Lassan alakul egy újabb terebélyesnek ígérkező novella-ciklus, az a hétéves kisfiú, aki a Dezinfekció-ban megszólalt, beszél tovább. A ciklus munkacíme az, hogy Mesék a palotából, itt egy újabb darab belőle, eredetileg a Kritiká-ban jelent meg. Meg is lehet hallgatni, a felolvasások menűpont alatt.

Doktor Pisztrujátú odajött hozzánk, és belépett a nagy fekete esernyő alá, amit a testőr bácsi tartott a fejünk fölé, és egész közelről mondta, hogy igen nagyon sajnálja, de a rossz időjárás viszonyok miatt sajnos késik egy kicsit a helikopter, most rádióztak, de ne aggódjunk, mert nemsokára megérkezik. Tátáci erre mondta, hogy rendben, Doktor elvtárs, aztán, amikor Doktor Pisztrujátú arrébb ment, Tátáci megsimogatta a fejem, és mondta, hogy ne félj Csipöttöm, de ő nem is szokott sose Csipöttömnek nevezni, csak mámáci, de mámáci nem jöhetett velünk, mert Doktor Pisztrujátú még akkor este, rögtön azután, hogy megmondta, hogy a Tábornok Elvtárs azt szeretné, ha rólam mintáznák meg az ifjúságot azon a szobron, amit a Tábornok Elvtársról és a népről faragnak fehér márványba, és ezért a fővárosba kell hogy utazzak, megmondta azt is, hogy sajnos csak két hely van a helikopterben, mert nekem is rendes felnőtt ülésbe kell ülni, és ezért csak az egyik szülőm kísérhet el engem a Tábornok Elvtárs palotájába, arra a három napra, amíg megcsinálják rólunk a szobrot, és döntsék el, hogy melyikük legyen az, és akkor én mondtam, hogy akkor inkább ne menjünk, hanem maradjunk itthon, és éreztem, hogy lefele görbül a szájam, és mindjárt síni fogok, de akkor mámáci odahajolt hozzám, és megölelt, és úgy mondta, hogy ő most nem ülhet helikopterre, mert tudom, hogy ott van a hasában a testvérkém, Zsófika vagy Lacika, de csak három nap az egész út, és megígéri, hogy azalatt végig rám gondol majd, menjek csak bátran, mert édesapa nagyon fog vigyázni rám, és különben is, én már nagyfiú vagyok, elmúltam hat éves, én meg akkor mondtam, hogy nem is, nem vagyok nagyfiú, és elkezdtem sírni, de tudtam, hogy úgyis hiába, mert muszáj lesz elmenjek, mert akit a Tábornok Elvtárs magához hív, annak muszáj hozzá elmenni, mert ha nem, akkor a halál fia lesz, de nem csak ő, hanem az egész családja, még az édesanyja és az édesapja is, és akkor ott az esőben megmondtam tátácinak, hogy nem vagyok már Csipöttöm, hanem nagyfiú vagyok. Tátáci akkor megfogta a vállam, és úgy mondta, hogy nézd kisfiam, ott a helikopter, és az erdő felé mutatott, és a fák fölött tényleg ott volt egy nagyon nagy fekete helikopter, olyan hangosan szólt a propellere, hogy egész megfájdult bele a fülem, gyorsan-gyorsan repült, egyenesen mifelénk, a szele befújta az esőcseppeket egészen az ernyőnk alá, úgyhogy azonnal csurom vizes lett a ruhám, és olyan erős volt a szél, hogy a testőr bácsi kezéből kifordult a nagy fekete ernyő, és csattogva elszállt, és a helikopter még mindig csak repült felénk, nagyon közel volt már, láttam, hogy a leszálló talpai alul olyan kéken csillogtak, mint a vonatsínek, és akkor hallottam, hogy a testőr bácsi azt mondja, hogy Áoléó, de akkor a helikopter megdőlt, az orra felemelkedett, majdnem függőlegesen felfele fordult, és ott lebegett egy helyben, pár méterrel a fejünk fölött, és éreztem, hogy most mindjárt felemel a szél, és elrepülök én is az ernyő után, és két kézzel tátáci karjába kapaszkodtam, és tátáci fölém hajolt és két kézzel fogott, és úgy tartott, és a helikopter akkor szépen lassan leereszkedett, és azt hittem, hogy a propellere most már mindjárt meg fog állni, de nem állt meg, hanem forgott tovább, és akkor a helikopter oldalán kinyílt egy ajtó, és Doktor Pisztrujátú odaszaladt hozzánk, egész meggörnyedt, mint akinek nagyon fáj a hasa, és úgy kiáltotta, hogy menjünk, siessünk, mert késésben vagyunk, és akkor elindultunk apával a helikopter felé, és már majdnem odaértünk, amikor Doktor Pisztrujátú egyszer csak felegyenesedett, és láttam, hogy szalutál, és apa is felegyenesedett, de ő nem szalutált, csak állt ott az esőben, de én a helikopter küszöbétől nem láttam, hogy mit néznek, és akkor az ajtón kihajolt maga a Tábornok Elvtárs, és hallottam, hogy a nevemet mondja, és azt, hogy személyesen jött el értem, és akkor éreztem, hogy valaki két oldalról megfog a hónom alatt és felemel, és tudtam, hogy nem tátáci az, és nem is Doktor Pisztrujátú, hanem a testőr bácsi, és megfeszítettem a testem, és kiáltottam, hogy tegyen le, de akkor már a Tábornok Elvtárs megfogott és beemelt maga mellé, és én megint kiáltani akartam, hogy hagyjon, tegyen le, engedjen el, de egyáltalán nem tudtam megszólalni, és akkor a Tábornok Elvtárs letett maga mellé az ülésre, és én azt éreztem, hogy kiment a kezemből és a lábomból is az erő, úgy, minthogyha megbénultam volna, és akkor tátáci két kézzel megfogta a helikopter tolóajtaját és azt kiabálta, hogy nem erről volt szó, nem enged egyedül, mert velem kell jöjjön, mert vigyáznia kell rám, mert olyan kicsi vagyok, és akkor a testőr bácsi meg Doktor Pisztrujátú két oldalról megfogták és húzták hátrafelé, és közben hallottam, hogy Doktor Pisztrujátú azt mondja, hogy majd vonattal utánam jöhet, ne aggódjon, a Tábornok Elvtárs meg egy vastag fehér borítékot nyújtott oda Doktor Pisztrujátúnak, és azt mondta, hogy itt van, fizesse ki, és Doktor Pisztrujátú elvette a borítékot, és a testőr bácsi akkor hátrarántotta tátácit, és a sisakos pilóta, akit addig nem is vettem észre, hátranyúlt, és becsukta az ajtót, és a helikopter abban a pillanatban emelkedni kezdett, de én akkor az ablakhoz nyomtam az arcom, és láttam, hogy Doktor Pisztrujátú odaadja a tátáci kezébe a borítékot, és tátáci a Doktor Pisztrujátú pofájába vágta az egészet, és a boríték kinyílt, és kiesett belőle egy pénzcsomó, és szerteszét szállt, és ott kavargott a helikopter szelében, mint valami felhő, és eltakarta előlem, Doktor Pisztrujátút, és a testőr bácsit, és Tátácit is, a helikopter meg szállt velem és a Tábornok Elvtárssal, fel, fel, fel, egyenesen az égbe.