A pusztítás könyvéből sose publikáltam különálló darabokat, most mégis közlök itt öt részletet, időrendi sorrendben. Ígyekeztem úgy választani a részleteket, hogy ne sérüljön a regény szerkezete, de mivel a szöveg nagyon organikusan épül, ez komoly szereksztés nélkül nem megoldható. Érdemes tehát inkább az egészet elolvasni, ideális esetben három szürke novemberi napon.

Fábián hirtelen ébredt fel, a vonat éppen egy hídon robogott át, a kerekek zaja visszaverődött a korlátról, a vonat lüktető dübörgése felerősödött, a zajtól mintha a fülke sötétje is feketébbé sűrűsödött volna. Fábián horkanva szívta be az állott, műbőrszagú levegőt, felült, az ablak felé fordította a fejét, a mellkasában érezte a kerekek fenyegetően gyors dobogását, próbált mélyeket lélegezni, a levegő érdesen a nyelvébe és a szájpadlásába karcolt. Az üvegen át egy villanásnyira látni vélte a híd korlátjának ferdén egymáshoz rögzített gerendáit, a korláton túl a csillogó vizet, lassan ide-oda ingatta a fejét, nem tudta eldönteni, hogy nem csak saját borostás tükörképét látja-e. Egyik tenyerével a hideg üvegnek támaszkodott, előrehajolt, úgy próbált kinézni, de csak sebesen mozgó, sötét árnyékokat látott, aztán a vonat már le is ért a hídról, Fábián elengedte az ablakot, hátradőlt, nekinyomta a gerincét az ülésnek.
Ásított egyet, lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte elgémberedett vállát és nyakát, az ízületei megroppantak, érezte, hogy a merev izmokat lassan elkezdi átjárni a meleg. A zubbonya bal felső zsebében megzörrent a boríték, odanyúlt, megtapogatta, gyorsan megtalálta a kerek viaszpecsétet, a zubbony anyagán keresztül is érezni lehetett a pecsét kerületén körbefutó felirat betűinek kitüremkedését, a korong közepén lévő címer domborulását. A bordó színű viaszra gondolt, a boríték papírjának rétegeire, az összehajtott, szellősen teleírt vagy sűrűn telegépelt levélpapírra, az ismeretlen, kitalálhatatlan üzenetre, a dátumra, az aláírásra, a bélyegzőre, Read the rest of this entry »

Fábián kimegy a táborba és dolgozni kezd.

Valaki hangosan megzörgette az ablakát, az üveglapok minden ütésre megcsendültek, a keret is megreccsent, Fábián kinyitotta a szemét, nem nézett az órára, nem akarta tudni, hogy mennyi idő telhetett el, néhány perc, fél óra, vagy még annál is több. Felült az ágyon, kiszáradt szájjal nyelt egyet, megrázta a fejét, pislogva nézte az ablakot.
Egy arcot látott, valaki az orrát az ablaküvegnek nyomva befele kémlelt, közben egyik tenyerével az üveget csapkodta, mintha be akarná törni. Ghiárfás volt az, a sapkájáról ismerte meg, párálló szájjal kiabált is valamit, de az ablak úgy zörgött, recsegett, hogy Fábián egy szót sem értett. Felállt, Ghiárfást nézte, tudta, hogy kint nincs elég hideg, mégis elképzelte, hogy mi lenne, ha odafagyna az üveghez az orra, nem állta meg, elmosolyodott. Begombolta a zubbonyát, aztán felkapta az asztalról a zseblámpát, meglendítette, mintha az üvegen keresztül Ghiárfás arcába akarta volna vágni. Ghiárfás hátrahőkölt, látszott, hogy káromkodik, aztán eltűnt a feje az ablak elől. Fábián nyújtózkodott, a nyakát masszírozta, aztán kifele indult.

Ghiárfás a kapu előtt várta, kezet nyújtott. – Jó napot – mondta. – Szépet álmodott?
Fábián megborzongott: – Nem aludtam – mondta. – De sose szoktam álmodni.
– Biztos, csak nem emlékszik – Ghiárfás krákogott –, csak a halottak nem álmodnak – mondta, Read the rest of this entry »

Fábián rábukkan Német tanyájára

A domb tetején már nem nőttek fák, a nagy, kaszálatlan fű szálai oldalra dőlve feküdtek, a rét közepén, egy hosszúkás, istállószerű épület előtt, egy elszenesedett törzsű tölgyfa állt, koronájának nagyrésze hiányzott, csak két görbe ág nyúlt feketén az ég irányába.
Ahogy Fábián kiért a fák közül, egy pillanatra feltámadt a szél. Fábián megállt és visszanézett a fakoronák enyhén hullámzó, összefüggő, barnás szövetére. Jól láthatóan kirajzolódtak a dombok ívei, az erdőn túl látszott a város is, valahonnan a palaszürke háztetők közül sárga füst szállt fel vékony oszlopban. A szél felkapott és a fák fölé emelt néhány levelet, Fábián hunyorogva nézte, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkednek, kiszámíthatatlanul bukdácsolva, mintha élnének, aztán a szél minden átmenet nélkül elállt, a levelek pedig egyszerre lehulltak.
Fábián felsóhajtott, a zubbonya ujjával megtörölte a homlokát, aztán megfordult, és az épület felé indult.
Először azt hitte, hogy téved, vagy képzelődik, de ahogy közelebb ért, már világosan látta, hogy az elszenesedett fa törzsének elágazásába, oda, ahonnan a két megmaradt főág indult felfelé, egy lókoponyát drótozott fel valaki. A kiszáradt sárga csont felületén futó drótfonatok a koponya homlokrészén, pontosan annak közepén keresztezték egymást, mindkét oldalon keretbe fogták a szemüregeket. Read the rest of this entry »

A regény három nap alatt játszódik, ez a második nap éjszakája.

Álmában mintha repült volna, világos volt, a hideg levegő sűrűn a bőrének feszült, tudta, hogy álmodik, nem is repült, hanem zuhant, fejjel előre, valami hatalmas zöld felszín felé, irányíthatatlan, sebes zuhanással, hiába feszítette meg a testét, nem tudott elfordulni, próbálta kitárni a karját, de a csuklói össze voltak kötve a háta mögött, érezte, hogy a kötelékek a húsába vágnak, egyre jobban rángatta a kezeit, hiába, a zöld felszín nagyon-nagyon gyorsan közeledett, megmozdult, hullámokat vetett, fehéren fodrozva felkavarodott, Fábián tudta már, hogy víz felé zuhan, próbálta teleszívni levegővel a tüdejét, egész testében megvonaglott, görcsös fájdalom nyilallt a hátának izmaiba, úgy érezte, izzó tüskék hatolnak gerincének csigolyái közé, a kötelékek a csuklójába mélyedtek, valami reccsent, érezte, hogy a kezei szabaddá válnak, előre nyújtotta a karját, talán az arcát vagy a fejét akarta védeni, máris a víz hullámzó felszínének csapódott, mélyen a víz alá hatolt, Read the rest of this entry »

Mire felértek az irtáson, Ghiárfás már erősen fújtatott. Fábián is kimelegedett, a kormányzó is végig kigombolta a kabátját. Az irtás felső része táján a domb íve kevésbé volt meredek, már messziről látszott, hogy az irtás közepén fehérlik valami, ahogy odaértek, Fábián látta, hogy három lecsupaszított farönk az, derékszögű háromszög alakban egymáshoz igazítva. A háromszög derékszöge az emelkedő irányába nézett. A kormányzó átlépett az egyik farönkön, a háromszög belsejében megállt, körülnézett. – Jól van – mondta. – Jöjjenek.
Fábián is átlépett a baltával faragott rönkön, lehajolt, megérintette a fa durva, forgácsos felületét, a fa nyálkásan nedves volt, nem volt illata. Fábián felegyenesedett, a kormányzóra nézett: – És most? – kérdezte.
A kormányzó rántott egyet a vállán – Most várunk – mondta.
– Itt? Innen akar vadászni?
– Mért? Nem tetszik? – a kormányzó fél lábbal az egyik rönkre lépett. – Magaslest szeretne? Read the rest of this entry »