Dragomán György napjainkban a legtöbb nyelvre lefordított magyar író, akinek végre valahára új regénye jelenik meg, a Máglya. Nagyon vártuk már, és azt is, hogy mesélje el, milyen érzés a világot járni, alkotni, megélni a szabadságot és a diktatúrát, valamint egy kislány bőrébe bújni.

LiracimlapA fehér király című regényed egyedülállóan sikeres lett a mai magyar irodalomban, ha jól számolom, már harminc fölött van azon nyelvek száma, melyekre lefordították. Mivel elég rég jelent meg, nyilván te is messzebbről látsz rá: mi lehetett a siker oka azon kívül, hogy fantasztikusan jó?

Mostanában át kellett rendezni a dolgozószobámat, úgyhogy végre egymás mellé került A fehér király majdnem az összes kiadása, megtelt vele egy egész polc. Akkor jöttem rá, hogy milyen hatalmas dolog is ez, hogy a világon szinte mindenhol olvasható a regényem. Nem hiszem, hogy volna titka a sikernek, egyszerűen csak nagyon pontosan elkaptam egy őrült korszak hangulatát, és ebből egy izgalmas könyvet tudtam írni, ami képes volt olyanokat is magába szippantani, akik időben és térben is távol vannak ettől a világtól. Nagyon sokan szeretik rajongásig ezt a könyvet, rengeteg ismeretlen ember dolgozott önzetlenül azért, hogy ilyen világsiker legyen.

Az elmúlt években sok helyen jártál, sokfelé utaztál – mesélj ezekről az eseményekről, programokról, minél bővebben: hol jártál, mi volt a legmesszebbi pont, ahová eljutottál, melyek voltak a legemlékezetesebb, legijesztőbb, felkavaróbb, csodálatosabb… stb. kalandok, események?

Nem is tudom, hol kezdjem. Felléphettem a legnagyobb müncheni színházban Herta Müller beszélgetőpartnereként, aztán a Nobel utáni első berlini fellépésén az én köszöntő levelemet olvasták fel neki a szervezők. New Yorkban a város talán legfontosabb irodalmi szentélyében, a Paris Review szerkesztőségében volt A fehér király launch partyja, előtte egy vacsorán egy asztalnál ültem Rushdie-val, Ecoval, McEwannel. Olvastam fel svájci patinás fürdőhelyen, osztrák szőlőhegyen, a prágai metró szervizalagútjában, Koppenhága legszebb könyvtárában, aztán indián sírdombok között, sőt, egyszer egy dél-koreai skanzenben is, műanyag tehenekkel körülvéve. A Jan Michalski díj átadásakor Lausanne-ban egy hatalmas több száz férőhelyes sátrat építettek egy kertben csakis erre az alkalomra, ott zajlott a díjátadó és a fogadás. Belgiumban csokiból csináltak egy másolatot a könyvről, aztán egy performansz keretében széttörték és megették. Madridban a szállodám ablakából néztem végig egy hatalmas tüntetést, ami kapóra jött, ugyanis éppen azért laktam ott, mert arra kértek, hogy írjak a városról egy novellát.

Annak ellenére, hogy nagy nemzetközi sikert éltél el, viszonylag visszahúzódó életet élsz: nem publikálsz cikkeket, ritkán szólalsz meg, a Tankcsapdával szólva: nem „veled van tele a sajtó”. Ezt tudatosan alakítottad így, vagy csak így alakult?

Nagyon keményen dolgoztam az elmúlt években, több könyvön is párhuzamosan. A Máglya az első, ami elkészült, de van még egy másik regény, meg persze novelláskötetek és gyerekkönyvek. Emellett, és a rengeteg utazás miatt, nem sok időm volt csak úgy újságot írni, de amúgy is ritkán tenném, mert azt gondolom, olyat érdemes csak írni, amit öt vagy tíz év múlva is érdekes. Regényíró vagyok, hosszú távban gondolkozom, nem feltétlenül az én dolgom a napi hírekre reagálni. De azért előfordul néha, bár inkább csak felkérésre. Írtam publicisztikát a New York Timesban, a Le-Monde-ban, a Neue Zürcher Zeitungban, a Die Zeitban.

A fehér király elbeszélője egy kisfiú, új könyved, a Máglya narrátora pedig egy kislány. Miért váltottál nemet?

A fehér király írása közben meghallottam még két másik hangot, és gyorsan rájöttem, hogy az egyik egy lányé. Egyszerűen máshogy látott, máshogy vette a levegőt és más dolgok érdekelték. Ahogy elkezdtem ezen a hangon írni, egyre jobban megismertem Emmát, és a nagymamáját. Ahogy a varázslat átjárta a világukat, megértettem, hogy ez egy másféle regény lesz. Emma éppen kamaszodni kezd, roppant terhek nehezednek rá, de nagyon erős lány, tele kamaszos vadsággal. Én is egyszerre éltem át a rendszerváltást és az első nagy szerelmet, megtetézve az otthonom elvesztésének gyászával. Ez a szorongós-euforikus élmény lett a regény érzelmi magja. A kamaszkor folyamatos katarzisközeli állapot, ezt az élményt akartam megragadni. Ez a lány egyszerre tanulja a szerelmet és a szabadságot. Tájfutó, mint az anyja volt, és festő, mint az apja, és közben a nagymamája magától értetődő természetességgel avatja be a boszorkányságba, a nagyapja szelleme meg úgy lesz a legjobb titkos barátja, hogy igazából soha nem ismerhette.

A fehér király a diktatúra idejében játszódik, a Máglya pedig közvetlenül a diktatúra bukása után. Érdekes, hogy a Máglyában nyoma sincs a felszabadultságnak, a megkönnyebbülésnek – jól érzem?

Én nem látom ilyen sötéten. Itt mindenki érzi már a bőrén a szabadságot, de hát ezek a dolgok nem varázsütésre történnek. A regény valóban azután kezdődik, hogy a diktátort főbe lőtték. De ez a világ nem egészen azonos Erdéllyel, valamivel vadabb és fiktívebb világ az igazinál. Inkább azt mondanám, a könyv ugyanott játszódik, ahol A fehér király. És természetesen attól, hogy a diktatúra egy véres forradalomban megbukott, még egyáltalán nem oldódik meg egycsapásra minden. Először is a szereplők számára korántsem biztos, hogy a forradalom valóban végérvényesen győzött, és a hirtelen jött szabadság arra is rákényszerít mindenkit, hogy szembenézzen a múlttal és a saját szerepével, és egyben a diktatúra működésének mechanizmusával is. A Máglya világában ráadásul még a forradalom áldozatainak holttesteit is ellopták, már ebből is látszik, hogy minden lezáratlan, és a regény cselekményét felölelő kilenc hónap alatt nagyon izgalmasan kavarognak az események. Emma ebbe a világba csöppen bele, és minden erejére szüksége lesz, hogy rendbe tegye maga és mások számára ezeket az ügyeket. Ráadásul úgy, hogy ő igazából egy kamasz lány, aki normálisan akar élni, ki akar szabadulni szülei elvesztésének a gyászából, szerelemes akar lenni és élvezni azt, ami még hátravan a gyerekkorából.

Ha jól értelmezem, több, a forradalom idején és utána, a magyarellenes zavargások idejében játszódó motívumot használsz, megváltoztatva, időrendben összesűrítve. Teljesen fikció a cselekmény, vagy igenis minden így történt?

Ahogy a helyszín nem konkrét, úgy az események sem azok. Ez nem egy szigorúan vett történelmi regény, ahogy A fehér király volt az. A diktatúra megszűnése utáni egyszerre euforikus és nyomasztó, veszélyes és csodálatos időszak lehető legpontosabb, de azért varázslatosan kidolgozott érzelmi lenyomatát akartam megírni, úgy, hogy közben azért végig nagyon is tudatában voltam annak, hogy mi történt Marosvásárhelyen, a szülővárosomban, a forradalom után és az utána következő évek alatt. Tehát a marosvásárhelyi események meg a román bányászjárások nyilván benne vannak a könyvben, de egy kicsit benne van a jugoszláv polgárháború is. Ezek a dolgok amúgy is folyamatosan történnek, bennünk is, merthogy a múlttal való szembenézés folyamata máig nem zárult le, és körülöttünk is, mert itt Közép-Kelet-Európában folyamatosan zajlanak a kis és nagy forradalmak.

Több erdélyi magyarral beszélgetve szóba került a szabadság kérdése, és sokan mondták, hogy Romániában azért nem lehet újra diktatúrát bevezetni, mert ott több százan haltak meg a szabadságért, ellenben Magyarországgal, ahol vértelen volt az átalakulás. Te egyetértesz ezzel?

Diktatúrát sajnos mindig és mindenhol be lehet vezetni. Ezzel kapcsolatban senkinek ne legyenek illúziói, elég csak végiggondolni a huszadik század történelmét. A szabadság rettenetesen törékeny, nekem soha nem lesz evidens, hogy most is egy szabad országban élünk, nem szabad elfejteni, hogy a világ nagyobbik fele elnyomó rendszerekből áll. Bármikor bárhol lehet diktatúra. A szabadság, a szabadság megélése, és a szabadságért folytatott harc a lényege a regényemnek. A nagy forradalmi tömegjelenetek, amiket leírok, ugyanúgy erről szólnak, mint azok az intim pillanatok, amikor mondjuk Emma rajzolás közben rájön, hogy azt tehet rá a papírra, amit csak akar, ezután már csak a saját belső elvárásainak kell megfelelnie.

A kislány főhős nagymamája boszorkányos személyiség, sokat tud a mágiáról, és egyáltalán, a könyvet át- meg átszövi a mágikus praxis gyakorlata – ez a mágia csak az irodalom világában, az úgynevezett mágikus-realizmusban létezhet, vagy máshol is?

Nekem mindig is varázslatos volt a valóság, de ha írok, akkor aztán végképp kitágulnak a határok. A nagymama a diktatúra alatt egy rituális világba menekül, így hoz létre valamifajta belső szabadságot a diktatúra már-már babonásan zárt rendszerében. A diktatúra is arról szól, hogy az ideológia manipulálni akarja a valóságot, a mágia pedig olyan erő, ami ennek ellentarthat. Emma és a nagymamája varázsolnak liszttel és hóval, kenyérrel és tűzzel, gólemet gyúrnak sárból, de a legnagyobb és legnehezebb varázslat nem ez, hanem a megbocsátás. A múlt tele van gyilkossággal, hazugsággal és árulással, ezek mind jóvátehetetlenen bűnök, örökre megbéklyóznak és magukba zárnak. Kiszabadulhatnánk, de visszük magunkkal a saját börtönünket. Emma ezt próbálja megérteni, és ebből próbál kitörni, és ha sikerül neki, akkor még az is lehet, hogy valóban tud varázsolni. Olyan erős, hogy talán még arra is képes, hogy egyedül tegye helyre a kizökkent időt.