Mire felértek az irtáson, Ghiárfás már erősen fújtatott. Fábián is kimelegedett, a kormányzó is végig kigombolta a kabátját. Az irtás felső része táján a domb íve kevésbé volt meredek, már messziről látszott, hogy az irtás közepén fehérlik valami, ahogy odaértek, Fábián látta, hogy három lecsupaszított farönk az, derékszögű háromszög alakban egymáshoz igazítva. A háromszög derékszöge az emelkedő irányába nézett. A kormányzó átlépett az egyik farönkön, a háromszög belsejében megállt, körülnézett. – Jól van – mondta. – Jöjjenek.
Fábián is átlépett a baltával faragott rönkön, lehajolt, megérintette a fa durva, forgácsos felületét, a fa nyálkásan nedves volt, nem volt illata. Fábián felegyenesedett, a kormányzóra nézett: – És most? – kérdezte.
A kormányzó rántott egyet a vállán – Most várunk – mondta.
– Itt? Innen akar vadászni?
– Mért? Nem tetszik? – a kormányzó fél lábbal az egyik rönkre lépett. – Magaslest szeretne? Vagy valami eldugottabb helyet? Azt se tudja, hogy milyen vadra jöttünk.
Fábián végignézett az irtáson, a fatönkökön és a kiásott tuskók nyomain. – Mindegy, ide úgyse jön ki semmi – mondta.
– Azt hiszi? – a kormányzó Ghiárfásra nézett. – Hallja, Ghiárfás? – kérdezte. – Úgy látszik hiába jöttünk.
Ghiárfás az egyik fatörzsre fektette a csomagot. – Igen – mondta. – Nem baj, legfeljebb a levegőbe fognak lövöldözni. Majd csak eltalálnak valamit.
A kormányzó bólintott: – Ha mást nem, akkor a hajtókat – mondta, mosolygott.
Ghiárfás fintorogva szívott egyet az orrán: – Hát, ha semmit se hoznak össze, akkor rájuk is sor kerülhet – mondta, felkuncogott.
A kormányzó Ghiárfás vállára tette a kezét: – Meg magára is – mondta. – Mint fő szervezőre.
Ghiárfás hátrált egy lépést, bal kézzel lekapta a sapkáját, kihúzta magát, bakancsának sarkai összecsattantak: – Kár lenne a patronért.
A kormányzó legyintett: – Jut is, marad is.
Ghiárfás megrázta a fejét: – Lesz vad elég – mondta. – Csak győzzék – leguggolt, a farönkre tette a sapkáját, aztán kibontotta a csomagot, a rönkre hajtotta a vízhatlanra impregnált zöld vásznat, kicsatolta a két hosszúkás, szimmetrikus zseb csatjait, az egyikből egy két részre szedett puskát vett elő, összerakta, megtörte, átnézett a csövön, bólintott, a rönkhöz támasztotta a fegyvert, a másik zsebből elővette a puska párját, azt is összerakta, azt is a rönkre támasztotta.
A kormányzó Fábiánra nézett: – Nemsokára megadom majd a jelet – mondta. – Akkor elindulnak a hajtók, és elindulnak a vadak is. Látta már őket, őzek, szarvasok. Más nem nagyon kerülhet bele a hajtásba. De ha mégis bekerülne, akkor lőjje csak le nyugodtan. Nincs tilalom. Válogatás nélkül lőhet bármire. Gondolkodás nélkül. Nagy terítéket akarok.
Fábián keze a puska csövéről feljebb csúszott, a puska agyára: – Hogy érti azt, hogy nincs tilalom? – kérdezte, úgy érezte a puska agyának fája még a cső féménél is hidegebb.
A kormányzó intett: – Ahogy mondtam, úgy. Fegyvert adtam a maga kezébe. Adtam magának egy darabot a hatalmamból. Becsülje meg.
Fábián a földből formált emberalakra gondolt, a sár érdes, szemcsés tapintására, a csontszilánkok sárgás színére. – Vannak tilalmak amelyeket nem lehet feloldani – mondta.
A kormányzó felhorkant: – Maga mondja ezt? Éppen maga? – fenyegetően Fábián felé lépett. – Akkor is így gondolta mikor ütni kellett? Akkor is így gondolná, hogyha puskát szegeznék magára? – legyintett. – Maga csak ne akarja megmondani nekem, hogy mit lehet, és mit nem lehet – elfordult, Ghiárfásra nézett. – Mire várunk? – kérdezte.
– Semmire – Ghiárfás lehajolt, benyúlt a csomag harmadik zsebébe, két patront vett elő, gyors mozdulattal az egyik puskába nyomta őket, aztán odakínálta a kormányzónak a fegyvert. A kormányzó elvette a puskát, a vállához szorította, hátralépett, széles terpeszben állva az égre fogta a puskacsövet, egymás után kétszer meghúzta a ravaszt.
A lövések között alig volt szünet, a dördülések az alacsony felhőknek csapódtak, visszhangozva végiggördültek az égen, robajuk vadul megzörgette a fák koronáit, Fábián úgy érezte, mintha a talpa alatt döndülve megremegett volna a föld, tudta, csak a puskapor füstjének szédítő szagát érezheti, csak emiatt képzeli a hirtelen szelet, a semmiből felszakadó fájdalmas mordulást.
A kormányzó még le sem engedte a fegyvert, Ghiárfás máris megtöltötte a másik puskát, tussal előre odakínálta a kormányzónak, szabad kezével a használt fegyverét nyúlt, ahogy a kormányzó odaadta neki a puskát, azonnal megtörte, egy villámgyors mozdulattal kivette belőle a hüvelyeket és új patronokat nyomott a helyükre, aztán mire a kormányzó a vállához emelhette volna saját fegyverét, már felé nyújtotta a frissen töltött puskát.
– Hát így valahogy – a kormányzó Fábiánra nézett, visszaadta Ghiárfásnak a puskát. – Ha akarnám, akár folyamatosan is tüzelhetnék. Igyekeznie kell majd, ha lépést akar tartani velem – mondta.
Fábián megrázta a fejét: – Nem is lehet így vadászni.
– Már mért ne lehetne? Azért, mert maga még nem látott ilyet? Az állatok mindig arra menekülnek, amerre nem sejtenek veszélyt, mindig a számukra kijelölt útvonalon. Azt hiszik, ha elfutnak a hajtók elől, a tűz elől, akkor megmenekülnek. Egyenesen ide rohannak, a puskáink elé. Majd meglátja, mind egy szálig idejönnek – a kormányzó szája megrándult –, az emberek is ugyanígy viselkednének – mondta.
Az irtás két oldalán nem lehetett messzire belátni a törzsek közé, Fábián elképzelte a hajtók moraját, a menekülő szarvasok csörtetését, az izomszakasztó futás zsigeri biztonságát. Egyszerre kiszáradt a szája, ahogy beszívta a levegőt, egy villanásnyira mintha Léna hajának illatát érezte volna. – Maga nem vadászni akar – mondta. – Maga ki akarja üríteni az erdőt.
A kormányzó ujjai összekulcsolódtak, a kezét tornáztatta, ropogtak az ízületei. – Az állatok betegek. Baj van velük. Az egész állománnyal. Állítólag egymást eszik – mondta, közben egyenként, váltakozva feszegette hátra az ujjait. – De maga meg én nem ezért fogjuk elpusztítani őket – kifordította a tenyerét –, hanem mert élnek. Azért, mert élnek.
A kormányzó tenyerének vonalait régi, fehéres forradások keresztezték, Fábián elfordította a fejét, nem akart a sebekre gondolni: – Igaza volt a lányának – mondta. – Maga valóban bomlott agyú ember.
A kormányzó félrehajtott fejjel nézett Fábiánra, hirtelen mozdult a keze, Fábián azt gondolta, meg fogja ütni, de a kormányzó csak saját fülkagylója mögé görbítette a tenyerét: – Nem hallom, mit beszél – mondta, összeráncolta a homlokát, egy pillanatig úgy látszott, valóban aggódik, aztán szélesen elvigyorodott, Fábián felé legyintett. – Mert nem is beszél – mondta. – Nem beszél! Hallgat! Figyel! Csendben van! Összpontosít! Várja, hogy ideérjenek a vadak. Nem gondol semmire!
Fábián nem is érezte a kormányzó legyintésének szelét, mégis elhallgatott, mozdulatlanul állva figyelte a fák egybefüggő vonalát, tudta, a törzsek között gomolygó sötétség nemsokára eloszlik majd, foszlányaira szakad, hiszen csak az éjszaka maradványa.

Senki sem moccant, ahogy ott álltak a lecsupaszított fatörzsek háromszögében, elmélyült és összesűrűsödött körülöttük a csend, Fábián testében szinte sajgó remegéssé fokozódott már a mozdulatlanság, Ghiárfás sem mozdult, a kormányzó sem, Fábián az üvegbe foglalt rovarokra gondolt, a szárnyakra, a csápokra, a fényes potrohokra, az elevenség csalóka látszatára, az üveg mögötti lét pillanatról pillanatra kitelő, örökös egyformaságára, a hallgatásra, a csendre.
Egyszerre úgy érezte, mintha a talpa alatt vibrálva megremegett volna a föld, először azt hitte, csak a zsibbadás hullámairól képzelődik, aztán meghallotta az iránytalan, visszhangtalan dübörgést, a hangtól megkavarodott a gyomra, a hátán és a karján végig felmeredt a szőr.
Ghiárfás olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy hallatszott, ahogy hangosan megroppannak a hátának csigolyái, felszisszent, egész testével a fák felé fordult, tátott szájjal, lihegve fújtatott: – Kezdődik – mondta szuszogva, mintha a fák közé akart volna hajítani valamit, egy heves mozdulattal a törzsek irányába mutatott.
A kormányzó felhorkant, a vállához emelte a puskát, egymás után kilőtte mind a két csövet. Fábián úgy látta, a fák között eldől egy barna test, a kormányzó közben puskát cserélt, lőtt, újra puskát cserélt. Ghiárfás a farönk mellett térdelve töltötte meg újra és újra a kormányzó puskáit, rángatózó, szabálytalanul darabos mozdulatai egyszerre voltak kiszámíthatatlanok és gépiesen hatékonyak, az arca kifejezéstelen maszkká merevedett az összpontosítás fegyelmétől.
Fábián a fák között cikázó barnás árnyékokat nézte, azt gondolta, hogy nem kellene megmozdulni mégsem, kívülről, üveg mögül kellene csak figyelni Ghiárfást és a kormányzót. A fák felől mintha gyenge szél lebbent volna felé, megcsapta az orrát a kiontott vér nehéz, sós szaga, pontosan tudta, hogy képzeli csak, mégis mozdulnia kellett, érezte, hogy a teste mozdulni akar, ahogy a zsebébe nyúlt, fehéren felizzott a karján a zúzódás, akkor arra gondolt, hogy nincsen test, és megtörte a fegyverét, és belenyomta a patronokat, és a vállához emelte a puskát, és a fák közé lőtt, és újra megtörte, és újra megtöltötte a fegyvert, és akkor azt is tudta már, hogy lélek sincsen.
Egy szarvas szökkent ki a fák közül, talán ha harmincöt méternyire lehetett, Fábián nagyobbra számított, úgy képzelte, az állat egészen hatalmas lesz, ló nagyságú, csődör nagyságú. Az agancsai sem voltak nagyok, az egyik sérültnek látszott, egyetlen hosszú, elágazások nélküli nyárs volt, Fábián a vállához szorította a puskáját, az állat testére gondolt, a vöröses bunda alatt feszülő izmokra, a menekülés rémületére, a dühödt biztonságra, amit a futás jelenthet, meghúzta a ravaszt, a vállában érezte a puska rúgását, elképzelte azt, ahogy a sörét szemcséi átszakítják a bőrt, az állat testébe fúródnak, a csontokat kikerülve az eleven szövetek legmélyére hatolnak, átszakítják az ereket, keresztülhatolnak az izmok hártyáin, az izmokon, a hús élettől lüktető rétegein, örökre kiszakítnak egy darabot a létből.
A szarvas eldőlt, a kormányzó puskájának dördülése elnyomta az állat hördülését, újabb szarvasok ugrottak ki a fák közül, Fábián most már gondolkodás nélkül tüzelt, ujjai rettentő gyorsasággal kapták ki a puska átforrósodott csövéből a patronokat, lőtt és újra lőtt, nem csak szarvasok jöttek, őzek is, próbálták kikerülni a tetemeket, felszökkentek, felbuktak, a kormányzó puskái szinte folyamatosan dörögtek, Fábián nem is nézte már, hogy mire lő, úgysem számít, hogy bak, bika vagy tehén, mert mindennek egyformán pusztulnia kell, egyetlen állat sem juthat át az irtáson, egyetlen állat sem érdemli meg, hogy éljen.
A levegő megtelt csípős füstszaggal, hallatszott már a hajtók zaja, talán fáklyákat visznek és tűzzel hajtják az állatokat, talán csak botokat és kereplőket csapnak egymásnak, vagy dobolnak, vagy csak kiabálnak, mindegy, a hangok Fábián számára úgyis csak egyetlen nem emberi morajjá forrtak össze, ami úgy közeledett két oldalt az irtáshoz, mintha egy mindent elpusztítani kész, hatalmas árhullám lett volna, tajtékosan kavargó sötét víz, ami kitépi a helyükből a fákat, elmossa és elborítja az egész világot.

Az irtás tele volt tetemekkel, Ghiárfás mellett a földön halomban álltak a rézszínű hüvelyek, ahogy Fábián hátralépett, a csizmái körül is megcsörrentek. Nem volt már több patron a zsebében, ujjai a kiürült vászonzacskó köré szorultak, nem is tudta, hogy hányat lőhetett.
Egy szarvas megmozdult, próbált feltápászkodni, a hátsó lábait érhette lövés, mert két mellső lábára térdelve felbődült, arrébb vonszolta magát, a mély, zengő bődüléstől itt is, ott is megmozdultak még a tetemek. A kormányzó a keze fejével megtörölte a homlokát, lerázta az ujjairól az izzadságot, aztán kivette Ghiárfás kezéből a puskát, lelőtte a sebesült szarvast, a lövés szétroncsolta az állat agancsait, a kormányzó előrelépett, fél lábbal a fatönkre állt, úgy ürítette egyik puskát a másik után a földön fekvő állatokra.
Fábián a kormányzót nézte, a kormányzó félrecsúszott szemüvegét, az izzadságtól csimbókos, fejbőrhöz tapadó fekete haját, a dördülések közötti szünetekben mintha hallatszott volna, ahogy a sörétek cuppanó pattanásokkal az állatok testébe csapódnak. Fábián nem akart odafigyelni, rászorította a kezét a puskája felforrósodott csövére, a fogai összekoccantak a fájdalomtól, érezte, hogy egy pillanatra könnyek öntik el a szemét, a vas nem volt már elég forró, tudta, hogy aligha marad nyom a tenyerén, azt kívánta, bárcsak égne le minden hús kezének csontjairól.

Mire a kormányzó másodszor is abbahagyta, egyetlen állat sem mozdult már. A kormányzó odaadta Ghiárfásnak a puskáját, nem vette el a felkínált újratöltött fegyvert, sóhajtva kinyújtóztatta a karjait, a szemüvegét is odaadta Ghiárfásnak, előregörnyedt, két tenyerébe temette az arcát, aztán, ahogy hátrahajolt két kézzel végigsimított az arcán, mintha a húsába ivódott fáradtságot akarta volna kimasszírozni onnan. Megrázta a fejét, mélyen beszívta a levegőt, lerázta a kezéről az izzadságot: – Mészárszék – mondta, legyintett, visszatette az orrára a szemüvegét, Fábiánra nézett: – Higgye el, nem csinálnám, ha nem volna muszáj – mondta. – Hiszen maga is csak azért csinálta, mert muszáj volt – Fábiánra mosolygott.
Fábián nem válaszolt, elfordult, nem akarta látni a kormányzó arcát, nem akarta látni a kormányzó mosolyát.