figyelni, meztelen not próbál rajzolni, elkapják, egy adott bünteto testhelyzetben a ketto hatványait kell számolnia határidore. A következo szünetben kerülgetik egymást, Dzsátá szerelmet akar vallani, aztán valahogy összegabalyodnak, elesnek, Dzsátá bemarkol Iza bugyija alá. Szinte unalmasan reális, mégis mitikus.
A harmadik történet a címadó elbeszélés. Dzsátá anyja elhatározza, hogy újra közbenjár a férje érdekében. Egy volt afrikai nagykövethez mennek, az anya szokatlanul kifesti magát, tusarkú cipot húz. A nagykövet trófeákkal teli lakása egyre valószerutlenebb, Dzsátát kiviszik a szobából, egyedül marad a labirintusban, sakkozni kezd egy négerbaba sakkautomatával, és csal, elrabolja tole a fehér királyt. Közben az anyja sem teszi, amit kellene, kiszabadítja magát a félreérthetetlen helyzetbol és kineveti a férfit, veszít és nyer egyszerre. Távoznak, Dzsátá zsebében a fehér király, a hatalom jele, amihez nem törvényesen jutott.
„Mikor aztán leértünk a lépcson, anya megállt, és fél kézzel megigazította a harisnyáját, és a másikkal az arcára szorította a zsebkendojét, és láttam, hogy még mindig rázza a kacagás, és benyúltam a nadrágom zsebébe, és erosen megszorítottam a fehér királyt, a hideg elefántcsont nagyon jól belesimult a kezembe, és tudtam, hogy senki se fog legyozni a háborús játékban, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebben festett ólomkatona is csak picsafüst.”
Meglógni a fehér királlyal. Feladni minden önbecsülést, csalni, mégis erkölcsi gyoztesként kerülni ki a helyzetbol, s az így szerzett gyozelmet pitiáner harcokban gyümölcsöztetni. Nem tudok jobb példát idézni arra, hogyan rakja össze Dragomán, mit jelent élni egy diktatúrában.