Fábián kimegy a táborba és dolgozni kezd.

Valaki hangosan megzörgette az ablakát, az üveglapok minden ütésre megcsendültek, a keret is megreccsent, Fábián kinyitotta a szemét, nem nézett az órára, nem akarta tudni, hogy mennyi idő telhetett el, néhány perc, fél óra, vagy még annál is több. Felült az ágyon, kiszáradt szájjal nyelt egyet, megrázta a fejét, pislogva nézte az ablakot.
Egy arcot látott, valaki az orrát az ablaküvegnek nyomva befele kémlelt, közben egyik tenyerével az üveget csapkodta, mintha be akarná törni. Ghiárfás volt az, a sapkájáról ismerte meg, párálló szájjal kiabált is valamit, de az ablak úgy zörgött, recsegett, hogy Fábián egy szót sem értett. Felállt, Ghiárfást nézte, tudta, hogy kint nincs elég hideg, mégis elképzelte, hogy mi lenne, ha odafagyna az üveghez az orra, nem állta meg, elmosolyodott. Begombolta a zubbonyát, aztán felkapta az asztalról a zseblámpát, meglendítette, mintha az üvegen keresztül Ghiárfás arcába akarta volna vágni. Ghiárfás hátrahőkölt, látszott, hogy káromkodik, aztán eltűnt a feje az ablak elől. Fábián nyújtózkodott, a nyakát masszírozta, aztán kifele indult.

Ghiárfás a kapu előtt várta, kezet nyújtott. – Jó napot – mondta. – Szépet álmodott?
Fábián megborzongott: – Nem aludtam – mondta. – De sose szoktam álmodni.
– Biztos, csak nem emlékszik – Ghiárfás krákogott –, csak a halottak nem álmodnak – mondta, az egyik mellékutca felé intett. – Kimegyünk a táborba – mondta. – Kaptunk egy kocsit kizárólagos használatra, határozatlan időre. Sofőr, minden.
– Helyes – Fábián nagyot szippantott a hideg levegőből, fázósan nyújtózkodott. – Hideg van – mondta. – Menjünk.
Az eső nem túl régen állhatott el, a széltől egészen áthűlt a levegő, az aszfalt feketén csillogott a ráfagyott nedvességtől. Fábián kétszer is megcsúszott, a második alkalommal majdnem el is esett, de Ghiárfás elkapta a könyökét, megtartotta. – Vigyázzon – mondta. – Csúszik.
– Köszönöm – Fábián próbált aprókat lépni, inkább csizmájának szegekkel kivert sarkaira helyezni a súlyt.

A terepjáró kikapcsolt motorral várakozott, a sofőr cigarettája messziről parázslott. Ahogy meglátta őket, eldobta a csikket, és mintegy üdvözlésképpen a sapkájához emelte a kezét. – Jó napot – mondta, hangja rekedtes volt, gurgulázó.
– Magának is – Fábián biccentett, kezet nyújtott.
Ghiárfás a sofőrhöz lépett, úgy tett, mintha le akarná verni a sofőr fejéről a sapkát, az félrehúzódott, nevetett. Ghiárfás párszor vállon veregette, Fábiánhoz fordult. – Jó gyerek ez a Bebe, higgye el – mondta. – Baj van a gégéjével, meg kell operálni. Legalább nem jártatja a száját – elvigyorodott. – De vezetni, azt tud.
Bekászálódtak, a fekete műbőr ülések hidege szinte azonnal áthatolt a ruhán, Fábián fogai összekoccantak. Ghiárfás az ülés alá nyúlt, egy szakadozott pokrócot vett elő, Fábiánnak nyújtotta: – Ha fázik, ezt tegye magára – mondta.
Fábián beburkolózott, a pokróc lószagot árasztott, de elég vastag volt, sokat tompított a hidegen.
A sofőr nem várt parancsra, ahogy elhelyezkedtek, rögtön indított. A motor felköhögött, aztán beindult, és mentek is már. A jeges menetszél Fábián arcába csapott, úgy érezte, nagyon gyorsan mennek, szólni is akart a sofőrnek, hogy lassítson, de az olyan zökkenőmentes biztonsággal vette be a legélesebb kanyart is, hogy Fábián végülis meggondolta magát. Az utcák üresek voltak, Fábián nem látott sem embert, sem állatot.
Nemsokára elfogyott az aszfalt, egy darabig kőtörmelékkel felszórt úton haladtak, a kerekek olyan erővel csapták az alváznak a zúzalékot, hogy Fábiánnak ki kellett tátania a száját, hogy el tudja viselni a zajt. Egy pillanatra behunyta a szemét, próbálta elképzelni, hogy a kőszilánkok a fémlemezhez vágódva porrá omlanak, a kőpor pedig visszahull az útra.
Hirtelen fordultak, egy földút következett, nemsokára aztán arról is letértek, egy kaszálatlan réten törtek át, a terepjáró nyomában két méternyi széles sávban elfeküdt a fű. Erdővel borított dombok felé tartottak, Fábián tudta, ha tiszta lenne az idő, a dombok mögött látnia kellene a hegyeket.

A terepjáró egy fákkal borított emelkedő aljában, ponyvákkal letakart farakások között állt meg. Kiszálltak, a sofőr azonnal cigarettára gyújtott, mélyet szippantott, aztán köhögve fújta a füstöt, magára terítette a takarót, elhelyezkedett a terepjáró hátsó ülésén.
A domboldalon egy széles irtás vezetett felfelé, távolról hallatszottak a fejszék ritmusos koppanásai.
– Itt áll majd a tábor – Ghiárfás körbemutatott –, az önkéntesek most is dolgoznak – mondta.
A farakások körül nagyrészt kiirtották a növényzetet, itt-ott azért még maradt egypár megsárgult fűcsomó. Az épületek helyét cövekek közé feszített madzagok jelölték, Fábián arra gondolt, hogy ez az egész lehetne akár egy kert is. Az egyik farakáshoz lépett, a ponyva vizes volt, ahogy felhajtotta, a víz a hajtás vonalába gyűlt, aztán vékony sugárban a földre csurrant. A törzseken rajtahagyták a kérget, a vágás felületén látszott a fa világos, enyhén vöröses színű belseje, de az évgyűrűket nem lehetett egyenként kivenni. Fábián felemelt a földről egy vastagabb ágat, meglendítette, a legfelső fatörzsre csapott. Az ág eltörött, a fatörzs tisztán, pendülve kongott.
– Szép a faanyag – Fábián visszahajtotta a ponyvát, elfordult.
Ghiárfás bólintott: – Én nemigen értek hozzá – mondta. – Azt mondják, nagy kár, hogy vizes. Jobban ki kellene szárítani. De arra nincs idő – legyintett.
– De még mennyire nincs – Fábián az egyik cövekhez lépett, csizmaorral megbökdöste, a cövek keményen tartott, érezni lehetett, hogy mélyen a földbe verték. Lehajolt, a cövekek közé feszített spárgát két ujja közé fogta, mint egy íjhúrt, felfele húzta, egy pillanatig megtartotta, azután elengedte. A spárga egy ideig hangtalanul rezgett, ide-oda szórta a harmatcseppeket.
Ghiárfás közelebb lépett. – Azokkal a zsinórokkal a falak helyét jelöltük ki – mondta.
– Látom – Fábián felegyenesedett. – És hogy mi hol lesz, azt ki találta ki? – kérdezte.
Ghiárfás elmosolyodott. – A kormányzó terveiből indultunk ki – mondta. – De azért egy kicsit én is változtattam rajta.
Fábián bólintott, a földet nézte, a fekete göröngyöket rugdosta, csizmája sarkával lyukat kapart a sárba, betemette, újra kikaparta. – Maga mit tud, mi lesz itt? – kérdezte.
Ghiárfás vállat vont: – Valami tábor – mondta. – Nem tudom, hogy pontosan minek. Lehet, hogy hadgyakorlat készül, és arra kell. Vagy menekülteknek. Nem tudom, majd kiderül.
– Mikor kezdték a munkát?
– Holnap lesz két hete.
– Maga irányította?
– Én hát.
Fábián bólintott, az erdő felé fordult, a domboldalba vágott, felfele szélesedő irtást nézte, megrázkódott, ásított, a fejszék ütemes, tompa puffanásait hallgatta. – Olyan, mintha dobolnának – mondta. – Mintha üzennének valamit valahova.
Ghiárfás elmosolyodott: – Csak a fát vágják pedig – mondta.
Hirtelen feltámadt a szél, Fábián fogai összekoccantak, egy pillanatra elült a zaj, azután ismét hallani lehetett, de most már valamivel halkabban, mintha távolabbról szólt volna. Fábián az irtás felé intett. – Látni akarom, hogy dolgoznak – mondta. – Jöjjön, mutassa az utat.

Az erdő széléig térden felül érő megsárgul, vizes fűben kellett gázolniuk, volt ugyan valami csapás féle, Fábián lábszárán a nadrág mégis egészen sötétzöldre nedvesedett, a csizmája is fekete lett a víztől, fekete és fényes, mint valami bogár páncélja. Az irtás meredekebb volt, mint amilyennek látszott, mire a közepéig felértek, Fábián egészen kimelegedett. Egy percre megállt, visszanézett, lent, a farakások körül fehér ködpára kezdett sűrűsödni, ahogy a nap kisütött, megcsillantak a vízcseppek a bokrok ágain.

Az irtás fent egész tisztássá szélesedett, a legtöbb tuskó a földben volt még, de néhányat már kiástak, a gallyakkal együtt halomba rakták őket. Egyik-másik ágon volt még pár levél. Fábián az ég felé fordított gyökereket nézte, az indák kuszán egymásba csavarodtak, a vékonyabb szálakra fekete rögök tapadtak. Közelebb lépett, végigsimított egy vastagabb gyökéren, hideg volt, sima. Két ujjal elmorzsolt egy kisebb rögöt, az nedves, sötét szemcsékre esett szét, kipergett az ujjai közül, a földre hullt.
A kivágni való fákat sárga festékpöttyök jelölték. Az önkéntesek kicsit távolabb, az irtás túlsó szélén dolgoztak.
Hangosan fújtatva, ütemesen mozogtak, hátukra sötét, szabálytalan foltokat vetett a zubbony anyagán átütő izzadtság. Munkájuk lassú, lüktető ritmusában volt valami gépies, a fejszék lecsaptak és felemelkedtek újra, Fábián arra gondolt, hogy ennek nem lesz vége soha, a folyamatosan ismétlődő mozdulatok soha nem érnek véget, mindegyik csapást újabb követ, amely maga is egy újabbat készít elő. Tudta, egyetlen szóval, egyetlen kiáltással megállíthatná őket, a háta mögött összekulcsolta a kezét, hogy teljesen kiegyenesedjen a gerince, mélyeket lélegzett, hallgatott.
Az egyik fa nagyot reccsent, kicsit megdőlt, aztán újra felegyenesedett. A ritmus megtört, Fábián megrázta a fejét, lassan kifújta a levegőt, Ghiárfáshoz fordult: – Amiket lent láttam, azok jók voltak, de ezek a fák itt még túl vékonyak, túl fiatalok. Kár kivágni őket – kigombolta zubbonyának legfelső gombját. – Úgy látom, túl rugalmasak is a fejszének, nem állnak elég szilárdan, visszavezetik az ütés erejét az ember könyökébe.
Ghiárfás megvonta a vállát: – Nincsen azokkal semmi baj, amennyire én látom – mondta. – Ez itt a gyengéje, az igaz, kerítésnek, oszlopnak való. Majd legallyazzuk a törzsüket, a végüket kihegyezzük, fél méternyire beássuk őket a földbe, meglátja, milyen délcegen állnak majd a tábor körül.
– Jól van. Hagyjuk – Fábián az egyik fa rezgő koronáját nézte. – A tűznek mindegy – mondta.
Ghiárfás szívott egyet az orrán – Ezt hogy érti? – kérdezte.
– Nem számít – Fábián kibújt a zubbonyából, megrázta, aztán a vállára terítette. – Beállok én is – mondta. – Menjen, szerezzen nekem egy fejszét valahonnan. De gyorsan, mert megfagyok, ha nem siet.

A fejsze élén nem látszott csorbulás, de amikor Fábián végighúzta rajta a mutatóujja körmét, egy döccenést érzett a közepén. – Nem számít – mondta félhangosan. A fejsze nyele mintha fémből lett volna, olyan sima volt, ahogy a súlyát próbálgatta, nedvesen tapadt a tenyerébe.
– Mutasson nekem egy fát – Fábián meglóbálta a fejszét, még mindig a súlyát próbálgatta. – Egy olyan délceget – megnyomta a szót, Ghiárfás nem szólt semmit, csak bólintott, és az irtás felső széle felé indult.
A fa a többiektől kissé távolabb állt, fent, az irtás felső végén, elég vékony volt, a kérge nedvesen, szürkésfeketén csillogott. Fábián végignézett rajta, az avarban eltűnő gyökereitől egészen a legfelső elágazásokig, aztán megrázta magát, terpeszbe állt, felemelte a fejszét és oldalról a fa törzsébe vágta. A fejsze a kéregbe hasított és visszapattant, a fa meg se rezzent. Fábián egy kicsit arrébb állt, jobban megemelte a fejszét, próbált vállból mozogni, a következő ütés már rézsutosabb volt, leszakított a fáról egy kéregdarabot.
Megint felemelte a fejszét, újra lecsapott, hagyta, hogy a szerszám a saját súlyától fogva hasítsa a levegőt, csak a lendületén próbált növelni. – Ésszel – gondolta –, ésszel – igyekezett egy pontra koncentrálni, mindig ugyanarra a pontra ütni, de a fejsze néha beleragadt a fába, erősebben kellett rántani, a ritmus ettől megtört, nem volt már olyan szabályos, Fábián nem is törődött már azzal, hogy hova fog találni, az ütések szétcsúsztak, minden rendszert nélkülözve zuhogtak, Fábián csak a rántással törődött, és a csapással, lihegve szívta be és fújta ki a levegőt, ütött, és megint ütött.
Minden csapással újabb és újabb kéregdarabokat hasított le a törzs oldaláról, legalább négy tenyérnyi felületen látszott már a fa fehéres belső része. A fejsze felemelkedett, lecsapott, emelkedett, aztán lecsapott megint, de a fa oldalán a seb alig mélyült valamit, apró, fehéres forgácsszilánkok szakadtak ki belőle és hulltak a földre.
Ahogy Fábián kifújta a levegőt, egy pillanatra kiélesedett a fejszeél nyomának kusza látványa, ismét próbált odafigyelni a mozdulataira, a vállára, a karjára, a kezére, még számolni is próbált, hogy valamilyen belső ütemet szabjon a csapásainak, de háromnál tovább sohasem jutott, az izmai meg maguktól is megfeszültek és elernyedtek, mintha a karjai is maguktól mozdultak volna már, arra gondolt, hogy lehet, ha akarná sem tudná már abbahagyni, aztán már nem gondolt semmire, a levegőt is egyre kapkodóbban, egyre jobban zihálva vette, tátott szájjal, lihegve vágta a törzsbe a fejszét, nem is érezte, hogy végigcsorog az arcán az izzadság, csak mikor megtelt a szája azzal a sós ízzel, akkor vette észre, de először nem értette, hogy mi az, csak a fa durva, össze-vissza szabdalt, szálkás húsát nézte, ahogy a fejsze belevágódik és kiszakad belőle, mintha magától menne, mintha nem is ő mozgatná, és akkor egyszercsak megérezte a nyelvén sós izzadságízt – vér – gondolta –, vér – de a fejsze újra lecsapott és újra felemelkedett, a forgácsdarabok éppen olyan fehéren hullottak az avarra, mint addig – minden rendben – gondolta –, nem lehet baj – újra lecsapott, aztán újra, és újra, és újra.
Egy ütés megint félrecsúszott, a fejsze átvágott egy nyálkásan csillogó háncsdarabot, és mélyen a törzsbe hatolt. Fábián nekifeszült, megrántotta a nyelet, de az nem moccant, szilárdan tartott. Fábián tovább erőlködött, csizmái megcsúsztak a nedves avaron, az egyik lábát felemelte, talpát a fa törzsének feszítve próbálta kirántani a fejszét, de hiába. Akkor elengedte a nyelet, köpött, sóhajtott, két tenyerére nézett, az egyiken egy hosszúkás, felhasadt vízhólyag piroslott, majdnem egészen lejött már róla a bőr. Fábián letépte és a földre dobta a laza bőrcafatot, becsukta, aztán kinyitotta a tenyerét, érezte, hogy a levegő lassan csípni kezdi a friss sebet.
Megborzongott, Ghiárfáshoz fordult. – Átáztam – mondta. – Menjünk le, rakasson tüzet.

A fa nedves volt, sehogy sem kapott lángra, gyufával még az ágak alá kotort forgácskupacokat sem sikerült meggyújtani. Ghiárfás újságpapírt vett elő, összegyűrte, meggyújtotta, a forgácsra dobta. A papír gyorsan, áttetsző sárga lánggal, szinte füst nélkül égett el. Ghiárfás közel hajolt, lihegve fújta rá a levegőt, a hártyává üszkösült papír felizzott, aztán fekete pelyhekké omlott. Ghiárfás még egyet fújt, a pernye kavarogva felemelkedett, néhány darabja Ghiárfás szemöldökébe tapadt, a többi szétszóródott. Ghiárfás köhögve, káromkodva állt fel, látszott, legszívesebben széjjelrugdalná a gúlába rakott ágakat, de aztán erőt vett magán, kézfejével végigsimított a homlokán, a terepjáróhoz ment, és egy félig telt üveget lóbálva jött vissza. Kidugaszolta, beleszagolt, aztán az ágakra locsolt belőle egy jó adagot. Fábián petróleumszagot érzett, elfintorodott.
– Vannak, akik azt mondják, hogy zuhogó esőben is tudnak tüzet rakni – Ghiárfás bedugaszolta az üveget, újabb doboz gyufát vett elő. – Van, aki azt mondja, még hóban is, a hó alól előkotort fával is – meggyújtott egy szál gyufát, a tenyerével árnyékolva megvárta, amíg szép nagy lánggal ég. – Szerintem hazudnak – mondta, az égő gyufát az ágakra dobta, hátralépett.
A tűz hirtelen lobbant fel, végigfutott az ágakon, a forgácson, magasra csapó, vöröses lánggal, lobogva égett.
Fábián leguggolt, nézte a tüzet. A petróleum mind elégett, már a szagát sem lehetett érezni. Fábián felemelt egy hosszabb ágat, belepiszkált a tűzbe, az ágakból rakott gúla recsegve összeomlott, szikrák csaptak az ég felé. Fábián kihúzta a lángok közül a tűzpiszkáló ágat, heves mozdulatokkal a földbe törölte a végét, amíg egészen ki nem aludt a rajta égő láng.

Ghiárfás kenyeret vett elő, Fábiánnak nyújtotta. Fábián levágott egy darabot, megszagolta, dohos volt, savanyú szagú. Egy ágra tűzte és a tűz fölé tartotta, várt.
– Vigyázzon, bele ne ejtse – mondta Ghiárfás teli szájjal.
Fábián elmosolyodott: – Isten ments – mondta. – Szalonnája nincs?
Ghiárfás a fejét rázta: – Csak kenyér van – mondta.
– Kár – Fábián aprókat fordított az ágon, vigyázott, hogy ne tartsa bele a lángba. – Legalább nem kell megvárni a parazsat.
– Maga tudja – Ghiárfás rágott, harapott.
Fábián a tüzet nézte, megszólalt: – Maga mért került ide? – kérdezte.
Ghiárfás szája megrándult – Én itt születtem – mondta. – Úgyhogy ne tőlem kérdezze.
Fábián fordított egyet a kenyérszeleten: – Akkor biztos sok mindenre emlékszik – mondta.
Ghiárfás megázta a fejét: – Nehezen tanulok, könnyen felejtek – mondta, nem mosolygott. – Különben is, mindenki arra emlékszik, amire akar – eltette a maradék kenyeret, felvett a földről egy fadarabot, farigcsálni kezdte. – Jó, ha azt tudja az ember, hogy egy hete mi volt.
Fábián nem válaszolt, a kenyérszeletet nézte, az egyik széle egészen megfeketedett. Kiemelte a tűzből, levette a nyársról, beleharapott. Nem pirult meg egészen, de átjárta a meleg, füstízű volt, ropogós. Szétrágta, a nyelvével a szájpadlásához szorította a pépet, próbálta kiszívni belőle a tűz zamatát. Végül lenyelte az egészet, egy ideig csendben nézte a lángokat.
Ghiárfás rakott a tűzre, Fábián megfordult, a lángoknak háttal leguggolt, a forróság áthatolt a ruháján, szinte még a csontjait is átmelegítette, két kézzel a combját masszírozta, Ghiárfás késének percegő zaját hallgatta, közben a földbe vert jelzőkarókat nézte, és a spárgákat. – Nem lesz itt semmiféle tábor – mondta hirtelen.
Ghiárfás kezében megállt a kés: – Hanem mi lesz helyette? – kérdezte. – Vidámpark?
Fábián megfordult, Ghiárfásra nézett, a melegbe tartotta a kezét – Nem tudom – mondta. – Tűz – lehunyta a szemét, átforrósodott tenyerével az arcát masszírozta. – A gerendákat mindenesetre tűzifává kell aprítani.
Ghiárfás újabb forgácsot hasított le a fadarabról: – Ezt a kormányzó mondta magának? – kérdezte.
Fábián intett: – Nem. Magamtól találtam ki. Hadd melegedjenek az önkéntesek, hadd érezzék jól ők is egy kicsit magukat – mondta, megrázta a fejét. – Persze, hogy a kormányzó. Mért, magának nem ezt mondta?
Ghiárfás a tűzbe dobta a kihegyezett fácskát: – Nem – mondta, bekattintotta a kését.
– Hanem?
– Hogy majd maga megmutatja, hogy kell építeni.
Fábián az egyik égő ágat nézte, azt, ahogy a fehér hamu leárnyékolja és narancsszínűre tompítja az izzás vörösét – Jó vicc – mondta, elfintorodott.
Ghiárfás a zsebébe nyúlt, elővett egy összehajtott papírlapot, odaadta Fábiánnak: – Tessék – mondta. – Itt a terv.
Fábián széthajtogatta a lapot, a feketére satírozott téglalapokra és vonalakra nézett, a ceruzával írt, elzsírosodott feliratokat nem olvasta el. – Maga rajzolta? – kérdezte.
Ghiárfás bólintott.
– Nagyszerű – Fábián egy hirtelen mozdulattal bedobta a tűzbe a lapot. A láng azonnal belekapott a papírba, először csak a széle fogott tüzet, egy pillanatra látszottak még a grafitvonalak, aztán a lap fellobbant, néhány másodpercig fényes, sárga lánggal égett.
Ghiárfás közelebb hajolt a tűzhöz, levette a sapkáját, az égő papírt nézte, aztán Fábiánra nézett – Minek jött maga ide? – kérdezte, elvörösödött. – Minek küldték magát?
Fábián vállat vont: – A kormányzót kérdezze.
Ghiárfás a sapkáját gyűrögette. – Tudom anélkül is – mondta. – Azért, hogy megtanítsa nekem, hogy hol a helyem – megrázta a fejét. – Tudom én magamtól is, ne féljen – elhallgatott, várt egy pillanatig, aztán halk, színtelen hangon beszélt tovább, közben a sapkáját nézte. – Az embereknek maga mondja meg. Látta, hogy hogy dolgoznak. Én nem tüzet ígértem nekik. Úgyhogy maga beszéljen velük.
– Rendben – Fábián próbált keresztülnézni Ghiárfáson, merev arccal átbámulni rajta, mintha ott sem lenne, úgy. – Beszélek.
Ghiárfás még mindig a sapkáját gyűrögette, mintha nem tudná, hogy mit csináljon vele, Fábián nem akarta megsajnálni, nem akart elnézést kérni. – Nem akartam megbántani – mondta mégis. – Én nem a maga helyére jöttem.
– Tudom – Ghiárfás feltette a sapkáját, vállat vont. – És nem vagyok cukorból – mondta, kihúzott egy ágat a többi közül, ketté törte, a tűzre dobta. – Megette a fene az egészet – mondta, krákogott egyet, aztán a lángokba köpött, Fábiánra nézett: – Még mindig fázik? – kérdezte.
– Nem. Már nem – Fábián felegyenesedett, a térdei megroppantak, nem érzett fájdalmat. – Ne tegyen többet a tűzre, hagyjuk leégni – mondta.

Fábián egy ideig a farakások és a karók között sétált, próbálta kitalálni, hogy néztek volna ki az épületek, de nem sokra jutott. Megrázta a fejét, az egyik farakásnak támaszkodott, az irtást nézte. A ponyvából, vagy talán magukból a fatörzsekből áradt a hideg, Fábián érezte, hogy a hűvös a derekától indulva lassan felfelé kúszik a hátán, lehunyta a szemét, nem gondolt semmire. A csend elmélyült, megtelt visszhangokkal és feszültséggel, Fábián elképzelte, hogy a tüdeje lassan megtelik vízzel, fuldoklik, nem kap levegőt, sípolva felköhögött, kinyitotta a szemét, az irtást nézte megint.
Valaki bukdácsolva, a cserjéken áttörve rohant lefelé, Fábián egy pillanatig azt hitte, újra csak képzelődik, de az alak egyre közeledett, magas hangon, rikoltva kiáltott is valamit, amit nem lehetett érteni. Legalább tízen futottak a nyomába, de látszott, hogy nem fogják elérni, ahhoz túlságosan nagy volt az előnye. Megbotlott, hosszan bukdácsolva esett el, de már talpon is volt újra, és futott tovább. Ahogy egyre közelebb ért, Fábián látta, hogy fiatal, szinte még gyerek, tizenkét, legfeljebb tizenhárom éves lehet – túl fiatal még a munkához – gondolta –, hogy is lehet, hogy itt dolgozik – aztán meghallotta az üldözők kiáltásait: – Állítsák meg! fogják meg! – azt kiabálták. Fábián arra gondolt, hogy hagyni kellene, engedni, hadd fusson, hadd rohanjon, menjen csak, ahova akar, de aztán már maga is megálljt kiáltott, kitárt karokkal, üvöltve a fiú útjába állt, próbálta megijeszteni, megállásra bírni.
A fiú nem lassított, rohant, mintha nem is látná, egyenesen felé, aztán végül csak észrevette, megtorpant, nyál fröccsent a szájából, kiáltott valamit, Fábián látta, hogy sár és forgácsdarabok tapadnak a hajába, az arcán és a homlokán valami szétkent, vörös folyadék csillog – vér – gondolta –, vér – a fiú akkor cselezni próbált, először jobbra, aztán balra igyekezett kitérni, de Fábián vele együtt mozdult, felé lépett és egyre jobban elzárta előle az utat. A fiú zavaros szemmel ránézett, felmordult, leszegte a fejét és nekirohant. Fábián ugrott, de elkésett, a fiú feje a gyomorszájának csapódott, Fábián hasa összerándult, érezte, hogy kiszalad alóla a lába, aztán már a földön feküdtek mind a ketten, a fiú kapálózva igyekezett szabadulni, de Fábián karja erősen tartotta, a fiú próbálta ágyékon rúgni, csontos térde keményen a combjának csapódott, egyszer, kétszer, háromszor, de hiába. – Itt maradsz – mondta neki –, nem mész sehova – a fiú keze akkor valahogy a nyakára kulcsolódott, és szorítani kezdte, egyre erősebben, tenyere kérges volt és hideg, egyre keményebben fogta, Fábián próbálta lehajtani a fejét, előrenyomott állal próbált lazítani a fogás erején, érezte, hogy a nyaka megkeményszik és pattanásig feszül, mint egy vízzel teli tömlő, a fiú arcát nézte, ahogy vicsorog, talán a dühtől, talán a félelemtől, nem akarta megütni, nem akarta bántani, a fiú meg csak tartotta, szorította, nyál csurrant a szája sarkából, az arca is mintha elszürkült volna, Fábián figyelmeztetni akarta, hogy most már elég, hagyja azonnal abba, és engedje el, de nem jött ki hang a torkán, és akkor lendült is már az ökle. Begyakorolt, szinte ösztönös mozdulat volt, éppen ott találta el, ahol kellett, az orra alatt, az állcsontján, a fiú szeme kifordult, feje hátrabicsaklott, fogása elernyedt. Felsőajkán hosszú repedés nyílt, egy pillanatig látszott a seb tiszta, rózsaszín belseje, aztán szivárogni kezdett belőle a vér.
Fábián feltérdelt, megrázta a fejét, ujjait a fiú nyakának oldalsó részéhez érintette, az erek melegen, szabályosan lüktettek, Fábián sóhajtott, a saját nyakát kezdte masszírozni, felállt.