Dragomán György: Író, úszás után
Elszántan néz, elszántan és határozottan mászik ki a vízből.
Persze lehet, hogy csak én gondolom így.
Azért, mert tudom, Karinthy van a képen.
Az író.
A víz szépen jobbra fésülte a haját, a vonala pont párhuzamos a korláttal, a homlokából így egy éles fehér háromszögnyi mutat az ég felé, az arca már kicsit szigorú, a szája enyhén elmosódott, nem látszik pontosan, de az előbb még mintha mosolygott volna.
Bal kézzel a lépcső korlátját fogja, jobb kézzel mintha a stégre támaszkodna, ez sem látszik egészen pontosan, a jobb kar fehér folttömege fölöslegesen kettéosztja a törzsét és a fürdődressz sötét foltját.
Egyik oldalon a has és a mellkas, vagyis az író két fontos alkatrésze, a szív és a gyomor; a kar másik oldalán a dressz combvonala és a kar alkotta derékszög mögött pedig ott a fenék fekete körcikke, ez is nagyon kell az írói léthez, sőt egyesek szerint épp ez az írói lét legfontosabb része,
úgy emlékszem, Móriczról mondta valaki, szintén egy strandon, hogy tessék megnézni a fenekét, nem, a seggét, az az író legfontosabb alkatrésze, mert az író azon ül, egész nap azon kell ülnie, pláne Móricznak, de nyilván Karinthynak is.
Jó, most éppen nem ül, most éppen mászik kifele a Balatonból, de a lényegen ez nem változtat, mert az író az mindig író, és mindig ír.
Pláne Karinthy.
Lovon és trapézon, asztal mellett, állva, ünneplés közben is és pihenés közben is, akkor is, amikor épp cowboy ruhában bohóckodik, akkor is, amikor bűvészkedik, akkor is, amikor a Dunaparton ül, akkor is, amikor evez, akkor is, amikor egy létra tetejére állított asztal tetejére állított három szék tetejére állított nagy kocka sarkára állított pózna tetején egyensúlyozva hegedül.
Akkor is, amikor úszik, és akkor is, amikor fotózzák, és mozdulatlanul kell maga elé néznie, hogy jó legyen a portré.
Mindig és egyfolytában.
Akkor is, amikor éppen nem tud írni.
És a strandon is, nyilvánvaló, hogy úszás közben is valamilyen írás járt a fejében, először ideges volt, bosszúsan ment be a vízbe, vadul és haragosan úszott, nem is figyelt a testére, rúgta és csépelte a vizet, ahogy csak bírta, előre, kifulladásig, tovább és tovább és tovább.
Addig, amíg el nem felejtette azt, hogy író, azt, hogy írnia kell, azt, amin éppen gondolkozott, a nevetést és a nevetés mögötti szomorúságot, vagy a szomorúságot és a szomorúság mögötti nevetést, mindent.
De ennek vége, a magány és a lazítás percei véget értek, az író épp kimászik a vízből, ki a magányból, a lazításból, a nemíróság ritka perceiből, épp az a pillanat van rajta a képen, amikor visszakerül az írószerepbe, amikor megint Karinthy lesz, amikor felölti azt az arcot, amit a külvilágnak és a kamerának, vagyis az öröklétnek kell mutatnia.
Az arcán kis kelletlenség keveredik örömmel, és mintha rajta lenne a harag árnyéka is.
Tessék, mosolygok, fényképezzetek.
A kép egyik fele majdnem egészen fehér, a víz és az ég és a stég összefolyik rajta, egyetlen nagy világos folt, egy üres lap, benne az üres papír reménytelensége, a hullámok és a stég deszkáinak vonalai akár egy kézirat elmosódott sorai is lehetnének, ezeket a sorokat egy lendületből, gyorsan és elszántan írták, ezeket a sorokat egy lendületből, gyorsan és elszántan fogják majd leírni.
Nagyon intim és nagyon őszinte pillanat ez, amikor az író kimászik a belső magányból, át a legszélesebb nyilvánosságba, az írást magát jelentő belső magányból az íróságot jelentő külső társas magányba, fél lábbal még a Balatonban, fél térddel már a stégen, elszántan és határozottan mászik kifele.
A stég nedves, elmosódottan tükröződik rajta az író alakja, ebből nyilvánvaló, hogy ragyogott a nap, hogy ez a szomorúnak és hidegnek látszó fehér-fekete kép igazából egy ragyogó, színes és napfényes pillanat, az ég felhőtlen, minden úgy jó, ahogy van, minden úgy lesz jó, ahogy majd lesz, le fogjuk írni, ha eleget nézzük az üres lapot, meg fog telni fénnyel és reménnyel.
Ez a szöveg eredetileg A Petőfi Irodalmi Múzeumban hangzott el, a Minden másképp van – Karinthy Frigyes összes fényképe című kötet bemutatóján, 2017 február tizennegyedikén.