Forrás: Novelisták könyve

A gyerekkorra nosztalgikusan illik emlékezni, a gyerekkort elérzékenyülten szokás felidézni felnőtt írói fejjel, versben, prózában, akármiben. Bármennyire fájdalmas volt is az élmény, bármenynyire szűkösek a körülmények, gyermekkorunkban a hiány is ígéret, a megfosztatás is adomány – hiszen egyelőre korlátlan lehetőségek vagyunk, éppen azért, mert még nem vagyunk készen, s így a világot is elviseljük, még ha sötét arcát mutatja is nekünk. Hiszen hamarosan felnövünk, s akkor – nagyok, szépek és erősek – majd rendbe teszünk mindent, a világot is, magunkat is.Kiváló első regénye, A pusztítás könyve (2002) óta Dragomán György egy sor gyerekkor-novellát tett közzé. A Világvége is közülük való. Már az első szavak, a nyitómondat felütése is nosztalgikus és ismerős gyerekkor-novellát ígér – a kölyökcsapat futballmeccse, a kapusokkal külön is foglalkozó edző, a gondos és fáradhatatlan „Gica bá”, mi lehet ennél otthonosabb és kedvesebb, ha emlékezni támád kedvünk? De még a felénél sem tartunk a novella nyítómondatának, máris észrevesszük: a gyermeki emlékezés otthonos és kedves hangja, a nosztalgikus révedés valójában csalóka látszat, gondosan kivitelezett írói furfang. A mondat végére ugyanis – és ez ugyanaz a mondat, ugyanaz az emlékező hang – kiderül, hogy „Gica bá” szadista ámokfutó, a futballedzés nála életveszélyes emberkínzás, edzési módszerének már halálos áldozata is volt. A felnőtt csapattól eltiltották, családja elhagyta, életének egyetlen értelme maradt, a gyerekek gyötrése: életveszélyes fenyegetésekkel motiválja őket a győzelemre, vasrúddal hadonászik, fejeket ver be. Az olvasó hökkenten ébred rá, hogy az ismerős és nosztalgikus hang valójában szörnyűségekre réved vissza, a gyermeki szavak mélyén az iszonyat némasága honol.S ugyanígy hökkenten ébredünk rá a legnagyobb szörnyűségre és iszonyatra: Csernobil másnapján vagyunk, a futballmeccs előtt katonák mérik a sugárzást a pályán. A parancsnok bizalmasan közli a két kapussal, az elbeszélővel, aki csupán tartalék, és barátjával, Janikával, aki az igazi, kijelölt kapus, hogy mi történt, s feljebbvalói abszurd utasítását közvetíti: a mérkőzés természetesen nem maradhat el, de a kapus kerülje az érintkezést a játék során rengeteg radioaktív szennyeződést magára szedő futball-labdával.Az elbeszélés végkifejlete valóságos atombomba-robbanás. A parancsnok hivatali esztelenségével „Gica bá” a maga szörny-rögeszméjét szegzi szembe: a sport mindenek felett áll, játszani, sőt győzni kell. Janika azonban fellázad, mégpedig a maga rögeszméje jegyében: ő jehovtsta apjától úgy tudja, hogy az atomrobbanás a világvége eljövetelét jelenti, úgyhogy neki kisebb gondja is nagyobb annál, hogy részt vegyen a mérkőzésen. Az edző veréssel próbálja jobb belátásra bírni, majd amikor Janika véresre verve a földre zuhan, az elbeszélőhöz rúgja oda a labdát, mondván, hogy ő lesz a kapus.Az elbeszélő egyedül marad. Számára ez a világvége valójában a világ kezdete. A rögeszmék világáé, azé az esztelen, kegyetlen és abszurd világé, amely konkrét világ persze, a mi régiónké és a mi életünké, de – amint ez a vakmerően egyszerű eszközökkel dolgozó, ám talán éppen ezért páratlanul gazdag és sejtelmes erejű elbeszélés bizonyítja – általános állapot is. A Világvége, a gyerekkori pillanat rajza a szemünk előtt nő fel szinte elviselhetetlenül fájdalmas, egyben higgadtan pontos látomássá a teljes condition humane-rői; arról a világról, ahol se nagyok, se szépek, se erősek nem lehetünk, de amellyel legalább szembe kell néznünk, mégpedig úgy, ahogy Dragomán elbeszélése teszi.