Dragomán György: Rétes

(részlet a Máglya című regényből)

A kredencben van egy abrosz, amit soha nem veszünk elő. Tiszta fehér, a tapintása hűvös és sima, amikor kinyitom a kredencet, mindig végighúzom rajta a kezem. Nagymama egyszer meglátja, megkérdezi, hogy mit álmodozom ott.
Mondom, hogy semmit, csak ez az abrosz olyan sima, muszáj, hogy megfogjam. Megkérdezem, mért nem terítünk ezzel soha.
Nagymama azt mondja, azért, mert nem evőabrosz, hanem rétesabrosz. Arra való, hogy rétest csináljunk vele.
Odahív magához, felém nyújtja a kezét, széttárja az ujjait, azt mondja, nyomjam neki a tenyerem a tenyerének, hadd lássuk, elég nagy lány vagyok-e már hozzá. A másik kezével leveszi a nyakából az ezüstláncát.
Nagymama tenyere hideg, a bőre sima és nagyon puha.
Majdnem ugyanakkora a kezem, mint az övé, csak nekem nincsenek olyan hosszú körmeim.
Nagymama a tenyeremnek nyomja a tenyerét, a szemembe néz. Azt kérdezi, van-e olyan fiú, aki tetszik.
Mondom, hogy nincs, de érzem, hogy elvörösödök.
Nagymama azt mondja, ne hazudjak. A másik kezével az ujjaink közé fonja az ezüstláncot, a gyík alakú medáltól fogva lassan húzza az ujjaink között.
A lánc apró ezüstszemcséi az ujjaim közötti bőrredőhöz érnek, csiklandós érzés, bizsereg tőle az egész kézfejem.
Nagymama azt kérdezi, szép fiú?
Bólintok, nagyon halkan mondom, hogy igen.
Nagymama azt kérdezi, mi a neve?
Erre nem mondok semmit, nem is gondolok a nevére, egész másra gondolok, arra, hogy a kötélhintán ülök kint a diófa alatt, hátrahajtom a fejem, úgy hintázom, hintázom és közben a fa koronáját nézem.
Nagymama lassan húzza az ujjaink között a láncot, azt kérdezi, én is tetszem-e a fiúnak.
Mondom, hogy nem tudom.
Nagymama egészen kihúzza az ujjaink közül a láncot, azt mondja, ha tetszenék neki, tudnám. Aztán azt mondja, ideje, hogy megtanítson rétest nyújtani. De először menjek ki a fürdőszobába és mossam meg a kezemet. Szépen, alaposan.
Amire visszamegyek a konyhába, az abrosz már az asztalon van. Nagymama azt mondja, segítsek, igazítsuk meg, hogy pont középen legyen.
Megfogom az abrosz két sarkát, felemeljük, akkor veszem észre, hogy két tojás van a közepén. Egy barna és egy fehér. Ahogy az abroszt igazítjuk, a tojások megmoccannak, egymáshoz koccannak, Nagymama megvárja, hogy egészen az abrosz közepére guruljanak, elengedjük az abroszt, hagyjuk, hogy suhogva az asztalra terüljön.
Azt mondja, vegyem el onnan a tojásokat, addig ő bemegy a kamrába, és kihozza a gyúródeszkát, a zsírt, a lisztet meg az ecetet.
Megfogom a tojásokat, a tenyeremben tartom. Mind a kettőre rá van írva egy-egy szó tintaceruzával. A fehérre az, hogy öröm. A barnára az, hogy bánat.
Nagymama lisztet önt a deszkára, a közepébe lyukat nyom az öklével, azt mondja, üssem bele a tojásokat. Először a fehéret. Ő közben nagy kanál zsírt mér a lisztbe.
Feltöröm a tojásokat, a lisztlyukba öntöm mind a kettőt, a sárgájuknak sötétnarancs színe van, az egyikben látom tükröződni az arcomat és a konyha falát a sok színes tányérral. Nagymama ráönti az ecetet, a kép elhomályosodik.
Nagymama azt mondja, kezdjem gyúrni a tésztát. Ne gondoljak közben arra a fiúra. Akármi másra gondolhatok, de rá nem.
Gyúrni kezdem a tésztát, a liszt az elején kicsit porzik, aztán az ujjaimra tapad, aztán elkezd összeállni, gyúrom, a tészta hűvös, lassan melegszik át. Nagymama nézi, ahogy dolgozom, azt mondja, erősebben, keményebben.
A tenyerem alsó párnájával nekilapítom a tésztát a deszkának, erősen nyomom, ellököm magamtól, magam felé húzom, ellököm magamtól.
Egészen kimelegszem. Gyúrok, nem figyelek semmi másra.
Egyszer csak érzem, hogy Nagymama megfogja a vállam, azt mondja, elég lesz, jól van. Elengedem a tésztát, sima és selymes. Nagymamára nézek, a homlokomról egy csepp izzadság végigcsordul az arcomon, rácsöppen a deszkára.
Nagymama azt mondja, semmi baj. Tudjam meg, hogy vele is volt olyan sokszor, hogy sírva gyúrta a tésztát.
Mondani akarom, hogy én nem sírok, de nem szólalok meg.
Nagymama leteríti a tésztát egy asztalkendővel, azt mondja, hagyjuk pihenni.
Addig megcsináljuk a tölteléket. Két cseresznyebefőttről leöntjük a levet, villával darált diót keverünk a gyümölcs közé.
A tészta szép hólyagos lett. Nagymama azt mondja, ez az, ilyennek kell lennie. Lisztet szór az abroszra, hüvelykujjal kacskaringós mintát rajzol bele, megismerem, három, száránál összenőtt tulipán, olyan, mint amilyen a varrottas párnákon van. Nagymama a minta közepére teszi a tésztát. Megfogja a kezem, rányomja tenyerem, simogatni kezdi vele a tésztát, lassabban, mint ahogy én simogatnám. A tészta laposodni kezd, és mintha melegen lüktetne a tenyerem alatt.
Nagymama elengedi a kezem, átmegy az asztal másik oldalára. Azt mondja, csináljam ugyanazt, amit ő, mintha csak a tükörképe lennék.
A tészta alá teszi a kezét, húzni kezdi. Én is megfogom a tésztát, én magam felé húzom. Oldalra lép, én is oldalra lépek, lassan lépkedünk körbe az asztal körül, húzzuk a tésztát, az egyre vékonyabb és vékonyabb, megyünk körbe-körbe, kezdem látni a két kezemet a tészta alatt, még tovább húzzuk.
A két tenyerem a lisztes abroszon van, a tészta alatt, a kezem fejével húzom, úgy, ahogy Nagymama csinálja, közben oldalra lépek, a tészta már nagyon vékony, áttetsző, mint a tejüveg, ahogy átnézek rajta, látom a hosszú, összefonódó, örvényes nyomokat, amit a tenyerünk hagyott a terítőre szórt lisztben. Nagymama azt mondja, ne nézzem, mert elszédülök, de akkor már késő, érzem, hogy forog velem a konyha, a tészta hullámot vet, a fiú neve jut eszembe, a neve és az arca, a fehér bőre, megbotlok az asztal egyik sarkában, a tészta nem szakad el, csúszni kezd lefele az asztalról, Nagymama kikapja alóla a két kezét, rátenyerel, megfogja, azt mondja, megmondta, hogy ne nézzek oda, hozzam már azt a tölteléket.
A pulthoz lépek, felemelem a porcelántálat, Nagymama a fejével int, mondja, hogy hosszú csíkban öntsem a tölteléket a tésztára. A két tenyere alatt hullámzik és vonaglik az egész.
Végigöntöm a diós cseresznyét az asztal szélén, Nagymama azt mondja, jól van, rám mosolyog, kimondja, hogy Iván. Felemeli a két tenyerét a tésztáról, az abrosz hullámot vet, a tészta magától felcsavarodik, aztán megmozdul, mintha le akarna siklani az abroszról.
Nagymama akkor kikapja a porcelántálból a villát, amivel a tölteléket kevertük, a feltekert rétesbe döfi, azt mondja, alaposan meg kell szurkálni, hogy ki ne repedjen. Elengedi a villát, hogy most csináljam én.
Megfogom a villát, kihúzom a tésztából, aztán beledöföm, megint kihúzom, megint beledöföm, hallom, hogy Nagymama arról beszél, a férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út, de igazából nem is figyelek oda.
Reggel az uzsonnám mellett ott egy kis szögletes sztaniolcsomag. Nem bontom ki, anélkül is tudom, mi van benne. Három darab a cseresznyés rétesből, amit sütöttünk, melléjük csomagolva egy szép madaras szalvéta.
Nagymama újságot olvas, a narancssárga levélmintás porceláncsészéből szürcsöli a kávét, pongyolában van, néha fel-felpillant, nézi, hogy csomagolom össze a táskámat.
Szép reggel van, a konyhába besüt a nap, a cukortartó ezüstfedelén a hullámok úgy csillognak, mint az igazi víz.
Elteszem a könyveimet és a füzeteimet, a tolltartómat, aztán a nejlonzacskót a mézes kenyérrel és az almával.
A sztaniolcsomagot hagyom utoljára, a könyvek legtetejére teszem, hogy ne nyomódjon meg. Nagymama nézi, ahogy óvatosan rácsukom és becsatolom a táskát. Azt mondja, ügyes legyek. Az asztalra koppantja a kávéscsészét, feláll, bemegy a fürdőszobába.
Ahogy megyek az utcán, végig a csomagra gondolok, benne a rétesre, a cseresznyeszemekre, a darált dióra.
Nagymama nem mondta, de én tudom, mit kell csinálni vele. A nagyszünetben elő kell venni, ki kell bontani, meg kell kínálni vele Ivánt.
Elképzelem, hogy megérzi a vaníliás cukor szagát, elképzelem, hogy megáll előttem. Elképzelem, hogy a kibontott csomagra néz, aztán pedig rám. Megkérdezi, mi az.
Azt fogom mondani, hogy cseresznyés rétes. Két ujjal szét fogom húzni a sztaniolt, hogy jobban lássa, a másik kezemmel felé fogom kínálni, megkérdezem, kér?
Elképzelem, hogy belenyúl a csomagba, kivesz egy rétest, a szájához emeli, beleharap, nézem, hogy megrágja és lenyeli. Az arcát nézem, a szemét, ahogy oldalról átsüt rajta a nap, máskor csak simán barna, de most egész zöldesbarnának látszik, a szájához emeli az ujját, lenyalja róla a vaníliás porcukrot, akkor megszólalok, azt mondom, én sütöttem. Azt nem mondom ki, hogy csak neki, csak egyedül neki, azt tudni fogja anélkül is, és abból, ahogy megváltozik az arca, én is tudni fogom, hogy tudja.
Úgy fog rám nézni, ahogy még soha.
Majdnem annyira fog szeretni, mint amennyire én szeretem őt.
Mosolygok, forró az arcom, a torkom is egészen meleg, tisztán látom magam előtt az arcát.
A sétányon megyek, a hársak alatt és az akácok alatt, és amikor odaérek a kivágott akác törzséből kihajtott bokorhoz, ahogy minden reggel, most is letépek egy akáclevelet.
Már ott a kezemben, amikor belém villan, hogy ma nem kellett volna.
Elmondom magamban a mondókát, amit még Anyától tanultam, szeret-nemszeret-tisztaszívből-igazán, elmondom egyszer, aztán még egyszer, inkább el kéne dobni az akáclevelet, ki kéne engedni az ujjaim közül, hagyni kéne leesni, de nem bírom ki, tépkedni kezdem róla a levélkéket, mondom magamban a szavakat, egyiket a másik után. Elszorul a torkom, amikor a kétszáz éves hársfához érek, érzem, hogy mindjárt sírni fogok, az iskolástáska húzza a vállam, már csak egyetlen levélke van a hosszú levélnyélen, hangosan kimondom, amit ki kell mondani, nemszeret-tisztaszivből-igazán, tudom, hogy igaz. Ez az igazság, minden más hazugság, hazugság és csalás.
A sétány végénél vagyok, a kétszáz éves hárs alatt, lelépek a járdáról, odamegyek a fához. Megkerülöm, ledobom a fűre a táskám, letérdelek a tövébe, a gyökerek között a földbe vájom az ujjaim, kimarkolok egy maroknyi földet, aztán a másik kezemmel is, két kézzel kezdek ásni, mint egy kutya, a föld nedves és fekete. A lyuk gyorsan mélyül, abbahagyom.
Kinyitom a táskát, kiveszem belőle a sztaniolcsomagot, a lyukba teszem, jó mélyre nyomom, a hársfa gyökerei alá.
Elkezdem rákaparni a földet. A rögök kopognak a sztaniolon, nem akarom hallani, azt mondogatom magamban, hogy igazán-igazán, tisztaszívből igazán.
Elsimítom a földet.
Felállok, visszaveszem a vállamra a táskámat, megyek tovább az iskola felé.

Harmadik regényem a Máglya, máshogy épül mint a szinte önálló fejezetekre bomló A fehér király, de azért ebből is ki-ki lehet kapni egy-egy önállóan olvasható részletet.