Dragomán György: Uszturoj
A Palota mozaik újabb kockája.
Mosumircsa úgy vitt a vállán mint egy zsákot, én hiába sírtam, meg kiabáltam, hogy nekem van lábam, tudok járni, úgyhogy tegyen le, mert nem egy zsák vagyok, Mosumircsa csak azt mondta, hogy nem úgy van az pujisor, egyet se félj, majd kapsz tiszta cipőt, aztán járhatsz, amíg a lábad bírja, de előbb meg kell hogy fürösszelek, mer az az előírás, és én attól még hangosabban kiabáltam, hogy nem akarok, nem szeretek fürdeni, és reggel különben is megfürösztöttek már Mámáciék, hogy szép tiszta legyek az útra, de Mosumircsa erre csak horkant egyet, úgy mint ahogy a lovak szoktak, aztán azt mondta, hogy elhallgassak már, mer mindjárt a számat is kimossa, úgyhogy akkor inkább semmit se mondtam, de sírni muszáj volt, úgyhogy sírtam, Mosumircsa meg csak vitt-vitt a fehér festékszagú folyósokon, egyre beljebb és beljebb a Tábornok Elvtárs palotájába.
Minden tiszta fehér volt, a falakon és a földön a csempék, meg az ajtók is amik mellett elmentünk, meg a székek is meg a fogasok is, meg a kis asztalkák is, és a plafon is meg a lámpák is, és a lépcsök is és a korlátok is, az elején még próbáltam megjegyezni az utat, de Mosumircsa annyi sok ajtón vitt keresztül, annyi sok keresztfolyosón fordult be velem, annyi sok lépcsőn vitt fel meg le, hogy nem tudtam már, hogy merre járunk. Egyszercsak megálltunk egy nagy fehér ajtó előtt, Mosumircsa akkor levett a válláról, és a talpamra állított, aztán az inge alól előhúzott egy nagy kulcsot, ami a nyakában lógott láncon, kinyitotta az ajtót, megfogta a vállam, betolt, aztán ő is bejött utánam.
Egy nagy-nagy fürdőszobában voltunk, de akkorában hogy én akkorát azelőtt soha nem láttam, nagy fehér kádak álltak benne egymás mellett, de nagyon sok, tíz, vagy még annál is több, a kádak fölött a plafonról fokhagymafüzérek lógtak le, olyanok amilyeneket régebb a piacon szoktak árulni, csak ezek sokkal hosszabbak voltak, majdnem a földig leértek.
Mosumircsa becsukta az ajtót, odament a legközelebbi kádhoz, megengedte a kád végén a csapot, aztán rám szólt, hogy vetkőzzek le. A csapból vastag fehér sugárban ömlött a víz, láttam, hogy gőzölög, tudtam, hogy nagyon forró lehet, megint mondtam, hogy nem akarok levetkőzni, mert nem akarok fürdeni, Mosumircsa akkor azt mondta, hogyha nem vetkőzök le, akkor ruhástól fog megfüröszteni, ne gondoljam, hogy én leszek az első ilyen gyerek, de szépen kér, hogy mégiscsak vetkőzzek le inkább, mert mind a kettőnknek könnyebb lesz úgy, én erre semmit se mondtam, hanem csak még jobban sírni kezdtem, Mosumircsa akkor odalépett hozzám, és azt hittem, hogy tényleg fel fog emelni és ruhástól betesz a kádba, de csak leguggolt oda hozzám, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy jól van, kis barátom, ne mind még sírjál, és elővett egy fehér zsebkendőt, és megtörölte az arcomat, de nagyon puhán, aztán lehúzta a pionírnyakkendőmről az átlátszó műanyag gyűrűt, amivel össze volt fogva, és a zsebébe tette, és én mondani akartam, hogy adja vissza, de akkor már Mosumircsa elkezdte kigombolni az ingemet, és akkor én nem mondtam semmit, hanem kicsatoltam az iskolás nadrágomnak a szíját, és próbáltam nem sírni.
Mosumircsa a hónom alatt fogott meg, úgy emelt be a kádba, a víz tényleg nagyon forró volt, annyira, hogy majdnem olyan érzés volt, minthogyha jéghideg lett volna, egészen összehúztam magam, Mosumircsa elengedett és hátrébb lépett és végignézett rajtam, úgy mondta, hogy micsoda sovány broszkoj de kopil vagyok, biztos nem kaptam otthon rendesen enni, és én erre mondani akartam, nem vagyok béka, és igenis kaptam enni, de a víz olyan forró volt, hogy egészen összeszorult tőle a szám, majdnem vacogtam, úgyhogy nem tudtam mondani semmit se. Mosumircsa megfogott egy fokhagymafűzért, és megrántotta, úgyhogy az egész lejött a plafonról, aztán egyik kezével letépett róla egy nagy fej fokhagymát, és oda tartotta a kád fölé, és megszorította, és a fokhagyma reccsent egyet, Mosumircsa ujjai között meg fehéren elkezdett kifele folyni a fokhagymalé, bele a vizembe, nagyon csípős szaga volt, marta a torkomat, meg a számat, egyáltalán nem esett jól, pedig fokhagymás pirítóst nagyon szerettem, mindig azt ettük tátácival amikor beteg voltam, Mosumircsa közben még egy fej fokhagymát letépett és összenyomott, aztán még egyet, és dünnyögve énekelni kezdett valamit, és közben ide-oda mozgatta a fejét, és abból amit énekelt összesen csak egy szót értettem, azt, hogy uszturoj, uszturoj, és még a saját nevemet is, mert az is benne volt, és közben egyre gyorsabban nyomkodta szét a fokhagyma fejeket, egyiket a másik után, szólni akartam, hogy hagyja abba, de nem tudtam megszólalni, és be akartam hunyni a szemem, de azt se nem tudtam, muszáj volt a kezét nézzem, a két nagy öklét, ahogy kinyílnak és összeszorulnak, és a földre dobják a fokhagymapépet, és újabb fokhagymafejet tépnek le a fűzérről, és szétnyomják, és láttam, hogy az ujjaira ott, fent, a bogoknál, betűk vannak tetoválva, de nem tudtam kiolvasni egyet se, mert nem olyan fajta betűk voltak, mint amilyeneket az iskolába tanultunk, és ráadásul minthogyha mozogtak is volna, minthogyha kék hangyák lettek volna, amik ide-oda mászkáltak, ott a Mosumircsa bőre alatt, éreztem, hogy egészen elszédülök, még annál is jobban, mint amikor idehoztak a helikopteren, és elkezdtem csúszni befele a víz alá, próbáltam a kád falába kapaszkodni, de hiába, úgy süllyedtem el minthogyha kőből lettem volna, a víz forrón belefolyt a fülembe, az orromba és a számba, de nem csípett, és nem is fájt egyáltalán, a szemem nyitva maradt, a víz tükrén át láttam, hogy Mosumircsa a kád fölé hajol, a hosszú kötélbe fonott fokhagymaszárakat amelyiken nem maradt már egy fokhagyma fej se két kézzel megfogta, és két fele rántotta, minthogyha el akarta volna szakítani, és a fokhagymaszár kötél pont olyan volt, mintha egy kígyó lenne, ott tekergett a Mosumircsa kezei között, láttam, hogy közben mond valamit, le is tudtam olvasni a szájáról, azt mondta, hogy kisbéka, és akkor a kötélkígyó kétfele szakadt, és Mosumircsa bedobta a vízbe a fokhagymakötél két darabját, és ahogy az a két kötéldarab ráesett a vízbe, láttam, hogy tényleg egy kettétépett kígyó az, és örvényleni kezdett a víz felszíne, a szétzúzott fokhagymadarabok fehéren kavarogtak, és akkor Mosú Micsa két kézzel benyúlt a kádba, és megfogott a hónom alatt, és kirántott, és a víz kifolyt a fülemből és az orromból és a számból, és halottam, hogy azt mondja, hogy megvagyok, és aztán ráállított egy fehér sámlira, és egy durva fehér törölközővel törölgetni kezdett, de olyan erősen, hogy tudtam, hogy be fog pirosodni a bőröm.
A hajam is megtörölte, két kézzel dürückölte a törülközőn keresztül, úgy mint mámáci amikor elromlott a hajszárítónk, vagy fürdés közben elvették a villanyt, de mámáci énekelni is szokott hozzá valamit, de hogy mit az nem jutott az eszembe, és ettől nagyon megijedtem, hogy hogy lehet, hogy nem jut az eszembe, és éreztem, hogy elkezdek remegni, és akkor Mosumircsa rám mosolygott, és azt mondta, hogy jaj de reszketsz kisbéka, aztán felvett egy fehér köpenyt, és a vállamra terítette, és hátralépett, és végignézett rajtam, és azt mondta, hogy jól van kisbéka, szép tiszta lettél, na mondjad, akarsz-e még hazamenni, és akkor én mondani akartam, hogy igen, hát persze, haza akarok menni, mámácihoz és tátácihoz, de hiába, mert megéreztem azt az erős fokhagyma szagot, és nem tudtam semmit sem mondani, aztán mégiscsak megmozdult a nyelvem, és megszólaltam, de a hangom egészen olyan volt mintha nem is én beszéltem volna, és tényleg nem is én beszéltem, de mégis hallottam, hogy azt mondom, hogy nem, nem akarok, hanem itt akarok maradni, mert tudom, hogy ezzel is szolgálhatom a Hazát és a Tábornok Elvtársat, és ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy hirtelen nagyon fázni kezdek, a fehér köpeny amit Mosumircsa rámterített nagyon-nagyon súlyos volt, és nagyon-nagyon hideg, és akkor az jutott eszembe, hogy ez valami varázslat, Mosumircsa elvarázsolt, és innen többet nem jutok haza soha, és akkor sírni kezdtem, de csak úgy, hangok nélkül és könnyek nélkül, és tudtam, hogy Mosumircsa meg fog ölelni, és azt fogja mondani, hogy jól van kisbéka, semmi baj, és azt kívántam, hogy inkább ütne meg, inkább pofozna meg, de tudtam, hogy hiába.