Az írás eredetileg a Népszabadság 2002. június 1.-i számában jelent meg.

Dragomán György első könyvét – teremtő képzelete első alkotását – a pusztulás látomásának szentelte. A cím egyszerre utal enciklopédikus teljességigényre (ez a könyv maga a pusztulás) és negatív ráértéssel a bibliai Teremtés könyvére. Az elbeszéléstechnika is annak a végtelen sivárságnak a megjelenítését szolgálja, amely a történetben maradéktalanul felszámolja a teremtésmítoszt. A szerző egyetlen, külső nézőpontot használ, és noha leírásai a legészrevétlenebb részletekre, a lehelet okozta mérhetetlenül csekély hőmérséklet-változásra is kiterjednek, ő maga nincs jelen. Jellemez, de nem elemez. És mivel a szereplőket is megfosztja az önértelmezéstől, a történet kizárólag önmagával válik azonossá.

Olyannyira, hogy az olvasó nem tudhatja, utópiát, antiutópiát, parabolát, esetleg realista regényt tart a kezében. Nem tudja azt sem, a cselekmény mikor és hol játszódik, csak arról értesül, ami történik. Egy fiatal mérnököt parancsmegtagadás miatt egy kihalt romvárosba vezényelnek. Azt a feladatot kapja, hogy önkénteseknek nevezett, de a legkevésbé sem szabad akaratukból dolgozó emberekkel lebontassa és eltüzeltesse azokat a barakkokat, amelyeket építeni kezdtek. Míg a pusztulást irányítja, összefüggéstelen események sodrába kerül: majdnem megöl egy gyereket, egy maszkot viselő őrült majdnem megöli őt, két nő érzéki vonzása ragadja el, részt vesz egy vadászatnak álcázott mészárlásban, és a város kormányzója megmutatja neki titkát: egy leletekből rekonstruált, sosemvolt őslény csontvázát.

A széttartó események okok és okozatok többféleképpen is értelmezhető láncolatává állnak össze. Mintha vérfertőző mítoszi sorsdráma bontakoznék ki féltestvérek, közös apák, közös anyák közös ősbűneivel. De az is lehet, hogy az időbe kényszerített emberi egzisztencia szimbolikus történetét olvassuk: a csontváz torz kitörési kísérlet a múlt és jövő örök körforgásából. És végül a város, ahol alig van élet, ahol a földön talált kockacukor ritka kincs, lassan kell elszopogatni, ahol a közeledő dzsip hangjára tanácsos a romos kapualjba húzódni, ahol véres verekedések során dől el a pillanatnyi erőviszony, ahol a jelen katonai hatalmának parancsnokságává alakított múzeum távolról sem szürreális vízió, hanem maga a valóság, amelynek hollétére finoman utal, hogy a kutyát Lupunak, az egyik szereplőt pedig Ghiárfásnak hívják.

Az erdélyi hátterű irodalom sokáig a friss ízeket jelentette, nyelvi idillt, tájidillt. Ma egy igen erős vonulata kietlen telephellyé rombolt városok képeit festi. Dragomán György prózája rokonságban van Székely János, Bodor Ádám kíméletlen művészetével: látszólag részvétlen mondataival pokoli tapasztalatok mélyére metsz. A pusztítás könyve nagy reményekre jogosít.
(Balassi, 300 oldal, 1600 forint)