Szeretem ezt a filmet, mert szépen beszél arról, hogy mit jelent kivándolroni, keletről nyugatra menni.

Az elsőfilmes francia rendezőnő, Julie Bertuccelli csodálatosan derűs és szép filmje a szeretetről a féltékenységről, a kegyes és kegyetlen hazugságokról, a poszt-szovjet létezés nehéz szépségéről

Grúzia fővárosában, Tbilisziben nem könnyű az élet: egymást követik az áramszünetek, nincs munka, mindenki csencselésből tartja fent magát, még a kórházi ellátáshoz is feketén kell megvenni a gyógyszereket. Eka nagymama (Esther Gorintin), lánya, Marina (Nino Khomassouridze) és unokája, Ada (Dinara Droukarova) mégis méltósággal és derűs nyugalommal viselik a mindennapok megpróbáltatásait, hibátlan, talán még a cári időkből megőrzött franciasággal beszélgetnek a gyertyafényes lakásban, a cukrászdában eltöprengenek a kétféle sütemény nyújtotta választék fölött, és ha megérik az alma, elutaznak a dácsába szüretelni.
Eka nagymama fia, Otar, Párzisból írja a leveleit és néha haza is telefonál; távollétében is ő a temperamentumos öreg hölgy kedvence. Egyszer aztán cseng a telefon, és kiderül, hogy Otar egy balesetben életét vesztette. Marina és Ada képtelenek megmondani a nagymamának a hírt, tehát ettől kezdve Ada hamísítja a leveleket. Az összesküvés működik is, ám a kitalált világ fenntartása egyre nagyobb terhet ró a törékeny szépségű Adára, ráadásul Eka egyszer csak fejébe veszi, hogy legfőbb ideje elutazni Párizsba.
Az elsőfilmes francia rendezőnő, Julie Bertuccelli könnyed eleganciával mutatja be a családon belüli bonyolult emberi viszonyokat, nagyszerű színészei (különösen a zseniális, minden gesztusában remeklő Esther Gorotin) csodálatos átéléssel kottázzák le a féltékenység, az odaadás és a feltétlen szeretet összetett érzelmeit. Kapcsolataik ábrázolásában külön figyelmet érdemel a film talán legeredetibb vonása, a példátlanul izgalmas a nyelvhasználat: mindhárom színész egyformán jól beszél grúzul, oroszul és franciául, de korából következően mindenkinek más a viszonya a három nyelvhez, mindenki mást használ, ha dühös, mást, ha udvariaskodni szeretne, és mást, ha kedveskedni akar. A bábeli, ám mindig érthető párbeszédek emiatt folyamatosan tele vannak érzelmekkel és feszültséggel.
Bertucelli képeiből csehovi elvágyódás és melankólia árad, ritka ajándék, hogy meg tudja mutatni a lepusztult szürke panelekkel tönkretett város szépségét. A francia rendezőnő könnyed ecsetvonásokkal egy olyan országot vázol fel, amely alól többszörösen kiszaladt a történelem, ám attól, hogy a filmben ez csak amolyan mellékszál, a kép csak árnyaltabb és hitelesebb. Így aztán csak úgy mellékesen tudjuk meg, hogy a bolhapiaci árusként megélni próbálók közül szinte mindenki munkanélküli mérnök vagy tanár, Ada apja Afganisztánban halt meg, és az is csak egy futólagos megjegyzésből derül ki, hogy a Párizsban építkezési segédmunkát végző Otár valójában diplomás orvos.
A poszt-szovjet traumát máig nem sikerült feldolgozni sem a volt szovjet utódállamoknak, sem a kelet-európai országoknak. Julie Bertucelli filmjének egyáltalán nem ez a központi kérdése, ám ha végignézzük, megértjük, hogy milyen nehéz és reménytelenül édes teher az emberekre rázuhant hirtelen szabadság.
dgy

Eredeti cím: Depuis qu’ Otar est parti; francia 2003; 102 perc; Rendező: Julie Bertuccelli; Szereplők: Esther Gorintin, Nino Khomassouridze, Drinara Droukarova, Roussoudan Bolkvadze