Nekem aztán beszélhetek tanulásról, meg felnövésről, arról, hogy most már nagyfiú leszek. Átláttam a helyzetet, nem akartam iskolába menni. Már az egyenruhát is utáltam, a hátitáskának se örültem egyáltalán. Apám vigasztalt, adott három lejt, hogy legyen pénzem és ne búsuljak. De engem nem lehetett megvesztegetni, sírtam az odavezető úton, és aztán az évnyitón is az ünnepi beszéd alatt is a sírás kerülgetett.
Szegény tanítónéni csokoládéval próbált jobb kedvre bírni, mindenkinek adott egy szem bonbont, amikor beültünk az iskolapadba. Hiába, a felcsapható pad kemény kicsi börtöncella volt nekem, megkeseredett a számban a csokoládé.
Apám szavai jutottak eszembe, hogy ne búsuljak, majd megszokom, megszeretem. Már abból, ahogy mondta, éreztem, hogy maga is tudja, nem lesz, nem lehet igaza. #elsőnapaziskolában

(A kép 1980 szeptemberében készült, én a leghátsó padban ülők, Artúrka mellet, Varga Etelka tanítónéni közvetlenül mellettem áll, talán a közelségével próbál rávenni, hogy legalább a fotón ne bőgjek.)
forrás Dragomán György https://ift.tt/2LQP5EV