Egy újabb mozaik darab. Eredetileg a Beszélőben jelent meg

Nem lett volna szabad a szilvával dobálózni, Tátáci mindig mondta, hogy az ételt meg kell becsülni, mert sok szegény gyereknek egyáltalán nincs mit ennie, de a szilva, amit ebéd után kaptunk, nem igazi szilva volt, hanem csak korkodus, olyan sárga fosos szilva, a tántiszoarák mindenkinek adtak egy kis tálkában vagy húsz szemet, és mielőtt Doktor Pisztrujátú kiment volna cigarettázni, azt mondta, hogy igaz, hogy a szilva egy kicsit savanyú, de azért együk csak meg szépen, mert színtiszta vitamin az egész. És a fejlődő szervezetnek nagyon nagy szüksége van a vitaminbevitelre, mert az nagyon kell a sejteknek az osztódáshoz. Én nem tudtam, hogy mik azok a sejtek, azért a szilvát megkóstoltam, de olyan savanyú volt, hogy hiába akartam lenyelni, mégiscsak muszáj volt, hogy kiköpjem, bele a tenyerembe, és láttam, hogy a többi fiúk is mind kiköpték, és mindenki olyan viccesen fintorgó pofát vágott, de a legviccesebb Puju volt, aki pont velem szemben ült, mert ő úgy pont úgy nézett ki, mint egy majom, attól, ahogy összecsücsörödött neki a szája, és akkor ezen muszáj volt kacagjak, és mondtam is neki, hogy majom-majom, és akkor tiszta piros lett, és egyből fejbedobott szilvával, pont a homlokomat találta, és éreztem, hogy a szilva szétmegy, és folyik lefele, és a kezeslábasom ujjával letöröltem, és aztán én is viszszadobtam, és ő is megint megdobott, és majdnem szemen talált, és akkor felálltam, és úgy dobtam viszsza, mert állva sokkal nagyobbat tudtam dobni, és pofán is találtam, és akkor ő is felállt, és belemarkolt a szilvástáljába, és kivett belőle vagy hat szemet is, és hozzám akarta vágni, de rosszul dobott, és a szilvák elszálltak a fejem fölött, és akkor kinyílt az ajtó, és bejött Doktor Pisztrujátú, és rám nézett, és elfehéredett az arca, és halkan, de nagyon haragosan azt mondta, hogy nagyon reméli, hogy aki ezt csinálta, az nem tudta, hogy mit csinált, és nem szándékosan csinálta, és azonnal jelentkezzen, és gyakoroljon önkritikát, mert ha nem, akkor csúnya világ lesz, és olyan haragosan nézett, hogy éreztem, hogy mindjárt lefele fog görbülni a szám, de aztán észrevettem, hogy Doktor Pisztrujátú igazából nem is engem néz, hanem mögém, az ebédlő falán a nagy mozaikra, amelyik azt ábrázolta, hogy a Tábornok Elvtárs gazdagon terített asztal mellett látja vendégül az éltanulókat és szegény gyermekeket és háborús árvákat, és hátrafordultam, és láttam, hogy Pujunak a szilvái pont fejbe találták a Tábornok Elvtársat, és sárgán folytak lefele a Tábornok Elvtárs arcán, úgy minthogyha nagy sárga könnyeket sírt volna, vagy megsebesült volna, és sárga lett volna neki a vére, és akkor nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy a Tábornok Elvtárs képét megdobni, az majdnem ugyanaz, mint magát a Tábornok Elvtársat megdobni, hazaárulás.

Visszafordultam és Pujura néztem, és láttam, hogy fehérre van sápadva, és akkor Puju megnyalta a száját és felállt, és akkor éreztem, hogy muszáj lesz nekem is felállni, és fel is álltam, de Puju akkor már mondta, hogy Doktor Elvtársnak jelenti, hogy ő volt az, de nem akarattal csinálta, és nem is hazaárulásból, hanem csak engem akart fejbe dobni, mert csúfolkodtam vele, és akkor én is megszólaltam, és mondtam, hogy jelentem, hogy nem csúfolódtam, csak ki kellett kacagjam, mert olyan pofát vágott, de én se hazaárulásból csináltam, és a fejemet se hazaárulásból húztam le, de hogyha tudtam volna, hogy ez fog történni, akkor nem húztam volna le, hanem inkább hazafiasan hagytam volna, hogy Puju fejbe dobjon, még akkor is, ha nem volt igaza.

Doktor Pisztrujátú akkor mosolygott egyet, úgy minthogyha valami vicceset mondtunk volna, de aztán megint megszigorodott az arca, és azt mondta, hogy jól van, ő is úgy látja, hogy nem történt szándékos szabotázs, és üljünk le, és fejezzük be az ebédet, aztán miután a többiek visszamennek a hálóterembe, mi még maradjunk ott, és várjuk meg, majd nemsokára ő is visszajön, és megmondja, hogy mi lesz a büntetésünk, merthogy ne higgyük, hogy ezt büntetés nélkül meg lehet úszni, mert nem. És tessék mindenkinek megenni szépen a szilvát, nem akarja még egyszer mondani, hogy színtiszta vitamin.

Mindenki lehajtott fejjel ette meg a szilvát, olyan savanyú volt, hogy mire az utolsó magot is kiköptem, egész érdes lett a nyelvem meg az ínyem, a fogaim töve viszketett, és nagyon-nagyon összehúzódott a szám, és valahogy a többiek is mind megették a szilvát, aztán felálltak és kimentek, csak mi maradtunk ott Pujuval, és vártuk, hogy Doktor Pisztrujátú viszszajöjjön.

Nem telt el nagyon sok idő, de mégis nagyon rossz volt várni, Puju nem mondott semmit, és én se mondtam semmit neki, de mind a ketten a mozaikot néztük, a szilvák úgy csúsztak lefele, minthogyha szétlapított sárga csigák lettek volna, már majdnem leértek egészen az asztalig, majdnem rámentek a nagy gyümölcsöstálra az asztal közepén, amelyik tele volt almákkal, körtékkel, szilvákkal, barackokkal, banánokkal, ananászokkal és egy csomó olyan másik gyümölccsel is, amelyiknek a nevét se tudtam, és eszembe jutott, hogy meg kéne Pujut kérdezni, hogy hátha ő tudja, hogy melyiknek mi a neve, de aztán nem kérdeztem, és akkor kinyílt az ajtó, és bejött Doktor Pisztrujátú, és volt nála egy nagy mosdótál, és az egész tál tele volt ugyanolyan sárga fosos szilvával, és akkor az jutott eszembe, hogy biztos azt fogja akarni, hogy megegyük az egészet, az lesz a büntetésünk, és Pujura néztem, és láttam, hogy ő is ezt gondolja, mert megint majdnem ugyanolyan pofát vágott, de épp csak egy pillanatra, és akkor Doktor Pisztrujátú letette a tálat az asztalra, és azt mondta, hogy álljunk fel, és akkor felálltunk, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy forduljunk meg, és nézzük meg a mozaikot, és akkor megfordultunk és megnéztük, és akkor Doktor Pisztrujátú hangosan ránk szólt, hogy mondjuk meg, hogy mit látunk a képen, és akkor én mondtam, hogy azt, hogy a Tábornok Elvtárs a gyerekekkel ebédel, és akkor Puju mondta, hogy nem, hanem azt, hogy a Tábornok Elvtárs vendégül látja a világ gyerekeit a bőség asztalánál, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy igen, de ez nemcsak a bőség asztala, hanem a béke asztala és a tudás asztala, és az egyenlőség és az igazság asztala, és tudjuk meg, hogy a gyümölcsök a tudás és a szorgalom és a becsületes munka gyümölcseit szimbolizálják, amelyeket minden gyerek, minden tanuló egyformán learathat, hogyha megfogadja a Tábornok Elvtárs útmutatását, és mi ezt a képet merészeltük korkodussal bepiszkítani, ezt a drága mozaikot dobtuk meg fosos szilvával, azt hisszük, hogy nekünk mindent szabad? ezt már nagyon dühösen kérdezte, és közben belemarkolt a szilvába, és azt hittem, hogy engem fog megdobni, engem vagy Pujut, de Doktor Pisztrujátú a mozaikhoz vágta hozzá a nagy marék szilvát, sokkal erősebben, mint Puju, úgyhogy a korkodusok egyből szétplaccsantak, úgy, hogy kilátszottak belőlük a barna magok, Doktor Pisztrujátú közben azt kiabálta, hogy nézzük meg, jól nézzük meg, hogy mit csináltunk, semmibe vettük a békét, a tudást, az egyenlőséget, a szorgalmat, az igazságot, és minden szónál belemarkolt a tálba, és hozzávágott egy marék korkodust a mozaikhoz, és a végén az kiáltotta, hogy igen, mi semmibe vettük magát a Tábornok Elvtársat is, és két marékkal belenyúlt a mosdótálba, és kimarkolta az összes maradék korkodust, és hozzávágta azt is a mozaikhoz, úgy hogy közben a kiürült mosdótál leesett az asztalról, és az egész mozaik tiszta szétplaccsant szilvahús volt, egy pár helyen nem is látszottak a gyerekek és az asztal se, és a Tábornok Elvtárs képe is tiszta fosos szilva volt, csupa sárga szotyogós szilvahús, amelyikbe sötétbarna magok tapadtak, és akkor Doktor Pisztrujátú hátulról megfogta a nyakamat, és megszorította, és a Puju nyakát is megfogta, és azt is megszorította, és a mozaik felé lökött, de nem engedett el, hanem tartott a nyakunknál fogva, és úgy kérdezte, hogy látjuk, látjuk, hogy mit csináltunk? és közben hallottam, hogy hangosan fújtat ott a hátunk mögött, és azt gondoltam, hogy nem mi voltunk, nem mi csináltuk, de nem mertem megszólalni, és Puju se mert megszólalni, hanem csak álltunk és hallgattunk, és Doktor Pisztrujátú olyan erősen fogta a nyakamat, hogy muszáj volt lehajtsam a fejem, hogy ne fájjon annyira, és láttam, hogy a mosdótál, amelyik leesett az asztalról, ott pörög a földön, kettőnk között, belül az egyik felén fel volt pattogzódva a fehér zománc, és kilátszott a szürke bádog, és a mosdótál lassan még pördült egyet, és aztán megállt, és akkor Doktor Pisztrujátú elengedte a nyakunkat, és felemelte az asztalról az egyik vizeskancsót, amelyik még majdnem egészen tele volt, és magasról csorgatva beleöntötte az egész vizet a mosdótálba, és aztán benyúlt a zsebébe, és elővett két fogkefét, és odadobta azokat is bele a mosdótálba, és aztán rendes halk hangon, úgy ahogy mindig beszélni szokott, azt mondta, hogy itt van ez a két kefe, ezekkel suvickolhatunk, ő most ki fog menni, és elszív egy pár cigarettát, és azt akarja, hogy mire visszajön a terembe, a mozaik egészen tiszta legyen, úgy, hogy ragyogjon mindegyik kicsi kövecskéje, és ragyogjon köztük a fuga is, megértettük? és akkor mondtuk, hogy meg, és lenéztem a fogkefékre, és láttam, hogy az egyik az én sajátom, mert a nyelére rá volt írva körömlakkal a számom, a kilencvenhatos, és akkor azt gondoltam, hogy ha Doktor Pisztrujátú majd kimegy, akkor meg fog kelleni kérdezzem Pujutól, hogy mi az a fuga?