Dragomán György: Monocsiklettá
Kockáról kockára épül a mozaik.
Lent voltunk a gyakorlótéren, és tiszta erős olimpikcukorka szag volt, mert az elején mindenki kapott egy csomó olimpikcukorkát Mosumircsától, és meg is kellett enni azonnal mindenkinek, hogy legyen elég ereje a gyakorláshoz, egyedül csak én nem kaptam, hiába mondtam Mosumircsának, hogy az a kedvencem, Mosumircsa azt mondta, hogy csak akkor kapok ha megtanulom szépen a páromtól mozdulatokat, és megtanulom hozzá szépen az indulót is amit a mozdulatok közbe énekelni kell, jól figyeljek, mert a végén levizsgáztat.
Mosumircsa a négy méter magas egykerekű biciklije tetején ült a sípjával a szájában, és a vöröshajúfiú, akivel párba osztottak, mondta, hogy az nem bicikli, mert csak egy kereke van, hanem úgy hívják, hogy monocsiklettá, és hiába imbolyog, Mosumircsa nem esik le róla soha, és Mosumircsa mindig mozgott ezzel a monocsiklettával, egy percre se állt meg, ide-oda tekerte a pedálokat, hol közelebb jött hozzánk, hol meg eltávolodott, közbe még körbe-körbe is fordult, egészen úgy mint egy cirkuszista, tudtam, hogy azért van olyan magasan, hogy jól lássa a formációt, ezt is a vöröshajúfiú mondta, és megtanította nekem szépen a lépéseket is, és azt, hogy melyik sípjel mit jelent, amikor Mosumircsa egy rövidet sípolt, akkor vigyázzba kellett állni, amikor egy hosszút, akkor előre kellett futni hat lépést, amikor két rövidet akkor meg hátra, de a legfontosabb az volt, amikor egymás után három rövidet sípolt, mert az azt jelentette, hogy úgy kell csinálni, mintha a fejünk fölé tartottuk volna a táblát, amit majd kapni fogunk, akkor, amikor majd a Tábornok Elvtárs születésnapján előadjuk a műsort és élőképes mozaikokból kirakjuk Hazánk Felszabadulásának történetét. Én mondtam a vöröshajúfiúnak, hogy akkor már nem leszek itt, mert csak rövid időre hoztak, csak addig maradok amíg megmintázzák rólam az ifjúságot a Tábornok Elvtárs szobrához, de a vöröshajúfiú azt mondta, hogy akkor is meg kell rendesen tanítson, mert gyakorolni csak úgy szabad, mintha a Tábornok Elvtárs mindig figyelne, mintha ott fent, a falon, a hangszórók között nem csak az arcképe lenne kitéve, hanem igazából is ott lenne. és onnan nézne minket, úgyhogy mindent bele kell adni a gyakorlásba, mert tudjam meg, hogy minden lépésemmel és miden mozdulatommal a Hazát meg a Tábornok Elvtársat szolgálom.
Ezért aztán próbáltam nagyon odafigyelni a Mosumircsa sípjeleire, próbáltam tartani a lépést, még az indulót is próbáltam énekelni közben, próbáltam mindent úgy csinálni mint a vöröshajúfiú, és a vöröshajúfiú igazán segített, mindig tudta előre, hogy mi következik, Mosumircsa még nem is sípolt, a vöröshajúfiú már súgta nekem, hogy induljak előre, aztán fel a táblát, úgyhogy pont a sípszóra indultam én is, úgy mint a többiek, csak a kezem nem nyújtottam elég magasra, a vöröshajúfiú mindig rám is szólt, hogy magasabbra, álljak lábujjhegyre ha kell, magasra nyújtsam a táblát, de ez nehéz volt, mert sehogy se tudtam elképzelni a táblát, hogy hogy kéne tartani, meg milyen lenne a fogása, de azért ahogy tudtam csimpaszkodtam, és az indulót is próbáltam énekelni, csak nem egészen értettem a szöveget, valami hegyekről volt szó benne, meg a hegyek kincsiről, meg az élmunkásokról és a büszke valamijűkről, de egy csomó szóról egyáltalán nem tudtam, hogy mit jelentenek, de azért csak próbáltam a többiekkel énekelni, és amikor kellett, akkor tiszta erőből nyújtózkodtam is, úgyhogy a vöröshajúfiú mondta, hogy most már jobb, látja, hogy igyekszem, de próbáljak arra is odafigyelni, hogy ne a földet nézzem mozgás közben, és ne is a többieket, hanem végig a Tábornok Elvtárs képét ott fent a két nagy fekete hangszóró között, és közben végig mosolyogjak, mert tudjam meg, hogy ezzel a többieknek is példát mutatok, ide csak a legjobbak kerülhetnek.
Mindig máshogy kellett mozogni, előre, előre, jobbra, hátra, balra, hátra, aztán hátra balra, balra előre, jobbra jobbara, a végén mindig visszakerültünk azokhoz a krétával felrajzolt jelekhez ahonnan elindultunk, az enyém egy kockába rajzolt kilencven hatos volt, jól megjegyeztem, és már vagy húszadszor vagy huszonötödször értem vissza ugyan oda, és már nagyon elfáradtam, és a vöröshajúfiú is elfáradhatott már egy kicsit, mert csak néha súgta oda, hogy gyorsabban, vagy hogy magasabbra, és akkor Mosumircsa egyszer csak öt rövidet sípolt, mindenki megállt, a vöröshajúfiú mondta, hogy ez azt jelenti, hogy öt perc pihenő, de a földre nehogy leüljek, mert azt nem szabad, mert elmerevednek az izmaim, úgyhogy nem ültem le, na és akkor láttam, hogy Mosumircsa odakerekezik hozzánk, ott előttünk ugrott le a monocsiklettá tetejéről, az egykerekű bicikli eldőlt, de Mosumircsa kinyújtotta a kezét és elkapta a rudat, a vöröshajúfiúra nézett, aztán mondta neki, hogy Jól van, figyeltelek, szépen segítettél az új gyereknek, és benyúlt a zsebébe és elővett egy egész zacskó olimpikcukorkát, és azt gondoltam, hogy nekem fogja adni, de nem hanem oda dobta az egészet a vöröshajúfiúnak, az meg egyből letépte a tetejét, és egyet se adott senkinek, hanem gyorsan beöntötte az egészet a szájába, és úgy szopogatta, hogy behorpadt tőle az arca, a zacskót meg belegyűrte a kezeslábasa zsebébe, meg se nézte, hogy mi van a hátán, melyik híres olimpiai bajnoknak az arcképe, és ahogy csámcsogott megint megéreztem az olimpik cukorka finom édes szagát, és megint nagyon megkívántam, és Mosumircsára néztem, hogy hátha most már nekem is ad bár egy cukrot, és Mosumircsa bele is nyúlt a zsebébe és elő is vett egy másik zacskó cukorkát, és azt mondta, hogy ne higgyem, hogy nem látja, hogy mennyire odavagyok azért a cukorkáét, és tudjam meg, hogy itt a Tábornok Elvtárs palotájában olimpikcukorkából soha sincsen hiány, mindenki kap aki csak megérdemli, és most megmutathatom, hogy mit tanultam, és ha jól csinálom, akkor enyém lesz az egész zacskóval, azzal leakasztotta a nyakából a sípot, és odadobta a vörös hajú fiúnak, és azt mondta, hogy a négyest fújd neki végig, lássuk, meg tudja-e csinálni, aztán tapsolt egyet, és a többiek mind odajöttek, és körülálltak, Mosumircsa meg intett, hogy álljak be a kör közepébe, és készüljek fel, és én középre álltam, és mondtam, hogy mehet, és a vöröshajúfiú belefújt a sípba, pont úgy, mintha Mosumircsa csinálta volna, én meg már mentem is előre, aztán fordultam, aztán oldalra léptem, aztán leguggoltam és felugrottam, és kitartottam az elképzelt táblát, aztán oldalra léptem hármat, aztán hátra fordultam, és a végére pont oda értem vissza, ahonnan elindultam, mert nagyon jól megjegyeztem a sípjeleket, és akkor Mosumircsa mondta, hogy nem rossz, nem rossz, épp csak az a baj, hogy nem mosolyogtam közben, és az indulót se énekeltem. Én meg akkor éreztem, hogy elvörösödök, és bólintottam, és mondtam, csak túlságosan odafigyeltem, de próbáljuk meg még egyszer, Mosumircsa azt mondta, hogy nem bánja, próbáljuk, és akkor a vöröshajúfiú megint a sípba fújt, a mozdulatokra emlékeztem is, de az induló egyáltalán nem jutott eszembe, úgyhogy meg se mozdultam, és éreztem, hogy mindjárt el fogom sírni magam, és akkor Mosumircsa odajött egész közel, és odahajolt hozzám és úgy kérdezte, hogy mi a baj kisbéka, az előbb egész jól csináltad, és akkor éreztem, hogy lefele görbül a szám, és majdnem sírva mondtam, hogy az induló, azzal van a baj, azt egyáltalán nem tudtam megjegyezni, és akkor Mosumircsa azt mondta, hogy jól van, akkor énekeljek valami mást, hogy lássa, hogy egyáltalán tudok-e mozgás közben énekelni, és akkor én kérdeztem, hogy mit énekeljek, és erre Mosumircsa azt mondta, hogy neki aztán mindegy, éneklejek akármit, a kicsikutya tarkát, vagy amit csak akarok, tessék, rajta, és akkor intett, és a vöröshajúfiú megint sípolni kezdett, én meg már mozdultam is volna, de egyáltalán semmilyen ének se jutott eszembe, úgy mintha soha de soha nem énekeltem volna életemben, és akkor hirtelen eszembe jutott tátáci, és azokra a dalok, amiket ő szokott énekelni, vacsora után vagy vasárnap délutánonként, de valahogy azok se jutottak az eszembe, és akkor felnéztem, egyenesen a Tábornok Elvtárs arcképére, és akkor valahogy mégiscsak meghallottam a tátátci hangját, ahogy azt a szomorú éneket énekli, amit én soha nem szerettem, és akkor már énekelni is kezdtem, és már mozdultam is, és mentem előre, és fordultam, ahogy a vöröshajúfiú a síppal diktálta, és énekeltem is, de egyáltalán nem azon a szomorú dallamon, ahogy tátáci szokta énekelni, hanem sokkal pattogósabban, úgy ahogy a sípszó diktálta, hogy fordulj kedves lovam, napszentület felé, úgyse megyünk többet soha hazafelé, jó ló volt a fakó, jó a viselte, áldja meg az isten, aki felnevelte, porladozik csontja fekete föld nyomja, Mosumircsa akkor nagyon hangosan azt mondta, hogy jól van, elég, hagyjam abba, de én nem akartam abbahagyni, hanem végig akartam énekelni egészen, mert Tátáci is mindig végig énekelte, de Mosumircsa akkor megint azt mondta, hogy elég, és odalépett a vöröshajúfiúhoz, és kikapta a szájából a sípot, és belefújt, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, és a síp olyan hangosan szólt, hogy muszáj volt elhallgassak, mozdulni se tudtam, úgy maradtam felfele tartott kézzel, mint valami szobor, Mosumircsa, meg odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét, és ahogy megérintett megint meg tudtam mozdulni, leengedtem a karom, és Mosumircsa halkan, hogy csak én halljam azt mondta, én nem tudhattam, de ez az ének be van tiltva, nem szabad egyáltalán elénekelni, de most az egyszer megbocsájt, azért mert olyan kicsi vagyok, de ezt az éneket még egyszer el ne merjem énekelni, mert a farkasok elé dobat, aztán hangosan azt mondta, hogy nagyon jó, ügyes voltam, megérdemlem a jutalmam, és a kezembe adta az olimpikcukorkás zacskót, én meg megfordítottam, a cukorkás zacskót, és láttam, hogy az a súlyemelő van rajta, amelyik két évvel azelőtt világrekorddal nyerte meg a lökést, és kibontottam a zacskót és bevettem vagy négy vagy öt szemet a számba, és tele lett az egész torkom azzal a jó mentolos, torokkaparó édes ízzel, és Mosumircsa akkor felemelte a monocsikletát, de mielőtt felugrott volna a tetejére, még nagyon halkan, hogy csak én halljam, azt mondta, hogy az énekből egy szakaszt kihagytam.