Nem tudom kitől tudtuk meg. Valakik kimérték vagy megtudták valaki mástól, körbetelefonáltak a hírrel. Megtöltöttük vízzel a mosófazekat meg a húsleveses fazekat meg a kádat is teleengedtük. A csorgóra is elmentünk, hoztunk a kínai termoszban vizet. Apa azt mondta, csak addig szabad, amíg nem jön az első eső. Játszani lemehetek, úgyis mindegy, délutánra szerez jódtablettát, majd bevesszük. Egész délután pingpongozunk a többiekkel, a fehér pinponglabdát nézem, arra gondolok, amit a munkások mondtak, amikor kivésték a beton pingpongasztal szélén a betonperemet, hogy fel tudjuk rá tenni a faasztalra tervezett hálótartót. „Ez úgy meg van csinálva, hogy ennek az atombomba se árthat.” Be kéne mászni az asztal alá, azt gondolom. Nem mászok, futunk körbe, úgy pingpongozunk, körebfutós kiesőt játszunk. Másnap megint elmegyünk a csorgóra vízért, hosszú kanyargós sor áll, korsókkal, fazekakkal. Senki se beszél arról, hogy miért. Megtöltjük a termoszt, Apa azt mondja, vigyázzak, a víz minél kevesebb levegőt kapjon. A csőhöz tartjuk a termosz száját, úgy töltjük meg. Gyorsan rácsavarjuk a kupakot. Ahogy megyünk haza, Apa azt mondja, akik fazekakkal jönnek, azoknak szólni kéne, hogy fedjék le, ha úgy viszik haza nyitott fazékkal, akkor semmit se ér. Megyünk haza, a zsebemben ott a pingponglabda, nagy kincs, ha behorpad, ki kell főzni, akkor visszadudorodik rajta a horpadás. Arra gondolok, hogy most már abban is ott kell legyen az atom.
‪#‎igyvolt‬ ‪#‎csernobil‬