Forrás: Beszélő, 2006. október, 11. Évfolyam, 10. Szám

17. rész. A Bodor Ádám-hadművelet

Meggyónjuk vagy beteljesítsük? – kérdezte Isten egy igen kívánatosra sikeredett teremtményétől, mivel minden reggel, még a napi munkája előtt szerette kicsit frivol dolgokkal csendesíteni idegeit, de mert teremtményén a kérdés hallatán jeges rémület lett úrrá, az Úr lehét megérezve szegényke úgy elrohant, mintha medúza marta volna meg, Isten lemondóan legyintett, jól van, kár, hogy nem próbáltad ki, nekem mindegy, nem az én időm véges, de feltétlen gyónjad meg, láttam ám átsuhanni rajtad a bűnös gondolatot!, Isten egy istenit kuncogott ezen, amúgy meg úgyis elég dolgom van, mondta vidáman, leiratot kell írnom számtalan költő, író, festő és muzsikus ügyében, azontúl a BKV-jegyek és a gázár emelésének tárgyában, s még mennyi más ügy!, jobb is, hogy kihagytam a mai napra rendelt frivolitást, mondta bölcsen, s leült íróasztalához, s dologhoz látott.

Tisztelt Isteni Tanács!, kezdte a megírandó levelet, Tisztelt Egybegyűltek!, mert ezek aztán képesek még egybe is gyűlni: a Dragomán-ügyben hozzám intézett levelükre válaszolva a következőket közlöm.

Dragomán Györgynek A fehér király című művében semmi minket’káromlót nem találtam, a könyv minket meg nem sértett, kárt nem okozott. A szerzőnek a könyv megírásához a tehetséget nem „újfent megfontolatlan nagyvonalúságból” adtam, amint azt Önök sértetten felhánytorgatják nekem, hanem nagyon is megfontoltan, a T. Tanács által, ha jól emlékszem, épp 11 612 alkalommal egyeztetett „Bodor Ádám-hadművelet” keretében láttam el a szerzőt íráskészséggel, érzékenységgel, mesélőkedvvel.

Egyébként jelentem, a hadműveletet sikeresen végrehajtottuk, Erdélyt visszafoglaltuk. Veszteség nem volt.

A hadműveletben részt vett többek között: Balla Zsófia, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, László Noémi, Szabó T. Anna, Szőcs Géza, Visky András, ha valakit kihagytam volna, legyenek kedvesek korrigálni, az én fejem sem káptalan. Mindenki a maga útját járva vett részt a hadmozgásban, eszközeik, útjaik, tehetségük teljességgel különbözik.

A hadművelet célja: mint azt Önök tudják, Erdélynek szóval és nem tettel való, területfoglalás nélküli visszacsatolása volt a Szent Magyar Hazához. (A szívben és a magasban, a nyelvvel és az irodalommal.) E művelet egyik, nagysikerű végrehajtója maga a névadó, Bodor Ádám altábornagy?, vezérőrnagy?, vezérezredes? (sajnos ezekkel a rangokkal hadilábon állok, természetesen a legnagyobb közülük, legyenek kedvesek a helyes megoldást ideérteni), aki Sinistra körzetével ráébreszthette minden olvasóját, hogy minden gondolata, mondata, szava erdélyi és egyben magyar, így aztán ebből az olvasók levonhatták a helyes következtetést. A hadművelet többi résztvevője pedig a Bodor-zászló mögé sorakozva, ki-ki a saját műfajában (műnemében) a legnagyobb harci kedvvel foglalt és foglal azóta is vissza gondolatokat.

És igen, ebben a hadműveletben vett és vesz most is részt D. Gy. is. S ne úgy értse ezt a T. Tanács, hogy Dragomán és a többi fent említett szerző Bodor-követő volna, vagy Bodor zászlaja alá gyűlt közkatonákról volna szó, hanem egyfajta elszánásról, melynek segítségével a különféle alkotók külön nyelvet teremtve maguknak, különféleképp szolgálják az egyazon célt. Erdélyben vagy itt alkotva, onnan jőve vagy ott maradva, az alany és az állítmány harcában híve, ki így, ki úgy. Dragomán esetében azonban, főképp az első, A pusztítás könyvét olvasva, azért meg kell említenünk, itt többről is szó volt, ő erősebben kapcsolódott Bodorhoz, mint alkotótársai, nála, legalábbis az első könyve kapcsán beszélhetünk Bodor-ihletettségről. Igaz, A fehér király már más utat jár.

Remélem, most már a helyzet tisztább, az érvek a T. Tanács számára elfogadhatóbbak.

Isten itt egy apró cigarettaszünetet tartott, nem szokott le róla, hiába mondták, hogy neki ugye nem árt, de a félistenek életlehetőségeit korlátozhatja a passzív dohányzás. Rendben, megbeszéltük, Brahmá, Síva, Szúrja, Váju, Mitra, Agni, de még Indra előtt sem gyújtok rá, hogy a többi 29 millió 999 993 félistent ne is említsem, csak ha egyedül vagyok, hagyjanak élni egy kicsit, szepegte Isten, s újfent visszaemlékezett reggeli kalandjára, vajon gyón-e most?, vajon gondol-e rá? (mintha persze nem tudta volna), s ez a gondolatfutam egyszerre töltötte el egy csipet jó- meg egy másik csipet hiányérzettel, s épp ennek a kombinációjával lehet a legjobban dolgozni!, vett vállára egy nagy adag munkakedvet, s újra visszaült isteni íróasztalához.

A T. Tanács kérdezi, mi ez a könyv valójában, fűzte tovább a leiratot, mint azt már remélem, sikerült tisztáznunk, legfőképp a Bodor Ádám-hadművelet alázatos része, máskülönben pedig regény, illetve novellafüzér, illetve önmagukban is megálló novellák hada, amelyek sokszor, sok ponton utalnak egymásra, idézik vagy magyarázzák egymást, így is megerősítve egyikőjük a másikát. (Ld. Hadrendi utasítások, 4. pont.)

A T. Tanács kérdésére, egy érzékeny fiú mindennapjairól olvashatnak benne egy Dzsátának nevezett fiú elbeszélésében, de mivel az utóbbi időben egyre inkább sokasodnak a magyar nyelven született, rettenetes dolgokról beszámoló kamaszművek, legyenek azok könyvek (Barnás Ferencé például) vagy filmek (a Fehér tenyér például), ha ezekből akár egy szó is igaz, ha akár egy rettenetes, gyerekek ellen elkövetett cselekedetről kiderül, hogy azt nem az írói képzelet vetette papírra, azonnali hatállyal le fogom váltani a Gyermekvédelmi Beosztott Istenemet, nem foglalkozhatok mindennel én magam.

Tehát a könyv egy fiúról szól, akinek az apját elviszik a Duna-csatornához, ő együtt marad anyjával, az anya együtt marad végtelen tisztességével, keménységével, akaratával, s azzal az elszánással, hogy így is valamiképp kibírja, illetve kibírják együtt az apátlanságot, már csak azért is, mert van, aki még apátlanabb, a szegénységet, már csak azért is, mert van, aki még szegényebb, az abszurd világot, már csak azért is, mert vannak, akik még abszurdabb világban élnek. A fiú teljesen érthetetlenül működő világ díszletei között éli életét, olyan világban, ahol futballpályákat törölnek el a föld színéről, csak azért, hogy ott ne épüljön majd semmi, olyan világban, ahol lakótelepek építéséhez fognak hozzá, hogy fel már semmiképp ne húzzák őket, olyan világban, ahol egy kisfiú azt képzelheti, hogy mert virágot lopott, elviszik, hisz rongálta a közvagyont, ahol a gyerekeknek számuk van, mint a raboknak, ahol egy gyerek azt képzelheti, hogy államellenes szabotázst követett el, mert elcsent egy szelepet, ahol a saját nagyapját titkár elvtársnak kell szólítania, ahol Arany Veterán Csillagot kap, ha ügyesen szétlő egy macskát, s ahol egy fiú azzal fenyegeti a másikat, ha nem megy csatába, akkor örökre elveszíti a pionír becsületszavát.

S ez csak kis ízelítő a könyvben elősorakoztatott abszurditásokból.

Igen, T. Tanács, a mű megírásához, mintegy inverzként állandóan a szerző segítségére siettem Balla Zsófia egyik versével, erről, igen, a T. Tanácsot lehet, későn értesítettem, sajnálom, akkor olvassák el most a vers idevonatkozó részét: „Rég halott nagymamám szerint / szerencsét hoz a tört cserép: / hasadt pohár? sebaj! Kepúre! / Kis baj egy nagyobb bajt kivéd – / mondta. Eltört a drága porcelán? / A bú meg se legyintsen… / A kedvenc sálad elveszett? / Vagy beázott a mennyezet? / A kristálycsillár száz darab- / ra tört? Sebaj! / A nagyobb balszerencse elmarad…// Begyulladt egyik ujjam. Ez most / mit vált meg? vagy minek helyébe kel? / Mekkora veszteség cserél le sorsot? / Drága Nagymama! és te, Isten! / meghalt a mesterem, barátom – / meghalt és többé soha nincsen! // És ez?!… Ez a csapás mit hárít el?”

Kérem, hogy ez esetben a személyeskedő, minket megszólító résztől tekintsenek el. A lényegre figyeljenek. A regény ugyanis megismertet a „harcolni”, „bírni” és „kibírni” művészetével is. S mint említettem, az előbb idézett vers inverzeként. Ugyanis számos alkalommal él a szerző szereplői cselekvésre bírására azzal a módszerrel, ha egy dolog megtételétől félnek, gondolják csak el, milyen még ennél szörnyebb dolog következhetne abból, ha nem tennék azt meg. Ha a hős fél harcolni az ellenséggel, arra gondol, mit kapna „bajtársától”, ha megfutamodna. Ha fél attól, hogy kitörje a lábát, arra gondol, mi várna rá, ha nem törné ki. Ha retteg a rádioaktivitástól, csak arra kell gondolnia, mit kaphat az edzőjétől, ha a ráció szerint dönt, s elfut a sugárzás elől, s ettől a nagyobb rettegéstől máris kisebb lesz a félsz. A motiváció kincsesbányája található itt meg, de még mielőtt ironizáláson kapnának, felidézném kedves hadvezérem, Napóleon császár bon mot-ját: „Hogy én ne félnék? Ha Maga úgy félne, mint én, el se tudna indulni az ütközetbe.”

Egyébként a mű legalább annyira fájdalmas, mint amilyen ironikus, sokszor épp aközben kell könnyesre röhögnünk magunkat, miközben az író a legmélyebb fájdalmat mutatja be. Ezt hol a szituációval magával éri el, hol azzal, hogy gyerekfontosságokat szólaltat meg a legtragikusabb történések közben, például mikor a hős apját elviszik, ő, a gyerek, épp új csatárt próbál bele a gombfocicsapatába, tényleg olyan jól csúszik-e.

Vagy máskor a legabszurdabb dolgokat tálalja a szerző elénk, a kisfiúról, akinek nevet kell cserélnie, hogy elinduljon egy versenyen, de nem azért, hogy csapata nyerjen, hanem hogy ki legyen a létszám ahhoz, hogy megfelelőképp tudják elveszíteni a versenyt: „egy kicsit megnyugodtam, mert gondoltam, hogy mégse ismeri az igazi Horáciút, és nem fog kiderülni, hogy én nem Horáciú vagyok, és mondtam, hogy igen, én vagyok, és akkor a pionírok parancsnoknője azt kérdezte, hogy mit néztem ott a Béke Sarokban, és én mondtam, hogy semmit, parancsnok elvtársnő, csak verseny előtt babonából mindig meg szoktam nézni a fegyveres erők főparancsnokának a fényképét, mert ő nekem a példaképem, és akkor a pionírok parancsnoknője bólintott, és mondta, hogy az ilyen hazafias gondolatok viszik előre az országot a béke útján…”

Hogy minden szót értek-e a regényből? Hát, tudja meg a T. Tanács, az a könyv ellen vetett kifogásuk is erős, hogy isten se tudná a jálézárról például, hogy mi. Az a nyelves zár az, amit belülről csak rá szoktunk fordítani az ajtóra, például ilyet fordít Zeusz és Héra magára, mikor elkezdik áldatlan csatározásukat.

S hogy mi van a Filimon Szőrbú-problémával? Hogy Önök felhánytorgatják nekem, hogy D. Gy. könyvének egyik fejezetében összekever két román hőst, Filimon Sirbut és Vasile Roaitát, s ebből arra a következtetésre jutnak, hogy az író nem meggondolt, nem tudatos és léha. Idézem a T. Tanács levelének ezen pontját: „A szerző azt írja, Sirbu szirénázás közben halt meg, miközben minden román történelmi stúdiumokat folytató iskolás gyerek tudta, illetve azt tudta, hogy a szirénázás közben hősi halált halt példakép, mindannyiunké, Vasile Roaita volt, amúgy ezzel a példaképpel is vigyázni kellene, Roaita a történelem mai állása szerint a szeku embere volt, és nem a munkásokért húzta meg a szirénát Grivicán, hanem azért, hogy a szekut értesítse… Azért mégiscsak furcsa lenne, ha minden román hősnek szirénázási mániája lett volna, nemde?” A T. Tanács kérésére egyik közkatonámmal megvizsgáltattam ezt a problémát, leküldtem, s feladata szerint nekiszegezte a Szőrbú-kérdést a szerzőnek. D. Gy. válaszát is közlöm, amiből világossá válhat, tudatosan kever dolgokat, akinél előfordulhat, hogy valami egyszerre éretlen és túlérett, de jobb az okát keresni. „Hogy kicsoda a regényben Filimon Sirbu? Azzal direkt csaltam, Dzsátá összekever két kommunista hőst, Filimon Sirbut és Vasile Roaitát – Filimon Sirbu is derék vasutas volt, aztán az imperialisták lelőtték valami raktárelfoglalási kísérletnél, de aki a szirénához kötözte magát, és akiről én már az óvodában is tanultam kortársaimhoz hasonlóan, az Vasile Roaita volt, ő kötötte a véresre fordult nagy harminchármas grivicai vasutassztrájk idején magát a szirénához, és húzta élettelen testével a legenda szerint. Na, de ezzel a történettel természetesen bajok vannak, egyrészt róla azt mondják újabban, hogy a sziguránca ügynöke volt, és azért húzta a szirénát, hogy így adjon jelet az ellenségnek, másrészt valószínűleg az sem igaz, mert 1997-ben jelentkezett bizonyos Constantin Negrea, aki elmondta, hogy ő húzta igazából a szirénát, de amikor Roaitából hőst csináltak aztán ’45-ben, már hiába reklamált Gheorgiu Dejnél (a kommunista párt első főtitkáránál, régi grivicai elvtársánál), az közölte vele, hogy Roaitából csinálnak hőst, mert ő volt a sztrájk legfiatalabb halottja, és ő jobban tenné, ha befogná a pofáját, és nem dicsekedne a történtekkel. Hát így.” Remélem, a T. Tanács elfogadja a magyarázatot.

További kérdései a T. Tanácsnak: hogy az irónia&fájdalom kettőséből áll a regény? Nem, a szerző a mese varázsát is nagyon érti, vegyék elő csak az alku című írását.

S hogy miért A fehér király a cím?, félek, Tisztelt Tanács, Maguk tényleg nem ismerik a könyvet, sajnálhatják, de azért azt elmondom, Fehér Király sok mesében szerepel, sok népmesében is, de például Alice, mikor Tükörországban jár, akkor is találkozik Fehér Királlyal: „Úgy mesélte később, hogy soha életében nem látott még olyan arcot, amilyet a Fehér Király vágott, amikor azt érezte, hogy egy láthatatlan kéz felemeli és leporolja; annyira elképedt, hogy egy hang se jött ki a torkán, a szeme-szája pedig kikerekedett.” Természetesen ez csak kitérő volt.

Isten itt arra gondolt, vajon tudja-e az Isteni Tanács, miért hívják a szerzőt Dragománnak. Persze, a szó azt jelenti, hogy tolmács, meg azt, hogy utasvezető, kalauz, de hogy a névben rejlő titkot ismerik-e? Mert ezt ugye csak az tudja, aki olvasta a Doktormesét, ebben a szomorúvidám mesében ugyanis a királykisasszony rettenetesen beteg lesz, s a királyi tanácsadó megparancsolja, hogy orvost kell hívatni, de ízibe, csakhogy nem tudják, honnan ismerszik meg a doktorállat, a tanácsadó aszondja, hogy ez egyszerű, akinek a neve dr-rel kezdődik, az képes bajokat orvosolni, azt azonnal a királykisasszony elé kell hozni, így aztán viszik is erővel magukkal a drótos tótot, hogy mi lesz a történet vége, azt megláthatja, aki elolvassa, de azóta is minden dr-vel kezdődő név hallatán érdemes elgondolkodni, vajon.

Nem tudom, a T. Tanács szerint kielégítő volt-e a válaszom arra, hogy miért láttam el kiaknázható képességekkel nevezett szerzőt. Mellesleg nem értem, miért jön nap mint nap levél hozzám a tárgyban, miért adtam ennek meg annak tehetséget. Mitől fél az Isteni Tanács? Hogy az emberek több irodalmat olvasnak majd? Művészetélveznek? Nem jut idejük mire is? Mert ez a mire is, ez mindig változik a T. Tanács fejében, aszerint, hogy kitől mit sajnálnak, de mindegy is, levelem befejezem, már csak az asztalomon levő 2 000 003 másik leirat miatt is, amit szintén Önök intéztek hozzám teremtményeim ügyében, ha az emberek tudnák, milyen papírmunka jár a mindenhatósággal!, meg a fohászkodók örökös hangzavara!, alig lehet itt a felhőkben dolgozni.