Nincs elég gyors tollam a politikai újságíráshoz, ritkán írok ilyesmit. Az alábbi elemző-összefoglaló cikket a Le Monde felkérésére írtam, 2012 január 12.-én jelent meg.

Mi történik Magyarországon? – kérdezik a külföldi barátaim. Diktatúra készül? Mi ez a hirtelen fordulat? Miért kellett hozzányúlni a fékek és egyensúlyok rendszeréhez, miért kell új alkotmány, miért gyengül az alkotmánybíróság hatásköre, miért csökken a bírói függetlenség, minek az új médiatörvény, miért kell korlátozni a parlamenti vitát, miért központosítják az oktatást, miért kell új név az országnak ha már az államforma úgysem változik, és egyáltalán, mi ez az érzékelhetően Európa- és Nyugatellenes harcos retorika?
A barátaim nem diktatúrában születtek és nem is abban nőttek fel, nem épült be lassan a csontjaikba a kelet és közép-európai hatalmi rendszerek abszurd logikája. Azt mondják, Magyarország a rendszerváltás eminensének látszott, egy szimpatikus és ügyes kis országnak, hogy lehet, hogy most mégis velünk foglalkozik a fél világsajtó?
Hát barátaim, hosszú története van annak, mondom erre én. Ők erre belenyugvóan elhelyezkednek a fotelben, azt már tudják, hogy Magyarországon szinte mindennek hosszú története van, olyan látszólag egyszerű dolgok megértéshez mint a töltött káposzta is vissza kell menni egészen a török hódoltságig, annak meg, akárhogy is nézzük, van már jó négyszáz éve.
Kezdhetnénk onnan is, nem lenne ostobaság. De talán mégsem kell olyan sokat visszamenni az időben. Jusson először is eszünkbe, hogy mit is mondott Orbán Viktor miniszterelnök 2010 májusában a parlament alakuló ülésén. Antall József, a rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság első miniszterelnökének leghíresebb szállóigéjét idézte: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Aztán ugyanazzal a lendülettel folytatta is: „Hát most tetszettünk!”
Antall annak idején az elmaradt reformokat számonkérőket csitítgatta ezzel a mondattal. Mint tudjuk, Magyarországon nem forradalom volt 1989-ben, hanem békés átmenet, de a béke árát aztán egy hosszú ás fájdalmas ideológiai háborúval kellett megfizetni. A jobb- és baloldal közötti, az első világháború óta tartó engesztelhetetlen feszültséget a diktatúra elleni közös harc alatt nem lehetett olyan élesen látni, de a rendszerváltás után a két oldal azonnal elkeseredett és elszánt ideológiai háborúba kezdett. Mind a két fél a lehető leggyorsabban megpróbálta elfoglalni a lehető legnagyobb területet, méghozzá úgy, hogy mindkettőjük számára visszájára fordult a legvidámabb barakk viszonylagos kényelmét lehetővé tevő Kádár János-i mondás: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Itt mind a két oldal egyszerre azt kezdte érezni, hogy aki nincs vele, az ellene van, és ezzel paradox módon éppen az ötvenhat előtti durva önkényuralmi korszak bunker-mentalitása nyert újra létjogosultságot. A konszenzus lehetősége nagyon gyorsan elérhetetlen távolságra került, a külföldi szemlélő számára minderre az a szomorú tény a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy Magyarországon a régióban szinte egyedül még az önkényuralom titkosszolgálatának archívumait sem sikerült nyilvánossá, maradéktalanul és mindenki számára elérhetővé tenni.
Ezen a ponton a barátaim többnyire döbbenten szoktak a szavamba vágni, Ez tényleg így van? – kérdezik. Tényleg nem nyerhet mindenki teljes betekintést az aktákba, amiket a diktatúra róla vezetett? Bizony nem, mondom erre én, sőt, még olyanra is volt példa, hogy a kort kutató történésznek egészen Strasbourgig kellett perelnie, hogy végre a kezébe kaphassa a kívánt iratot. Ez annak ellenére így van a mai napig, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő alatt majdnem minden párt és politikai erő volt már kormányon, és mind meg is ígérték, hogy haladéktalanul nyilvánosságra hozzák majd az iratokat. Nyilván illúzió lenne azt gondolni, hogy a pártállami akták rejtik az igazságot, de vizsgálatukkal mégis csak közelebb jutnánk a közelmúlt történelmének megértéséhez, s talán kisebb lenne a kísértés arra, hogy olyan érzelmi alapon konstruált ideológiák mentén próbáljuk meg újra és újra meghatározni a múltat, amelyeknek az alapjait hol a hamis nosztalgia adja, hol a harcos antikommunista retorika.
Hosszan lehetne sorolni a háború különböző ütközeteit, amelyeket a felek természetesen újra és újra megvívtak olyan kérdések körül, mint a holokauszt, az állampárti terror, Magyarország szerepe az első világháborúban és a másodikban, a magyarság mibenléte, az antiszemitizmus, a külföldi magyar kisebbségek helyzete, és akkor még az olyan mindenkori aktuálpolitikai kérdésekről szót sem ejtettem, mint a privatizáció, a hadkötelezettség, vagy a nagy elosztó rendszerek működtetése és reformja. Nagyon kevés dologban sikerült megegyezni, olyan kérdések is végletesen megosztóaknak bizonyultak, hogy mondjuk hol épüljön újra a hatvanas években lebontott Nemzeti Színház, vagy hogy hány kormányellenes tüntető fér el egy adott négyzetméternyi közterületen. Nem sikerült kompromisszumos párfinanszírozási törvényeket alkotni, a háborúhoz viszont pénz kell, a pártok sorra korrupciós botrányokba keveredtek. A politika igyekezett a teljes közéletet maga alá gyűrni, az embernek sokszor volt az az érzése, hogy Magyarországon szinte egyáltalán nem is lehetséges a politikamentes közbeszéd. A kultúrharc számomra talán legfájdalmasabb epizódja a Kertész Imre Nobel díja utáni eufória eloszlását követő nagyon csúnya vita, ahol nem csak az vált kérdésessé egyesek számára, hogy jó könyv-e a Sorstalanság, és hogy vajon Kertész megérdemelte-e a díjat, hanem az is, hogy magyar író-e egyáltalán. Azóta a harc lassan odáig fajult, hogy az egymással szemben álló pártok öndefiníciója a másik tagadása lett, a pártok kampány helyett kölcsönösen egymással riogatták illetve próbálták rávenni a szavazásra a választóikat. A vetélkedés talán legszomorúbb hozadéka, hogy megerősödött és később a parlamentbe is bekerült a szélsőjobb új generációja.
Senki sem tudott teljes győzelmet aratni a másik fél felett, veszteni viszont mindenki tudott, a rendszerváltás pártjai sorra nyerték meg és vesztették el a választásokat, nyertek majd vesztettek a konzervatívok, a szocialista-liberális koalíció, és végül a korábbi liberálisból lett új konzervatívok és kisgazdák koalíciója is. A kör itt ért véget 2002-ben Orbán Viktor vereségével, ekkor kezdődött a második szocialista-liberális kormány nyolc éve. Ők voltak az elsők, akik váratlanul kétszer egymás után meg tudták nyerni a választásokat, de minkét győzelmüket botrányok árnyékolták be. A 2002-ben győztes Medgyessy Péterről kiderült, hogy a pártállami kémelhárítás Szigorúan Titkos Tisztje volt, az őt egy koalíciós válság miatt két évvel később 2006-ban győztes Gyurcsány Ferenc pedig egy párttársainak mondott titkos beszédben elismerte, hogy politikája a választások előtti két évben hazugságra épült.
Gyurcsány és Orbán ettől kezdve egymás legádázabb ellenségei lettek, soha nem látott intenzitással lángolt fel mind a két oldalon a háborús retorika, ami egészen a szocialisták 2010-es súlyos, és utóbb pártszakadáshoz vezető vereségéig tartott.
Visszaértünk a parlamenti beszédben emlegetett forradalomig. Orbán Viktor és pártja a Fidesz nyolc év ellenzéki küzdelem után elsöprő győzelmet aratott, de úgy is lehetne mondani, hogy csak a szocialisták vesztettek. Olyan sokáig ragaszkodtak görcsösen az egyre gyengülő hatalomhoz valamilyen váratlan fordulat reményében, hogy a végére már szinte mindenki elpártolt tőlük. Ha Gyurcsány Ferenc időben lemond, és előrehozott választásokra kerül sor, majdnem biztosan nincs két harmados győzelem.
Akárhogy is, úgy látszott, Orbán Viktor megnyerte a háborút, de amikor győzött, szinte semmit sem lehetett tudni a céljairól. Senki sem tudhatta pontosan, hogy mit takar a forradalmi retorika. Sokan azt hitték, hogy kész tervekkel és teljes reformcsomagokkal a érkezik, hiszen régóta sejthető volt, hogy megnyeri a választásokat, nem így történt. Gyorsan jött a vitatott médiatörvény, a törvényre külföldi bírálataira adott válaszreakciókból pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a háború nem ért véget. A hatalom a bírálatokat legyőzött politikai ellenfeleik mesterkedésének tekintette, akkor is, ha azok a legrangosabb konzervatív médiumokban jelentek meg. Nemzetközi szinten is működni kezdett a bunker mentalitás, a „ha nem velünk, akkor ellenünk” retorikája. A kormány forradalom után egyszerre pénzügyi szabadságharcról kezdett beszélni, mintha ötvenhat lenne megint: Magyarország egyedül állt szemben az egész pénzvilággal, csak éppen paradox módon nem a Nyugattól várt segítséget a szovjet csapatok ellen, hanem Oroszországtól és Kínától a Nyugat ellen. Ez a külföld számára új és szokatlan hang volt, csakúgy mint a bírálatokra adott harcias válaszok. Pedig nem történt semmi más, csak annyi, hogy itthoni viták hangja egyszerre külföldön is megszólalt.
Itthon viszont régóta ismerjük ezt magabiztos viselkedést. Az első Orbán-kormány szállóigéje volt az egész pályás letámadás, és úgy tűnik, az ellenzékben töltött nyolc év tovább erősítette a konzervatívok központosított és egy kézben tartott hatalomba vetett hitét – mintha egyáltalán nem emlékeznének már arra, hogy Európának ezen a táján a mindenható állam eddig még sosem volt jóindulatú. Igaz, hogy a rendszerváltás óta felnőtt már egy generáció, de azok az emberek, akiket a diktatúra szocializált, bizony még túl jól emlékeznek a hatalom működésének természetére: arra, hogy amit megtehet, azt előbb utóbb meg is teszi.
Ennek néha abszurd következményei vannak. A legfrissebb jellemező példa a közszolgálati televízió erősen kormánypárti híradójának esete, akik pár nappal ezelőtt nem bírtak megtalálni egy több tízezres kormányellenes tüntetést. Vagyis megtalálták, de a kamera hátat fordított a tüntetőknek, és a tudósító úgy állt a kamera előtt, szemben a tömeggel, hogy mögötte a sugárút kiürített fele látszott, így a tudósítás azt a látszatot keltette, hogy csak páran lézengenek a rendezvényen. Persze elég volt átkapcsolni a konkurens kereskedelmi csatornára, hogy azonnal kiderüljön, a valóságot egyelőre nem lehet megváltoztatni, nem lehet meg nem történté tenni a tényeket. A híradó később elnézést kért, de a ezzel nem tudták már meg nem történtté tenni a saját tévedésüket sem. A valóság egyelőre még nem manipulálható következmények nélkül.

A szöveg francia fordítása itt van:
http://www.lemonde.fr/idees/article/2012/01/12/une-guerre-ideologique-sans-merci-entre-partis-politiques_1628411_3232.html